Untitled Document

A legutóbbi dézsmaházi összejövetelen egy régi képet vetítettem a falra, amely a piacot mutatja. Tudják, amikor még Bodorék elõtt volt a piazza, a trznica. A képen, a mellékutcában szamaras kordé áll. Mögötte, az utca végén nyüzsgõ, piaci nép. Amikor a kép a falra vetült, beszélgetõtársaim többsége felvidult. Örömmel emlékeztek valamelyik szentendrei csacsira, gazdájára, és sorolták, hogy kinek miként hívták szamarát, milyen történet esett meg vele.

A szamár, mint azt mindenki tudja, öntudatos lény. Lehet, hogy magas bibliai kapcsolatai miatt, de az is lehetséges, hogy csak egyszerûen törzsfejlõdési okokból ilyen. Az állatok közül talán az egyetlen, aki - nem véletlen, hogy nem a tárgynak vagy állatnak járó vonatkozó névmással írom, hiszen a csacsi nem egyszerûen állat, mint az erõs, de buta oroszlán, - valódi személyiség. Amikor eszébe jut, hogy õ valaha szabad volt, megmakacsolja magát és ellenáll. Mert azt gondolja, elege van a hámból, vagy csak a nála sokszor butább gazdájából, hát megáll. Ilyenkor lecövekel, és egy tapodtat sem hajlandó mozdulni. Gazdája, pedig hiába kéri, könyörög, szidja, ütlegeli, mindez mit sem használ. Õ csak áll egy helyben, míg ezt õ jónak tartja. Majd, a legváratlanabb pillanatban, amikor hajtója már beletörõdött, no mindegy, maradunk, nekiindul.

Az ötvenes évek végén történt, hogy Tóth néni Zsuzsi csacsija vontatta kordéjával, az akkor még világvégi Petyinába "utaztam". Itt, akkor még csak néhány, erdõbõl kiszakított, rossz talajú telek volt, víkendháznak még híre sem. Rendes út nem vitt erre - akárcsak ma -, csak helyenként patakkõvel megerõsített földút. Szóval, csacsi lassúsággal döcögött kis kordénk célunk felé, rajta számtalan cucc, szerszámok, zsák, amelyben az otthon összegyûjtött hamut szállítottuk a piszke alá, meg krenszli, a kor szentendrei jelképe és hátikosara, benne elemózsia és más szükséges holmi, majd egy napra való. És a tetején én, az unoka. Mert hát a csapatunk négytagú volt, nagyanyám és Tóth néni, akik a kordé mellett gyalogoltak, és természetesen Zsuzsi a szamár, és én, az utas. Akkoriban úgy volt, hogy nem egy-egy órára ugrottak ki a telekre kocsival, hanem legalább négy órás kapálásra, mert hát személyautó, talán öt, ha volt a városban, Rainer bácsiét és az egyetlen taxit is beleértve. Végighaladtunk az Ady Endre úton, majd a huszonhármas után, a mai Várkonyi utcánál jobbra fordultunk, és a hegynek vettük az irányt. Az út, amelyen haladtunk, akkor még csak egy vízmosta csapás volt. Pontosabban helyenként kõvel felszórt ösvény, amely kaptatójának feléhez érthettünk, amikor Zsuzsi úgy döntött, no ennyi elég, nem megy tovább. Tóth néni kérlelte, könyörgött - Zsuzsikám, ne tedd ezt velem, ne hozz rám szégyent! -, majd amikor az összes jó szava elfogyott, káromolta, végül, hogy ez sem használt, az út melletti szõlõbõl kikapott egy karót, és alaposan eltángálta. De Zsuzsi, bár látszott rajta, nem nagyon kedveli a dolgot, mint egy szobor, egy lépést sem mozdult. Így hát nekiláttunk a kis kocsiból kipakolni a cuccot, a szerszámokat, a krenszlit, meg mindenféle dolgot. Miközben rakodtunk, pontosabban majkómék rakodtak, Zsuzsi, amikor úgy érezte, hogy annyi teher van a kordéban, ami neki megfelel, se szó, se beszéd kiugrott, és úgy elvágtatott, mint 1868-ban gróf Széchenyi Béla Wissehrad nevû lova, amely megnyerte a bécsi Derbyt. A Kada csúcs tetejéig meg sem állt. Így hát, nem maradt más hátra, hogy mi az elhagyottak, de legfõképpen nagyimék, több fordulóban cipelhették fel a holmit, a még vagy fél kilométerre lévõ telekre. Közben hangosan mondták a fraca izeli..t Zsuzsira és összes rokonára úgy, hogy Kapás plébános úr is belepirult a vasárnap reggeli gyónáson, pedig õ sûrû rács mögött ült a gyóntatószékben. Mikorra, vagy két és fél óra múlva az utolsó fordulóval a sok tehertõl lihegve felértünk, Zsuzsi ott álldogált a nagy kálmánkörte fa alatt, csendesen legelészett, csak fülét mozdította meg érkezésünkre, mintegy kifejezve mélységes mély megvetését az emberi nem kényelmessége és oktalan szadizmusa miatt.

Filip bácsi dalmát volt. Õ igazi dalmát, fiumei, akit cserbenhagyott a monarchia, mert eltûnt országa, mint víz a sivatagban. Így hát, az elsõ világégés után a Kund K-ból obsitra térve, nem talált jobb helyet magának, Szentendrén kötött ki. Sírja is itt van fent a hegyi temetõben. Itt fekszik az egyik, homokkõ sírkereszt alatt, amely a nyári alkonyati nap fényében narancssárgán izzik, mint a dalmát szigetek sziklái. Filip bácsi az elsõ háború utáni város egyik, de nem egyetlen, a magyar nyelvet éppen csak törõ polgáraként élte a szamárhegyeik egyszerû, de annál szegényebb életét. Mert hát a golyvások, a két osztálynyi iskolát végzettek mellett, talán ebbõl volt itt a legtöbb akkoron, szegénységbõl. Hõsünk nagyon tisztelte a Kaisert, és a magyarokat is. Talán jó szándékát kifejezni óhajtotta, és szerette volna, hogy minél elõbb õt is jó magyar embernek tekintsék, ezért szamarát Mancikának nevezte el. Bizony õ, a Kossuth Lajos azt izente… dalt, csak Buzgó bácsi, az akkori kortes változatában Luppa Péter azt izente… kortesnótájaként tudta. Mert hát valljuk be, bajban volt a magyar nyelvvel, különösen a grammatikával. Hiszen édesanyja az olasznak nevezett, vegliói (dalmát) szavakat tanította számára gyermekként, és bár szülõhelye négynyelvû volt, az olasz, német és szláv mellett neki Kacinzcy, Petõfi, Arany gyönyörû magyar nyelvének használata kevésbé ment. Pontosabban, jól beszélte õ a Szamárhegyen használt matróz-nyelvet, hiszen maga is vagy három K und K hajón szolgált, de az nem magyar volt, sokkal inkább a szerb, dalmát, szlovák igen különlegesen misungja. Hogy ez milyen lehetett, arra, példám is van. Amikor Tahir Mujicsics barátom, az élvonalbeli horvát drámaíró, aki tizenhárom könyvvel a háta mögött, néhány éve, meghallotta Jani bácsit szamárhegyiül megszólalni, majdnem hanyatt esett. Hiszen olyan szavakat hallott, amelyeket nagyszakállú horvát nyelvészek is csak negyven év kutatómunkájával találtak meg egy a dubrovniki kolostor tizenhatodik századi könyvének hátlapján. Szóval, Filip bátyák törte a magyart. Vele történt meg, hogy amikor Németh Lászlóval a nagytekintélyû és befolyású szentendrei plébánossal, akit a városban jó elõre megsüvegeltek, és akit az ifjabb korosztály, a kor szokásának megfelelõen kézcsókkal is illetett, összetalálkozott Filip bátyánk, aki éppen csacsiját próbálta rávenni arra, hogy induljon már el végre, s ne csak szaglássza levegõt, egy távoli csõdör szagát ízlelgesse a tavaszi szellõben. Szóval, zavarát leplezendõ Filip bátyánk ekként köszönt a plébános úrnak. - Szervusz te plébános! - Mancika maga meg induljon már, a kutyabotját! Finomítva indulatát udvariasra a magas méltóság elõtt. Nem tudom Németh László mosolygott-e, vagy megsértõdött a fura köszönésen, de egy biztos, azóta is, arra, aki Szentendrén fazont téveszt, mondják, hogy a plébánost tegezi, a szamarát meg magázza.