Mint tudjuk, a kovács különleges ember, mert legtöbbször még utódai is öröklik e szakma emberformáló hatását. Legtöbbször a falu legnagyobb embere vagy mokány, keménykötésű alakja, mert hát ez olyan hivatás, amely generációkra otthagyja jegyeit az emberekben. No, az én emberem Misi bácsi, az egyik, valamikor közismert szentendrei kovács fia, aki a mai Dunakorzó és a negyvenes években megszüntetett, beépített kis utca sarkán lévő kovácsműhelyben látta meg a napvilágot, élte kisgyermekkorát.

Akkoriban a Duna-parti élet a Péter Pál utca és a Szentendre panzió közötti partszakaszon folyt, itt volt Szentendre szíve, vagy legalábbis mája, itt nyüzsgött a piac szombatonként, itt tartották a vásárokat, és ők itt, szinte a piacon laktak. S, mert a kisvárosi kovácsműhelybe a patkoltatásra jövő fuvarosok, parasztok hozták-vitték a híreket, ezért nem volt, nem lehetett akkor olyan dolog, esemény, történés, amiről a kovács és családja ne hallott volna, olyan szentendrei, akit ne ismertek volna. Igaz akkor még Szentendre igazi kisváros volt, ahol mindenki mindenkit ismert.

Misi bácsi meséli, hogy a kalandos lelkületű zeneszerző, "játékgyáros", szomszéd vendéglős és alkalmi újságíró, Kalafut János tollforgató tevékenységének legnevezetesebb eseménye az 1935-ös szentendrei polgármester lemondás botrányához fűződik. Néhány héttel Papp Viktor polgármesterré választása után "A pünkösdi királyság alkonya" címmel cikket jelentetett meg a Magyar Élet című lap 1935. április 3-i számában. Az írás bombaként robbant, és a február 14-én a megválasztott új polgármester lemondott. A cikkben Kalafuth nyilvánosságra hozta Papp Viktor korábbi, sárospataki zsarolási ügyét. De arról már a szentendrei helytörténészek nem írnak, hogy a botrány után a szamárhegyeik - éles politikai látásukat bizonyítandó - szarral kenték össze Kalafuth házát, ablakait, és ragasztották a falra a Magyar Élet példányait. Persze, ez nem akadályozta meg abban a kalandos sorsú és művészi vénájú szentendrei lokálpatriótát, hogy tollforgatása gyümölcseit "A Kőhegy vadvirága," "Ibolyák a Delin-völgy mentén" című műveivel ne gazdagítsa Szentendre akkor még igencsak szegényes magyar nyelvű irodalmi emlékeit, és tolla alól olyan dalszövegek is kikerültek, melyeket Hámory Várnagy Dalma zenésített meg. Ja, hogy Önök nem ismerik ezeket, hát bevallom lehajtott fejjel, én sem.

S ha már a zene szóba jött, hát Misi bácsi életét egy magas rangú katonatiszt, Bengyel altábornagy szomszédsága fordította nemes irányba. Ugyanis egy évi - a Stocker műhelyben letöltött - lakatosinasság után a szomszéd altábornagy úr kapcsolatai révén elhelyezte tanulónak Hirmann Ferenc "Fémöntöde, Rézáru és Vagyonfelszerelési Gyárába" Budapestre, ahol kitanulta a szakmát és nem is akármilyen mester lett. Az élet itt összesodorta, egy - munka közben állandóan áriákat dúdoló - szerszám-esztergályossal, akit később mi, Petrovics Emil zeneszerzőként, a Magyar Állami Operaház igazgatójaként ismerünk. Hát ilyen a szentendrei sors. Ha van egy híresség, az vagy szentendrei, vagy járt itt, vagy kijön hamarosan, vagy valaki itt lakónak rokona, ismerőse.
És az alapvetésről, a kupiról annyit, én már pontosan tudom hol is volt, de, mert nem akarok a ház mai tulajdonosának kellemetlenséget, meg egyébként is, a szentendreiek arról is híresek, hogy nagyon szemérmesek, de igencsak pletykásak. Meg, ha belekezdenék a hallottak mesélésébe, hát bizony néhány dédpapa képe kissé megremegne a sublóton, és még eszébe jutna valamelyik képviselő kollégámnak, hogy emléktáblát tegyünk a ház falára, valamely nagyhírű képviselő-testületi tag elődünk emlékének adózván, mint a ház legszorgalmasabb látogatójának.