| 
 | ||||||||
| BÚCSÚZÁS | ||||||||
|  | ||||||||
| 
 Félszáz zenész, közöttük a régi társak, Vujicsics és Söndörgő tagjai, barátok, volt kollégák majd mindannyian itt vannak.   Először a fiatal és idősebb tamburások lassú csendes hangjai mesélnek a gyászról, hogy majd a hegedűkön sírjon a zene. A zenész kolléga magnóról méltató búcsúzó szavai. A tiszteletes az ige citátumára építve a miértről beszél, mert hát a pap legnehezebb és leginkább felemelő hivatása a miért örök emberi kérdésére adott válasza, s a többiek, a zene és az elfogódott Bokor Gyuri a Vujicsics zeneiskola igazgatója is a hogyant járja körbe ívesen, szépen, emberül. Kifejezően formálnak a magyar mondatok, hogy a szerb ortodox férfikórus inkább csak átérezhető méltóságában kapjon képre az ember a transzcendens világról.  Az 
        urna, oly sok virággal való beborítása után, amikor az utcára lépünk, 
        keressük a szavakat egymásnak mondani, mert kerülni szeretnénk a szép, 
        a temetésre nem illő kifejezését egymás előtt, de aztán mégiscsak kibuggyan 
        más szinonimában. Mert hát méltóságos volt, emberérték-méltóságú ez a 
        búcsúzatás. S ha ilyenre sikeredik e földi út vége, hát visszakap valamit 
        a távozó is, meg ki még utána a sárgolyón maradt, az ember önön méltóságának 
        reményét, s ez nagy érték ma már. Mert nem a jajveszékelés, a kifacsart 
        sikoly és robbanó indult, látványos megnyilvánulásai az ember, hisz az 
        csak sérült formája már, hanem a méltóságban rejtett szeretet, amely megőriz, 
        jobban, mint a cd, vagy a barázdába mart hangok csíkjai.  | 
 |