Fáradtan érkezem haza az egész napos értekezletesdiből, kopogtató cédula koldulásból és egyéb emberbosszantó és pénztárca-zsugorító ügyintézésből. Feleségemnek mesélem, hogy ki adta oda, ki hajtott el, mint legyet a levesestányérról, ő meg csak csendesen mosolyog, semmi empátia, semmi szolidaritás. Mikor arról regélek, hogy a kártyával, ez meg az… rámförmed, hogy tudod, hogy utálom, ha kártyázol. S közbevág: – Képzeld, Panna ma volt először az oviban, és amikor anyja (menyem) aki már hónapok óta készült, hogy majd sírni fog, ha otthagyja, és nagy sóhajtva kimondta: – Panna, akkor én most elmegyek! – a kislány csak annyit válaszolt, hogy jó, és már ment is többi lurkó közé.

Szóval, nagy esemény van a Szamárhegyen. Nem az Ivandan, nem a performance fesztivál éjszakai hangoskodása miatti aláírásgyűjtés és tüntetés, nem is az önkormányzati választás valami kurflija, és nem is a templomdombi várfal omlása, hanem, hogy Panna, nagyobbik unokám tegnap először ment oviba. Jó, nem adott hírt róla a helyi rádió, a tévéhíradókban sem volt benne, de ez csupán a mai magyar média érzéketlenségének és bulvárosodásának következménye, és nem a dolog fontossága miatt van. És egyébként is, aki ezt nem tudja hírértékén kezelni, annak semmi köze a ma realitásaihoz, Szentendre valóságához és egyébként is igaztalanok azok a pletykák, hogy a nagypapák elfogultak az unokáikkal. Nem tudom más hogy van ezzel, de én már megtanultam – mert egy cseppet sem vagyok szubjektív, csak a dolgok, események objektív követésének, reális menetének híve –, és egyébként is meg tudom különböztetni a lényegest, a lényegtelentől, a fontosat a mellékestől.

A dolog nagyon régen történt, amikor még csak három rádióadó és két televíziós csatorna volt e honban. A fő magyar rádió interjúra kért, és egyhónapos előzetes egyeztetés után és különféle felsőbbségtől ajánlott megfogadandó jótanácsok meghallgatását követően került sor az ötperces interjúra. Amikor a riporter elvtárs megjelent táskányi magnójával, fontoskodó segédszemélyzetével, hogy felvegyék az anyagot, én a szereplés drukkja és a sikeres „felkészítés” miatt már azt sem tudtam, fiú vagyok-e, vagy lány. Nagyobbik fiam éppen akkor volt kezdő ovis, de erre az alkalomra otthon maradt, hogy a rádióban meghallgassa apukát. Otthon maradt, szabadságot vett ki erre a napra feleségem is, hogy a nagy eseményt természetesen egyenesben hallhassák a gyerekkel. Azért, hogy e nem mindennapi dolognak nyomatéket adjon, odaültek a gyerekkel a rádió elé és elmagyarázta, hogy apuka most fog beszélni, elcsalogatva őt a legó-vár építésétől. Lényeg ami lényeg, én a hatékony előzetes felkészítőtől és a szokatlan helyzettől szorongva, elmotyogtam az éppen aktuális semmitmondó sablon szövegemet, az otthoniak meg hallgatták. Mikor hazaértem – a felvétel után azonnal hazarontottam, hogy visszhangját megismerjem milyen is voltam, ciki voltam-e (igen) – fiamat is megkérdeztem:
– No, halottad apukát (mármint engem) a rádióban? Mire kisfiam csalódottsággal arcocskáján, csak annyit mondott: – Nem mondtad, hogy én már óvodás vagyok. S ekkor, mint aki jeges vízbe esett, döbbentem rá, hiúságtól és a szerepléstől másnapos állapotomból a földre tottyanva, hogy igaza van. Mert ez valóban fontosabb dolog, mint az a felesleges politikai semmitmondás, amiket én ott elmotyogtam, az csak legfeljebb szellemi szódavíz, mondatlötty, mert az igen, az valami, hogy ő már óvodás. Ez valóban a világ legfontosabb eseménye.. Fontosabb, mint a Közel Keleti helyzet, a szentendrei nyár programjai és a munkaverseny állása és még vagy ezernyi dolog, amivel az újságokat teleírják.

Most, hogy a következő ciklusra irkálom a megoldandó városi feladatokat, bízva abban, hogy a választókerület közössége ismét abba tévedésbe esik, hogy engem tart alkalmasnak önkormányzati képviselőnek, mintha az óvodák gondjai sokkal fontosabbak lennének és a játszóterek építésére is több figyelmet kellene fordítani, mint ezt korábban tettük. De lehet, hogy ez csak a nagyapai szemüveg miatt van így.