Szóval, nem akármilyen ügyről van szó, ezzel itt nem illik játszani. Ha a plen-air, a szabadban festés megjelenik, érdemes a kvalitásra adni, mert ha nincs, akkor lejáratja a városi képzőművészet egyébként is csökkenő hírnevét. Szóval, Szentendrén egyáltalán nem mindegy ki fest az utcán, milyen alkotásokat raknak ki a falra. Persze, ha ez show, tömeges akció és ott vannak a tábori állványosok között a mértéket adók, akkor elmegy mellettük még húsz vasárnapi festő és tanuló gyerek is, de arra itt ebben a városban illik vigyázni, hogy mi és miként jelenik meg művészet felirattal a nagyközönség előtt.

Az egyik internetes tudósításban az alábbi szöveget olvasom: "A városban járkálva bárhol beleütközhetünk egy állványa mögött dolgozó festőművészbe, ugyanis a már-már kikopó plein-air figurákat most ismét ide gyűjti a város. Igaz, éjszakai ottjártunkkor mi eggyel sem találkoztunk, de a "Művészetek uccájában" (sic!) megcsodálhattuk a kirakodott - főként fotórealista - vásznakat. Mindez ígéretes fölélesztése a legendás szentendrei tradícióknak. A gazdag hagyományú kisvárost ugyanis csodálatos épített és természetes környezete avatta az elcsatolt Nagybánya utódjává. Hosszú évtizedekig megszokott látvány volt a város különböző, jó kilátást biztosító helyein egy-egy festőművész." Szóval ötlet jó és lám, azonnal oda is figyelnek rá, de nem illik kamuzni vele.

Mert hát valljuk be, a művészeti iskola hat növendékének utcai plen aire-zése szép és becsülendő dolog, de ők mégsem a szentendrei festészet élő emblematikus alakjai. A hetvenes évek templomtéri sokadalmában még Asszonyi, Ligeti érméi voltak a fizetőeszközök, Kocsis Imre és a többi akkor még negyvenes, ötvenes művész is ott nyüzsgött, a tárgy- és műsor-kínálat kimondottan érdekes, színvonalas volt. Ezért is, illik arra gondolni és vigyázni is, hogy ne segítsük hozzá a sajtót és nagyközönséget sem, hogy Szentendre jelképe a dilletáns festő és az óriás ceruza legyen, mert akkor hiába a jó kezdeményezés, csöbörből, vödörbe kerülhetünk.