Újonnan Szentendrére költözött ismerõseim mindig megkérdezik, hogy hol van az a klub, ahol találkozhatnának a szentendrei mûvészekkel, mert azt gondolják, hogy van egy bejegyzett szervezett, tagsági igazolvánnyal, csak ekszkluzív meghívottaknak fenntartott klub. Olyan társaság, ahova tartozni illik, itt jön össze a szentendrei elit, a mûvészek, s itt beszélik meg a város, a világ és a mûvészet nagy dolgait. Amikor elmondom, hogy nincs ilyen klub, vagy legalábbis én nem tudok ilyenrõl, hitetlenkedve csóválják a fejüket, azt éreztetvén bizonyosan letagadom, mert nem akarom nekik elárulni ennek az elit klubnak a címét. Nos, akinek ilyen hipotézise van, tudnia kell, a barcsay-is kiállítások ilyenek, ott kell lenni! A Barcsay Iskola Galéria tárlatai mindig érdekesek és városi társadalmi események. Aki nincs itt, az nem is közéleti szereplõ, s mit sem tud a szentendrei mûvészeti közéletrõl.
Mivel színvonalas méltatás írására alkalmatlan vagyok, már csak az iskolai végzettségek hiánya miatt is, mégis azért írok errõl a kiállításról, mert Balogh László legjobb mûve az én birtokomban van. Az ítészek most bizonyosan kételkednek és fintorognak, gondolván a Nemzeti Galériában, a Ferenczy-ben, a Ludvig Múzeumban vannak korszakos mûvei, és most elõjön a farbával ez a nimand. Pedig így igaz, a legjobb mûve az én tulajdonom, nekem dedikálva, ott lóg a falamon egy 40x60-as tusrajz formájában a szobám falán! Egy arcot ábrázol, keményen, érdesen és határozott vonásokkal, mint egy reneszánsz rajz, ellentmondást nem tûrõen, határozott, tévedhetetlen vonásokkal. Nincs rajta finomkodás, kenés, maszatolás. Az ami, a vonalak azért, hogy felidézzenek újra és újra egy emberi arcot, amelyre ha rátekintek meghatódom. Apám néz rám ötven évesen.

Persze tudom én is, hogy a mûvésznek korszakai vannak. Kezdõ, keresõ és beérett alkotásai, tévutak és telitalálatok, trendekbe illõk és lemaradók, korszakot meghatározóak és követõek. S a mûvészettörténészek bibliai és filozófiai áthallásokkal, utalásokkal párnázzák a helyet a mûvész és mûvei számára, s mert nem tévdhetetlenek, mindig úgy, hogy egyetlen gondolat se legyen véglegesen lezárva, inkább lebegve, hogy hely és idõ maradjon a nézõnek, a befogadónak arra, hogy saját véleményét is elhelyezhesse benne. Vannak azonban olyan viszonyok, kapcsolatok mû, mûvész és nézõ között, amelyek többek ennél, mert nem csodáltatnak, nem megnyernek és nem felháborítanak, nem dramtizálnak és elmesélnek hanem együttlétet teremtenek, melegséget mint a család. S ilyenkor nem az számít, trendbe illik-e az alkotás, mennyit ér most a kép, hanem az, hogy ott van, él s együtt lehetünk vele. Mert megtörténik s szinte észre sem veszed, hogy a kép, amint ránézel, régi ízeket, illatokat, tapitatokat ídéz. Egyszerre több mint amit és akit ábrázol, s te nem tudod, hogy a forma a szín, a faktúra teszi-e, csak önfeledt vagy ölelõ melegen, mert ott a kép, te és õ, és egy világ.