Ládányi
régi fénykép maradt rám a Grossvater-tõl,
pontosabban a grószfatertõl, mert így hívtam
pesti nagyapámat. A szentendrei sem volt nagypapa, õ deda
volt, bár nem ismertem, mert meghalt mielõtt én megszülettem
volna, mégis, ha felmerült a családi beszélgetésekben,
csak úgy beszéltünk róla, a deda. Szóval,
pesti Grószfater volt, nem udvariatlanul, nem szemtelenkedõen,
csak úgy, ahogy az elsõ német órán tanultam.
Mert hát számomra õ Gross, (nagy) volt, kerékpárversenyzõ,
aki magyar bajnok, megnyerte és Tour de Suisse-t, részt vett
Tour de France-on. Lakott Párizsban, élt Svájcban,
bejárta a korabeli Nyugat Európát. Magamutogatásomnak,
nem csak beteges exhibicionizmusom az oka, hanem inkább az elmúlt
évtizedek történelme. Mert eltûntek, sublótban
maradtak, elégtek, szemétbe kerültek a régi fényképek,
iratok, nehogy baj legyen belõle késõbb. Oka pedig,
az elmúlt száz év, amely alatt annyiszor váltottunk
rendszert itt a Kárpát-medencében, mint mások
olimpiai csapatot, és határok, emberek mentek innen, oda és
vissza, nem csoda hát, ha szüleink óvatosak az emlékekkel.
Mert volt itt már régi összeírásokból
kitelepítési lista és vallási hovatartozásból
numerus clausus-törvény is. Két éve szombatonként
összejövünk néhányan szentendreiek a dézsmaházi
vetítéseken és Szentendre legújabbkori történelmét
próbáljuk családok történeteivel rekonstruálni,
összerakni, a családi albumokban fellelhetõ fényképekbõl,
öreg papírokból. Most látjuk csak igazán,
mennyire nincs múltunk, nincsenek meg tárgyai, dokumentumai
csak szürke sematikus, gyakran semmitmondó képünk
van arról, mi történt itt az elmúlt száz
évben, kik és hogyan éltek. De vissza Grószhoz.
Szóval, biciklista volt, mint az a dokumentumokból majd kiderül,
nem is akármilyen, olyasmi, mint a mai Bodrogi. 1908-ban született
Franczstadtban
(akkor így nevezték Ferencvárost) egy BESZKART-os
kistisztviselõ
| |
 |
|
Dédszüleim
|
negyedik gyermekeként.
Az elsõ képen tizenhárom éves, cserkész.
Elvégzi a polgárit és mûszerészként
szabadul. Életének errõl az idõszakáról
keveset tudok, csak annyit, hogy nagy volt a család és az
elsõ világháború alatt és után
nem volt könnyû az élet. Erre utal az a tény is,
hogy nõvérét, Rózsit, (14-15 éves lehet
ekkor) Hollandiába viszik egy segélyprogram
keretében. "Az évszázados
kapcsolatokból érthetõk meg többek közt e
századi magyar gyermekvonatok, amelyekkel az elsõ világháború
után sok magyar gyermek ment Hollandiába, hogy itt új
erõre kapjon. E gyermekvonatokat református és római
katholikus egyházi szervezetek szervezték meg mindkét
országban." Grósz tizenhét éves
lehet a második képen. Mögötte egy bringa, de ez
még nem versenygép. A kép hátoldalán
írtak szerint, ekkor még a Remete utcában lakott a
szüleinél. Ez idõ tájt fedezhették fel,
mint fiatal bringás tehetséget. Ennek egyik lehetséges
verziója, hogy akkoriban gyakran rendeztek úgynevezett vaskerekes,
háztömb körüli versenyeket, fiataloknak, amelyen utcai
bicikliken versenyeztek. Talán egy ilyen versenyen, vagy talán
mûszerész kollégái ajánlatára,
egyszer csak, a versenyzõket is futtató szponzor Velvárt
mellett tûnik fel az egyik fényképen. Velvárt
akkor Budapesten közismert
| |
 |
| |
kérékpár-mûszerész
és támogató volt. A kort nem ismerõ jó
ha tudja, hogy ekkor egy bicilki, különösen egy veresenybringa
nem azt jelentette mint ma, talán inkább egy mai utó
árához lehetne hasonlítani. Egy, nem igazi profi versenybringa
180 pengõbe került, ami egy mûszerészsegédnek
óriási pénz volt. Mint nagyapám késõbb
mesélte, ekkora, mint fiatalembernek már egyértelmûvé
lett, hogy számára a sikeres kerékpárversenyzés
a kiemelkedés egyetlen lehetséges útja. Sokféle
versenyen indul, de legnagyobb sikerét, amelyre a hazai kerékpársport
vezetõi is
felfigyelnek.
Húsz évesen sorra nyeri a magyarországi versenyeket.
A Sport Hírlap ekképpen ír az 1928 júniusi Budapest-Bécs
kerékpárversenyrõl: "
az út kétharmad részén a magyar versenyzõk
helyzete egészen reménytelennek látszik. Vida I. ésSzeness
zseniális taktikával felváltva növelik az iramot,
miközben egyikük pihen. Az
osztrákok bedõlnek trükknek, átveszik az élen
lévõk iramát, minek következtében, mire
az osztrák határra érnek, annyira elkészülnek
erejükkel, hogy képtelenek állni a magyarok finisét.
Ennek következménye azután, hogy az elsõ öt
magyar versenyzõ, mint biztos gyõztes halad át acélon.
I. Vida (BSE) 2. Szeness (MTK). Ugyanebben
az évben hegyi bajnokság is nyer és olimpia csapattag.
A hegyi versenyt késõbb többször is megnyeri, de
ekkorra már válogatott versenyzõ, fiatal csillaga a
magyar országút kerékpársportnak.
Mesélte, hogy amikor már szinte profi volt, tanult meg kerékpárt
hajtani, tanulta meg, hogy nem csak combból, hanem a láb,
boka és lábfej összehangolt mozgatásával
lehet a legkisebb erõfeszítéssel, a legnagyobb erõt
kifejteni. Milyen szerencséje volt, mesélte, hogy az elsõ
versenyeken erõbõl is tudott nyerni, vagy jó helyezést
elérni. |
|
|
