Szóval úgy áll a dolog, ismét tévedtem, pontosabban óvatlan voltam, nem jártam utána az adatoknak, amit egy történetben közreadtam. De hát ilyenek a helyi legendák, az embernek nem árt kellő óvatossággal kezelni az adatközlők által mondottakat.
Ha Ön, kedves olvasóm, visszagörget ezen az oldalon, valahol a lap alján megtalálhatja "Városismereti hiányosságaim" című fércemet, amelyben a szentendrei kupi történetéről, pontosabban nem is arról, hanem Misi bácsiról írok valami jelentéktelent. De mert a szomszéd néninek tetszett dolgozatom, és már nagyon unom a választási szórólapok gyakran semmitmondó szövegeit úgy gondoltam, azért, hogy olvasható is legyen kiadványomban beraktam ezt az írást is. Így lett nyomtatott anyag belőle és jutott el az óváros északi részébe, (a választási körzetek szerint ez az 1. számú választókerület) onnan került Petrovics Emil kezébe. Bár nem tüntet fel jó színben, mégis azt gondoltam, annak ellenére, hogy a professzor úr nem kért helyreigazítást felrakom lapomra, mert érdemes a közlésre olyan szellemes írás.

Kedves Benkovits György! Szerkesztő Úr!

Egy kedves fiatal barátom hozta egyedi kiadványát, amelybe egy sajnálatos szamárság is bekerült. Szakmámból következik, hogy természetesen mindent eléneklek, amit kell, de az Isten mentse meg azt a szerencsétlent, aki hangom szépségében szeretne fürdeni. Vágyódtam arra is, hogy a"Fémöntőde, Rézárú és Vagyonfelszerelési Gyárban" kitanuljam a szerszám-esztergályosi szakmát, de nem vettek fel, akárcsak az Eötvös-kollégiumba, ahova ugyan felvettek, de a kollégiumot verték szét, mint minapában a TV-székházat a kopasz forradalmárok, egy öregedő, roskatag, neurotikus népvezér sugallatára.
Sajnálom, hogy MISI bácsi legendáriumából ki kell iktatnom magamat, mert hát a zene és irodalom felsőfokú követelményei nem hagytak időt arra, hogy valami becsületes szakmát tanuljak.
Helyreigazítást természetesen nem kérek, hadd növekedjék a hírem a zenét nem kedvelő emberek között is. Vigaszul ezeknek azt mesélném el, hogy az ötvenes évek elején, közvetlenül felsőfokú tanulmányaim kényszerű szünetében a "Bányaberuházó Nemzeti Vállalatnál" dolgoztam, mit tervnyilvántartó. Közben a Bányász Művészeti Együttes kórusát vezényeltem, írtam feldolgozásokat a népi tánccsoport számára, falujárásokban vettem részt - nagy lelkesedéssel; s mindezt jutalmazandó: az egyik tatabányai bányász-brigád tiszteletbeli tagjává választott. Erre mindmáig büszke vagyok.(Levittek a tárnákba is.) Arra kevésbé, hogy a vállalattól eltanácsoltak, mert karton-vezetési és összedási biztonságom nem ütötte meg a kívánalmakat. Folytattam a Zeneakadémián.
Nagyon tisztelem Szentendrét, lakosait és a szerb féltesvéreimet (persze a pomáziakat is), a sajnos kihalt Vujicsics családot, az Együttest és a Söndörgőket, a múzeumot és a templomot. Ezért - komolyra fordítva a szót - bánt ez a félrevezető információ, mert ők tudják, hogy a történet nem igaz ; de könnyen megzavarodhatnak.

Sok sikert kívánok, humorérzéke gyógyír a mai gyűlöletvilágra. Szívélyesen üdvözlöm,

PETROVICS EMIL
zeneszerző, egyetemi tanár, kétszeres operaházi főigazgató illetve
főzeneigazgató, tatabányai brigádtag.

Szigliget, 2006 szeptember 21.

Sajnos, Szentendre eddig kezdeményezésükhöz nem csatlakozott, bár két alkalommal már rendeztünk kiállítást és egyszer a Petzelt Szakképző szakács tanulói magyar gasztronómiai napot tartottak az Arkada Hotelben az egyik őszön, de ezek kisebbségi önkormányzatunk akciói voltak. Mint az a mellékelt képen is látható, a napokban osztrák fúvósokat láttak vendégül, akik ahogy kép is mutatja, a mólón vonulva szórakoztatják a vendégeket. Nagysikerű borfesztivált rendeztek az egyik szállodában. Ugyanakkor világhírű kórusuk, a Starigradi Szent István templom énekkara ez idő alatt Görögországban vendégszerepelt hatalmas sikerrel.

A püspökség előtt a sarkon, kézzel írt tábla, mellette két gyerek vigyázza és rajta az alábbi szöveg: „Kedves Szülők! Kérünk benneteket, ne álljatok be autóval!" Lefényképezem. És valóban, mit a rend- és a polgárok őrei, feljelentő papír, határozat és jegyzői parancs eddig megoldani képtelen volt, egy kis tábla, ákombákom betűkkel és két lurkóval megcsinált. Most nem tülekszik, egymáson dzsipes és Trabantos, nincs benzingőz, nincs ki, kit tapos le felnőtt győzelem. Rend van és nyugi. Ettől elszáll belőlem a keserű gondolat.

S miközben öreg fotómasinámmal szerencsétlenkedem, mellettem egy hang szólal meg, mint az Ember tragédiájának első színében az Úr. Miklós baritonja az. Fullánkos humorral csippent egy kicsit belém. Nem vettem észre, pedig mellettem állt. Ettől, felvidámodom, összeáll a kép, mint mikor a kaleidoszkópban a sok kis színes üvegdarab a tükrök segítségével felrajzolja csodás világát elénk. Mire hát, e hazug, fenekedő világra ily sok időt, energiát, gondolatot pazarolni, mert van itt jó, vidám, csak időnként vak vagyok meglátni.

A helyszínen egy többoldalas dolgozatot kaptunk, amely legnagyobb részében felsorolják azokat a jogi hibákat, amelyeket a kiíró elkövetett véleményünk, de itt már összemosódik kinek is véleménye ez, ha pontosan fogalmazok a pályázatot készítő apparátus szerint. S az ülésen is, legalább is "nekem ez jött le", mintha a tárgyalás legnagyobb részében is arról akart volna szó esni, hogy milyen hülye a kiíró, rossz hasonlattal a tanító néni, aki egyest akar adni, pedig mi legalább hármasra tudjuk a leckét.

Nem volt erőm írni az elmúlt két napban. Nem volt, mert annyira megdöbbentett ami történt, hogy helyi dolgokról írni botorságnak tűnt, legfeljebb arról adhattam volna hírt, hogy az ifjak közül kik, mit meséltek, akik zászlóikat a Fő téren még dugdosva, a fővárosba érve, már csoportba verődve lelkes forradalmárokká „lettek" és arról, hogyan mesélik ők el, a tévé elfoglalását, a Blaha Lujza téri randalírozást. De hát ez nem az én dolgom, ez rendőrségi ügy. Legalábbis, ha a Köztársasági Elnök Úr értékelését elfogadom. A rendszerváltás után négy évvel léptem a többpárti városi politikai kűzdőtérre, hogy azóta is, valamilyen rejtélyes ok miatt ne hagyjam el. Tettem ezt akkor azért, mert azt gondoltam, hamarosan demokrácia lesz, kiépülnek intézményei, belépünk az unioba és ugyanúgy működik majd a köz, mint tőlünk nyugatra. De most csalódnom kellett, mert bár nem akartam, megmaradt valami a korábbi balkáni világból. Mert balkáni az, ha a tüntetők elveszik a fecskendőt a munkájukat végezni akaró tűzoltóktól, ha nem engedik a mentőt a sebesülthöz, ha értelmetlenül rongálnak, ha végtelen butaságokat beszélőket engednek színpadra. Nincs nekem semmi bajom azzal, aki nem úgy gondolkodik, ahogyan én, más az értékválasztása. Még azzal sincs, aki nem tudja magát túltenni saját ideológiai beállítódásán, és ezért személyes gyűlöletre is képes.

De bajom van azzal, aki gyújtogat, rombol és csak fröcsögni tud bután, s elhiszi magáról, hogy a közdolgok problémáinak megoldását fennen ismeri.
Bánom és szégyellem magam helyettük is, ha a képeket látva a szomszéd néni remegve indul reggel, mert rémeket lát és polgárháborút. S megijeszt, ha egy szentendrei tizenhat éves gimnazista (nem önkormányzati iskolás) azzal nyit topicot, két nappal a szégyenletes tévé székház-foglalás előtt, hogy „Fel kéne gyújtani fél Budapestet, és akkor kicsit megijednének." Jelentem, elég, én már megijedtem.

Már csak magamfajta öreg vasisok, füzisek emlékezhetnek arra, amikor Karcsi megnyitotta kis zöldséges bódéját a kiszlakótelep melletti játszótér szélében. A mai ifjak meg úgysem hiszik el, hogy abban a világban, amikor, nem csak a pénz, sőt leginkább nem az, hanem, hogy kapsz-e jó árút a pénzedért volt a legfontosabb szempont a vásárlásnál. Amikor azért jattoltak az emberek, hogy a pult alatti árut kapjanak. Amikor sorban állás volt, ha banán érkezet, mekkora város szenzáció volt egy új zöldséges bolt megnyitása. Bár Karcsi nem gazdagodott meg belőle igazán, de a környékbeli hölgyek állandó kedvencévé vált. - Drága Naccságos Asszonyom, ha rátekintene a répámra, bizonyosan kedvet kapna tőle egy…(kisebb spättel) répafőzelékhez! Ilyen és hasonló, ántivilágból való szövegei miatt, amolyan mindenki által kedvelt zöldségese volt a környéknek. Karcsi is elment már, valamikori bódéjából azóta, kis rendezett házacska lett, amelyben cuki, ingatlan iroda és most legújabban posta működik.
Tegnap egy cetlit dobott be a postás, amelyen ez áll:

Tisztelt Ügyfelünk!

Örömmel értesítjük, hogy 2006. szeptember 11 -én Szentendrén a Sztaravoda út 11/A. szám alatt található Oázis Ingatlaniroda épületében megnyitjuk új postai szolgáltató helyünket.
Szeretettel várjuk az alábbi szolgáltatásainkkal:
2000 grammnál kisebb tömegű belföldi és nemzetközi levélküldemények felvétele,
ajánlott-, tértivevény- utánvétel,- sajátkézbe elsőbbségi értékbiztosítás különszolgáltatás biztosítása, ˇ belföldi postautalványok felvétele,
ˇkészpénz átutalási megbízás befizetéseinek elfogadása,
ˇbankkártya kezelés POS terminálon,
ˇpostai, pénzügyi értékcikkek árusítása,
ˇpostahelyi kézbesítés.
A postahely nyitva tartása: hétfőtől - péntekig: 09.30 - 12.30; 13.00 -17.30 óra

No szóval, rendben van. Van ismét kisposta a vasi és füzi környékén.( Nekem is elérhető távolságban) Szerintem jó helyen, a buszmegálló mellett, ahol nem csak a két lakótelep, de a Skanzen felé és onnan igyekvő is kipostázhatja magát.

Két hete, hogy Szentendre város honlapján megjelent a meghívás, hogy tanácskozzunk arról, "milyen legyen kedvenc településünk? Hogyan legyen jobb és sikeresebb, mint a szomszédja? Milyen eszközökkel hirdessük magunkat, hogyan vonzzunk minél több látogatót?
Önkormányzati szakemberként vagy településen dolgozó cégvezetőként bizonyára Ön is egyetért velem abban, hogy a közeljövő egyik legnagyobb kihívása, hogy miként tudjuk városainkat úgy megjeleníteni, vonzerejüket olyan egyedi és sikeres eszközökkel erősíteni, hogy azok hosszútávon is versenyképesek legyenek határokon belül és túl egyaránt. Különösen fontos ez az Európai Uniós támogatások hatékony megszerzésével és felhasználásával összefüggésben. Ezt a munkát egyre gyakrabban használt kifejezéssel városmarketingnek nevezzük, amelyben minden érdekelt együttműködésére szükség van. Legyen az hivatali tisztviselő vagy turisztikai, kommunikációs, építészeti szakember. "

Szóval, erről a bizonyos városmarketingről tanácskozott tegnap az a közel félszáz szakember a városháza nagytermében, akik meghívást kaptak, vagy invitálást érzetek, hogy elmondják tapasztalataikat és javaslataikat. Gondolom a konferencia előadásaiból lesz majd kiadvány, fenn lesz a városi vagy akármilyen honlapon -ez a módi-, amelyben átgondolt módon összegzik a tanácskozás tapasztalatait és olvashatók az előadások is.

A rendezvény célja: a térségben működő valamennyi sportegyesület (sportágtól független) bemutatása, népszerűsítése, a gyerekek motiválása az egyesületi sportolásra. Annak elősegítése, hogy a térségben lakó, tanuló gyermekek megtalálják a számukra legvonzóbb és legmegfelelőbb sportágat. A sportegyesületek felkutatása, áttekintése nem könnyű dolog. Ez a rendezvény alkalmat teremt a sportkínálat egy helyen egy időben történő áttekintésére, a személyesen jelen lévő edzők sportvezetők időkorlát nélkül elbeszélgethetnek az érdeklődőkkel, ismertethetik a sportágat, edzést, versenyt, tagdíjat, követelményt és egyéb részleteket. A gyerekek megtalálhatják a nekik tetsző sportot, a mérkőzéseken szurkolhatnak barátaiknak, osztálytársaiknak, megérezhetik a versenyzés hangulatát!
Program: A térségben működő összes egyesület bemutatkozása saját standon, plakát, szóróanyag és személyes jelenlét formájában. Kosárlabda, röplabda, kézilabda, teremfoci mérkőzések, helyi gyerekek és vendégcsapatok között. A résztvevők elérhetőségének közzététele a helyi sajtó és az internet útján.
A rendezvény helyszíne: Móricz Zsigmond Gimnázium Szentendre
A rendezvény időpontja: 2006. szeptember 16. (szombat) 10.00-16.00 óráig.

Emlékszem, amikor hetvenes években Nyugat-európai városok közlekedési dugóiról adtak elborzasztónak szánt képeket a tévében, mennyire nem szörnyülködtünk, hanem irigykedtünk a jobbnál-jobb kocsik miatt, mert nekünk csak Trabant, Zsiguli, Skoda állt a garázsban. Sokan, sokszor leírták, elmondták már, bármennyire is szeretnénk, az óváros utcáit nem lehet kitágítani, tereit kibővíteni, ekkorák, itt kell elférni valahogy. És ez csak úgy lehet, ha aki tudja, tömegközlekedéssel, biciklivel, vagy gyalog közlekedik, mert több autó már nem fér el, ráadásul olyanokat is akadályozunk a közlekedésben, akiket nem akarunk, a babakocsit toló anyukát, beteget szállító járművet, mentőt, mozgásukban korlátozott embereket.

Kilométer hosszú kocsisor a Skanzen irányában, a borfesztivál rendezvényére igyekeznek az autók. A postásra megyek a zsúfolt Dunakanyar körúton. Meglógtam a kötelező szombat délelőtti választási fogadóórámról, mert akik akartak -hárman itt voltak, hozták a kopogtatót -többen úgysem jönnek már,- tudom le magamban a kötelező lelkiismeret-furdalást. Akinek volt elmondhatta javaslatait, jókívánságait. A postásra a szocik által rendezett családi napra igyekezem.

A réten már nagy a sürgés-forgás, pörög ringlispíl, nyomja e zenét céllövölde és a teniszpálya mögött készülődnek pörkölt-főzők. A kiírás és a tények szerint is, a szentendrei pártok versengenek, a kölcsönös szolidaritás és béke jegyében, hogy a pörkölt-főzés nemes tudományában mérjék össze erejüket, három héttel az igazság napja, az önkormányzati választás előtt. Körös-körül a politikai küzdőtérről, népgyűlésekről vagy iskolából, városból ismert arcok. A bicikliúthoz legközelebb REAC mezben (jó, Szentendre színe is a sárga kék) a jobboldali, most dr. Dietz vezette csapat Dragon Józsival, Hudek Ferivel bográcsaik előtt. Velük kavar politikai és szakmai kiegészítőként multifunkcionális gázhajtású főzőjével Dicső Zoli is. Tőlük balra Hankó Laci a szocik szokásosnál kissé vörösebb marhapörköltjét készíti. Utána a sorban a kisgazdák (a Túri Kovács-féle) erdei gombákkal megbolondított husija készül Kiss Karcsi tálalásában.

A kamara szerdán sátrat állított a Görög utca sarkán. Meglepődtem, amikor belebotlottam és összetalálkoztam a két csinos kamarai hölggyel. Kérdésemre elmondták, hogy itt nem valamiféle politikai kampányról van szó, -akkor mi volt, hogy a kamarai lap címoldalán Vereczkey és Gémesi együtt mosolyog, no mindegy - sokkal inkább arról, hogy kamarai tagokat toboroznak és bemutatják, mit is tesz a mi szakmai érdekvédelmi szervezetünk. Mondom a miénk, bár nekem is van tagdíjtartozásom, - ugye ami nem szép dolog- de hát úgy vallom mégiscsak az enyém. Igaz, soha semmiféle kamarai támogatásban nem részesültem, de valamilyem megmagyarázhatatlan demokrácia nosztalgiám miatt mindig fizettem a tagdíjat, már amikor befizettem.

Néhány éve aztán számítottam volna rájuk, mert abba az öncsapdába estem, hogy felvettem három tanulót, gondolván hátha átadhatok nekik valamicskét a dekoratőr szakma ismereteimből. Meg természetesen azért is, mert saját fiamnak sem találtam mestert a szakmai gyakorlathoz. Amikor kitudódott, hogy tanulók vannak nálam szakmai gyakorlaton, azonnal több tízen kezdtek ostromolni, hogy vállaljam őket is, mert valamilyen általam ismeretlen ok miatt, az ifjak közül manapság sokan szeretnének kirakatrendező és dekoratőrök lenni. De hát ahelyett, hogy ebből valamiféle hasznom, - erkölcsire gondolok,- is lett volna, anyagilag hatalmas bukás volt.

Néhány nap múlva a képviselő-testület elé kerül a "Duna Menti Kistérségi Kerékpárút-hálózat tervezésének finanszírozásáról" című anyag, amelyben arról döntünk, hogy az európai EuroVeloŽ kerékpárút-hálózat magyarországi építésének és tervezésének támogatását szolgáló központi pénzekhez a szükséges önrésszel hozzájárulunk-e, vagy sem.

Magyarán szólva, hogy komolyan vesszük-e és továbbra is részt veszünk-e a pályázaton. A Duna jobb partján vezető 45,6 km hosszú kerékpárút Visegrád, Dunabogdány, Leányfalu és Szentendre érintésével épülhet. A tervezéséhez kapott maximum 50 %-os, 8.162.000 Ft összegű forráshoz 2.040.500 Ft összegű szentendrei önrészt szükséges biztosítani. Szerintem a döntés nem kétséges, igen, lesz, még akkor is, ha bizony most igencsak üres a városi kassza.

Választókerületünket is érinti a terv, mert a mellékelt vázlaton a Duna korzóról (Czóbel parktól) az Ady Endre úton, Dézsma utcán, a Daru piacon, és Hold utcán vezet a kerékpárút egyik szakasza, amely innen a Vasávári Pál és a Kisforrás út érintésével érkezik meg a Skanzenbe.

A dézsmaházi beszélgetések rendszeres résztvevője egy halk-szavú, mokány bácsi, aki mindig óramű pontosan érkezik. Másokkal ellentétben, soha sem handabandázik, fényezi magát, dícséri egekbe családja múltját. Keveset beszél, legtöbbször hallgat, és csak akkor szól, ha valamilyen, eseményről, emberről a többi résztvevő nem tud semmit, vagy tévesen állít valamit. Ilyenkor pontos adatokat, utca és házszámot, hónapra, napra pontos időpontot mond, legfeljebb annyit tesz hozzá, hogy itt lakott, ekkor volt. Már négy éve kerülgetem őt, de eddig még nem volt bátorságom interjúra kérni. De, mert engem is érdekelt a hely és legendái, hát bátorságot merítettem és beszélgetésre invitáltam.

Igen ám, de meggondoltabban, óvatosabban a dologgal, mert ezzel átverni a gyanútlan látogatót, simlis esztétát, jószándékú lakótelepi háziasszonyt egyszerűen nem illik. Hiszen ő arra számít, hogy a szentendrei festészet széles kínálatával fog szembesülni, meglesheti azt is, amikor a festők éppen alkotnak. Ugyanis, számukra a festő, még mindig a plen-air festő, és lelki szemeik előtt olyan, plen-air remekművek, mint a Majális vagy a Lilaruhás nő Szinyei Merse Pál alkotásai vagy a nagybányai művésztelep alapítója és a plen-air festészet hazai atyja Hollósy Simoné, az utód a szentendreivé lett Ferenczy Károlyé.
Szóval, nem akármilyen ügyről van szó, ezzel itt nem illik játszani. Ha plen-air, a szabadban festés megjelenik, érdemes a kvalitásra is adni, mert ha nincs, akkor lejáratja a városi képzőművészet egyébként is csökkenő hírnevét. Szóval, Szentendrén egyáltalán nem mindegy ki fest az utcán, milyen alkotásokat raknak ki.

Olvasgatom a visszhangokat, a várost éppen nyüzsgésben tartó Szentendre éjjel-nappal nyitva programról és a performance fesztiválról. A legjobbat az Art portálon találom Rieder Gábor szösszenete, aki a következőkben sűríti a városról korábbi tapasztalatait: "Szentendrét kissé lustává tették a jól bejáratott turistalátványosságok, a magyaros ipartermékeket árusító szuvenírboltok és a méregdrága cigányzenés luxuséttermek. Közben az igazi szentendrés coulour locale mintha elszivárgott volna valahová, a macskakövek, a rozsdásodó eresztékek közé, a törzsvendégekre utazó kávézók fülledt zegzugaiba."

Szóval a második nap. Este van és mindenütt emberek. Eldőlt, Kriaszter:szekptikusok 6:3. Jó mondjuk, hogy ez még csak az első meccs volt, bajnokságot még nem nyert, hisz ahhoz a sorozaton végig jól kell szerepelni, legfeljebb egy-egy megingás engedhető meg. De hát a Fő tér nyüzsög, a Dumtsa tömve és a malom is őrli szellemi lisztjét "tovább él a híres-neves szentendrei dadaizmus polgárpukkasztó, antiművész, underground szellemisége. ...- úgy látszik - kiapadhatatlan: ma is magához vonzza az underground figurákat, a hollófekete gótikus gimnazistákat és a fővárosi parti-szcénától némiképp különböző, alternatív arcokat."

Itt élünk együtt, ismerjük egymás, köszönünk, barátkozunk, aztán a mosolygós,
szemüveges, biciklis fiatal fiú egyszer csak eltűnik Szentendréről. S amikor egy évtized után újra találkozunk, a fiú már másképpen vall a világról, és kiderül, visszavonhatatlanul elhódította őt egy másik babonás világ, a zene.

Kovács Gyuri

akit sokan régről ismerünk, meghívásunkra zenésztársaival Kertessy Ingrid operaénekessel, Ella István orgonaművésszel augusztus 25-én, pénteken este hét órától vendégünk a Szamos Cukrászda emeleti különtermében.

Beszélgetünk Szentendréről, a zenéről, meg mindenféléről, ami éppen eszünkbe jut. Időnként megszólal majd a trombita, zongora, felcsendül Ingrid szopránja, hogy megidézzen könnyűés komoly dallamokat. Azért, hogy legyen valaki, aki felteszi az első kérdést,
Eszes Sándor és Benkovits György mi vendéglátók ezt magunkra vállaltuk.

Szeretettel hívjuk és várjuk!

Mi, nézők, zenehallgatók emlékezünk, amikor kis primtamburával vagy hegedűvel kezében táncoltatja a dallamot a kíséret felett és feleselgetnek egymásnak a hangok, és énekelnek a hangszerek. Arca felidéződik, ahogy átéli. Látjuk a nevető ajkakat, kerekedő szemet és a felszabadult huncut mosolyt is, amikor a zenélés öröme kiteljesedik.

"1975-ben a népzenekutató Vujicsics Tihamér repülőgép-szerencsétlenség áldozata lett. A zenekar felvette a nevét. Akkoriban mintegy háromszáz szerb család élt a környéken, s valamennyien mélyen kötődtek kulturális és nyelvi gyökereikhez, így archaikus vonásait megőrizve maradt fent a délszláv zenei hagyomány. Ebbe merült bele, és azóta is ezt ápolja a változatlan felállásban játszó Vujicsics Együttes, amelynek Borbély Mihály, Brczán Miroszláv, Eredics Gábor, Eredics Kálmán, Győri Károly, Horváth Zoltán és Szendrődi Ferenc a tagja. Később a szerb mellett a Duna menti és dél-magyarországi horvát népzene gyűjtésére, feldolgozására és megszólaltatására is vállalkoztak." írják Vujicsicsékról valamelyik lemezük után.

De hát ők nem csak ennyi, ismerős fiúk, akik hozzám képest fiatalok. Karcsi is olyan családból származik akiket mindenki ismer, s akinek a fél város rokona. Horvát-dalmátok, így a bratstvo is összeköt közös gyökereivel. Mamája még a tanács titkárságán dolgozott, amikor ifjon, talán még gimnazistaként elkezdték a nagy terv megvalósítását, hogy világhírű zenekar lesznek és az egész város drukkolt nekik. Aztán teltek az évek, sikerek itthon és külföldön is, és megnemesedett a név. A fiúkból előbb zenekar, majd Vujicsicsék, a fogalom lett. S benne állandóságként a zene és ők a zenészek, az emberek. Amely itt, e soktornyú városban több mint egy együttes, amely Szentendrén a várost is jelenti már. És most eltört valami, valaki hiányozni fog a csapatból, és a városból is, visszavonhatatlanul.

Isten veled Karcsi!