Nünü

Amióta megcsapott az öregedés szele, gyakran érzem úgy, hogy tartozom és minden erõfeszítésem ellenére az adósságom egyre csak nõ, szaporodik. Tartozom azoknak, akik nem éltek korábban e városban és tartozom a régi szentendrei embereknek is, akiktõl olyan volt ez a város korábban, mint amelyre azt szokás mondani, ettõl Szentendre, Szentendre. Akirõl most írok, nem hõs és nem is híres ember csak amolyan jellegzetes figura. Olyan, akit nem szoktak megörökíteni képeken, akikrõl általában egyetlen sor sem jelenik meg a könyvekben, újságokban. Mégis, az ilyen jellegzetes karakterektõl lesz mással összetéveszthetetlen színe és íze egy városnak. Háromszázan járhattunk akkor a Rákóczi öreg épületébe. Belépve az iskolába, a fõkapuval szemben Petõfi arcképe volt látható. Alkotója, az akkor még lánglelkû forradalmárnak aposztofált költõ portréját betonvasból készítette el. S, hogy sttílusát is jellemezzem, leginkább TÜZÉP-telepi stílusban. Mellette az úttörõ csapatzászló, amelyet a Zászlóhimzõ Szövetkezet készített - minden zászlót ez szövetkezet készített- díszelgett, porosodva a valamikori "Csonka Magyarország, nem ország, nagy Magyarország menyország" historikus stílusú, gondosan levert panno helyén. Az iskolának hatalmas udvara volt. Olyan nagy, poros térség, amely leginkább egy alakulótérre emlékeztetett. Az udvar sarkában megkopott ugrógödör a düledezõ kerítés elõtt, amely a kis utca felõl határolta az iskolaudvart. Itt volt az iskola hátsó, udvari bejárata. A tanulóifjúság az udvaron ödöngött, töltötte el valamilyen unalomûzõ szórakozással a nagyszünetet csoportokba verõdve. A nagyfiúk egymást fedezve snúroztak, pöttyöztek, vagy valamely svéd lapból kifényképezett (rossz minõségû) szex képeiket mutogatták egymásnak. Egy-egy bikinis, vagy fedetlen keblû hölgy képét csodálták, miközben fantázia-történeteiket osztották meg egymással egzotikus szerelmi kalandjaikról. Körülöttük alattvalóik õrsége. Õk a kisebb fiúk voltak, akik néhány pofon hathatós ígéretének fejében a felvigyázó szerepét vállalták. Kötelezettségük volt, hogy azonnal jelezzék, ha tanár közeledik. A legjobb sarkokat birtokolták. Közéjük lépni, csak külön engedéllyel lehetett. Körülöttük Arzenka szorgoskodott. A gerébi (ideges) alkatú, örök izgõ-mozgó vékony fiúcska mindenre figyelt és úgy fürkészett mint egy menyét. Legfõképp az udvar melletti kis utcát figyelte. Állandóan készenlétben volt, mint egy macska és ezt azzal tette életszerûbbé, hogy idõnként nyávogott is hozzá. Fejét jobbra-balra forgatva szinte szimatolt a levegõben. Az udvar békés volt, amikor egyszer csak Arzenka belenyávogott a az udvari zsibongásba , - Jön a Nünü! A közelben állók mint a varázsszóra, a kis utca irányába fordították fejüket. Az utcában hatalmas csizma közeledett, nagy léptekkel. Egy birgerli jött, fényesen és nyersbarnán, kopott róka színûen amelyrõl csak késõbb, amikor közelebb ért, akkor derült ki, hogy csizmákban ember is van. A Nünü. Tudva lévõ, hogy a Nünüke, nagytesû kék, vagy fekete színû növényevõ bogár. Ez a Nünü, aki jött lefelé az utcán azonban, szíjgyártó mester volt, a suhancok gúnyolódásának kedvenc céltáblája. Jött, hogy elvigye a moslékot a konyháról és pechére éppen a nagyszünet ideje alatt ért a Rákóczi udvara elé. Nünü, aki akkor annyi idõs lehetett, mint most én, valljuk meg nem volt valami hórihorgas ember, hiszen állva a szamár felett bizonysan nem tudott átnézni. Csizmájában amely termetéhez képest hatalmas volt, igen multaságosan mutatott. Ilyen csizmája akkor, csak Haruttyó doktornak, a magyar nyelvet sajátosan törõ örmény városi állatorvosnak, és Margit hídi Hév végállomáson lévõ szotyolás-bódé tulajdonosának volt. - Nünü! Hagzott fel innen is, onnan is elõbb csak halkabban és szórványosan a gyerektorkokból. Majd mikor a kapu elé ért, és mindenki elõtt teljes testi valójában láthatóvá vált, mintha egyetlen torok lenne az udvaron lévõ gyermektömeg, egyszerre ordította el magát mindenki, Nünû! Nünû! Nünû! A kis ember ezen feldühödött. A fiúk hahotázva, torkuk szakadtából kiabáltak, azon mulattak, ahogy a kis ember mint egy bohóc kacsázva ugrabugrál, hogy elkapjon egyet az õt csúfoló kamaszok közül. Nûnü! Nûnü! Nûnü! ordította tömeg egyre nagyobb hangerõvel, egyre kegyetlenebbül. A fiatal tanárnõ csitítgatása mit sem használt, csak olaj volt a tûzre. Az emberi formáját elveszített tömeget már nem tudta elhallgattatni. Hiábavaló volt a sípszó, hiába a veréssel való fenyegetés, teli torkból ordította mindenki, - Nûnü! Nûnü! Nûnü! A kis ember a dühtõl eltorzult arccal egyre veszettebbül kergette a gyerekeket, közben a kezében lévõ aluminium tejeskannával hadonászott. Megpróbálta a tõle legközelebb lévõt elkapni, ez azonban nem sikerült. A kiabálásba egyszer csak a szünet végét jelzõ kolomp hangja csengett bele. Erre a hangra Nünü is megállt. A fiúk is elnémultak és lassan az épület felé kezdtek szédelegni. Közben még itt-ott felhangzott még szórványosan Nünü ... Nünü Késõbb azt mesélték, a düh, a gúny, a bántás a Nünü szívére ment, belehalt. Egyikünk sem tudhatta meg, milyen szíjgyártó is volt, hiszen soha nem látta remek fonásait, mesteri munkáit. Azt sem tudhattuk, hogy micsoda fantáziát és szaktudást, milyen embert gúnyoltunk ki, bántottunk meg. Ez idõ tájt vetítették a Hannibál tanár úr-at a moziban. Minannyian megsírattuk. Mostanában, egyre gyakrabban vetítõdnek homlokom belsõ falára régi szentendrei portrék, s ezek között az egyik, furcsa torokszorító érzéssel Nünüé, a szíjgyártó mesteré.

Elõzõ   Következõ