Boldog új évet Szentendre!

2004. január 1. /1/

Sétálunk a Fõ tér felé. Elõttünk tomsawyer-i korú fiatalok mennek. Marokszámra szórják a pukkantókat. Az öreg szentendrei házak úgy visszhangozzák, mintha géppuskasorozatok lennének. Mellettem idõsebb néni jön, õ velem egyszerre húzza be nyakát minden nagyobb durranásra. Hiába, mi más korosztály vagyunk. Eszembe jut az '56 utáni kisiskolás idõ. Mi is, durrogtattunk, ahol tudtunk. Zsebeink tele voltak tömve rövid meg hosszú makarónival, meg puskatöltényekkel. Robbantgattuk, hogy jó nagyot szóljon. Hiába volt az apai, tanári intelem, veréssel fenyegetés, valahonnan mindig elõkerültek robbanószerek. Emlékszem, a Rákóczi Iskola bejárati kapujában reggelente motozás volt, mert valamelyik "hülye" kölyök annyi lõszert dobott az öreg vaskályhába, hogy széjjelvetette. Most mégis nehezen viselem ezt a hangot, s bosszankodom miatta, aztán lassan leesik, - de jó, hogy õk petárdával és nem makarónival durrogtatnak. Ahogy a Fõ tér közelébe érünk, már hallatszik a zene dübörgése. Nem igazán romantikus hangulat, de azért hívogató. A téren vagy kétezer ember tolong. Sokak kezében pezsgõsüveg és -pohár. Az újévet jöttek köszönteni, a 2004-es esztendõt. A zsebemben folyamatosan berreg a mobil a bejövõ hívások miatt. Meg sem próbálom kapcsolni, hisz a hangzavar miatt én és a hívó sem értenénk egymást. Majd ha messzebb megyünk innen, nyugtatom magam. Antival találkozunk. Buék! Hallottad, hogy Gyula bácsi elment? Tudom, mondom, és eszembe jutnak mulasztásaim. Ott a kép a fiókomban, egy éve készültem hozzá, hogy beszélgessünk. Õ is rajta van a fotón tizennyolc évesen, meg a többi levente. Úgy huszonnyolc táján készülhetett. Már ki fogja elmondani nekem, hogy kik azok a többiek, a régi szentendrei fiúk? Megint elment valaki, letört egy darabka Szentendrébõl is. Nincs jó kedvem.

A fõtérre érünk, - itt már érezni a hangulatot. Átverekedem magam a boros sátorhoz. Minden bosszúságom egy pillanat alatt elmúlik, amikor az elsõ ismerõs szélesen mosolygó arcot megpillantom. Zakar Ági, Boldog új évet! Puszi. Szevasz. Mellette lévõ sátorban Hankó Laci, akkurátusan töltögeti a forralt bort.

Elõzõ oldal

 

2002. február 10. /
Padtársak vagyun az önkormányzatban, mint a suliban, olyanok, akik ha a szünet alatt összetalálkozunk, örülünk egymásnak, még ha a hétköznapokon néha bosszantjuk is néha egymást. Mások is itt vannak. Puszi, Buék! Tucatnyi üdvözlés után hátrébb húzódom. Jó ilyenkor a háttérbõl nézni az embereket. Én legalább is nagyon szeretem. Ez olyan, hogy itt is vagyok meg nem is. Mindenütt vidám arcok, ünnepelnek. Most több a fiatal, mint tavaly állapítom meg magamban. Hiába, nekik szól ez az ünnep. No, nem csak nekik, helyesbítek rögtön magamban. Nekünk is. Ez a tér bulizni való hely, állapítom meg motyogva, mintha dolgom lenne megállapításokat tenni. No nem minden nap, de nyáron is. Legalább háromszor egy évben. Hiszen a város, mi, az emberek, szeretünk együtt lenni. Csak hát, én már nehezen indulok neki. De jó lenne, ha sokunknak tartozna az ünnephez, hogy legalább egy-egy pillanatot együtt vagyunk, úgy mindannyian, a város, érdek nélkül, csak úgy együtt.
Beszéd a színpadon, hogy a következõ év az építkezés éve, meg hogy közeledjünk egymáshoz. Nem szeretem ilyenkor a beszédeket, úgyis mindenki az éjfélt várja, meg ez nem a gondolat ideje, ez az érzelmeké. Néhány perc múlva éjfél. Tereh Pista számoltatja a közönséget. Elõbb összeszorítom a számat, hogy én aztán nem, meg nem vagyok tömeg, aztán észre sem veszem, amikor éjfélre számolunk én is mondom, hogy öt, négy, három- feloldódunk az együttlét örömében. A tömeg ujjong, itt van 2004. Az enyéimet keresem, ott állnak mellettem. Köszöntjük egymást. Ismerõst, ismeretlent is. Bea egy fél osztálynyi fiú csapattal jött le a térre, úgy vágtatnak, mint valami kiscsikók, élvezik a tömeget. Hangosak és vidámak. Mellém érnek, odaszólok Bencének, hogy buék, õ megtorpan egy pillanatra, motyog valamit és szalad tovább. Várják a srácok. A tér sarkában harmincasok önfeledten táncolnak, összeborulva ringatóznak a zene ütemére. Felreppennek az elsõ petárdák a templom fölé. Lila, zöld és piros csóvák, durranó fényernyõk borulnak fölénk. Peregnek, robbannak a fénycsodák, telerajzolják az eget, és lassan füsttel telítik meg levegõt. Az ünnep kelléke, fényesebbé, varázslatosabbá teszi világunkat. Diszkólámpák fénye is szaladgál a téren. Egy pillanatra a pestiskeresztre fut és azon lilán felizzik a korpusz halvány festett alakja. 2004. van Szentendrén.