Akiket elhívtam, ott voltak, (barátaim) de az utcáról, hajóról, egyetlen lélek sem, így Kovács Gyurival, a trombitással való beszélgetés valóban meghittre sikerült. 32-en vagyunk az emeleti Klimt teremben ismerősök, barátok és a történet is arról szól, hogy "itt élünk együtt, ismerjük egymás, köszönünk, beszélgetünk, barátkozunk, aztán a mosolygós, szemüveges, biciklis fiatal fiú egyszer csak eltűnik Szentendréről. S amikor egy évtized után újra találkozunk, a fiú már másképpen vall a világról, és kiderül, visszavonhatatlanul elhódította őt egy másik babonás világ, a zene." Miközben beszélgetünk, látszik Gyuri nagyon készült -nem bízott bennem, hogy felkészülök belőle- kis papírján élettörténetének főbb állomásai, és az is miket fognak játszani milyen sorrendben zenésztársaival, Ella Istvánnal és Kertessy Ingriddel. Melyek azok a részletek, amelyeket érdemes a repertoárból elővenni. Az első kérdésre egész történetfolyam ömlik Gyuriból Pap Tibor bácsiról, meg Szári Mihály tanár úrról, Rózsa néniről és az összes számára fontos szentendrei emberről és természetesen a zenésztárs srácokról és a zene mellett, a másik nagy szerelemről, a bicikliről.

Megszakítások közben zene dixielandtől a Bachig sokféle. Idővel természetesen előkerülnek a nagy példakép, a mentor Maurice André történetei is. Szóval, jól elvagyunk, csak egy kicsit zavaró, hogy a pultos kislány ugyanúgy ütögetve üríti a kávés dobozt, csörög-zörög miközben Kertessy Ingrid Handelt énekel, mintha a kávéház zajában lenne. Az utcán, a ház előtt erősítővel játszik egy kis zenekar is. De hát Istenem, előfordul az ilyen, pláne, hogy én sem gondoltam végig, hogy amit szerveztem, meghitt műfaj és nem az ilyen városi nyüzsire való.

Másfél óra alatt lemegy a program. Meglepetésemre mindenki örül, tapsol, pedig többségében olyanok voltak itt, akinek nincs bérletük a Zeneakadémiára, de úgy látszik, megfelelő mennyiségben, jó minőségben és ismerős kezéből, még a komolyzene is tud örömet okozni, és nem csak annak, akiknek ez napi étke.