Összejövünk
szombatonként különbözõ korú szentendreiek
a Dézsma házban, hogy képeket vetítsünk
és közben beszélgessünk a régi Szentendrérõl.
Semmi tematika, semmi vezérfonal, csak képek egymás
után, a hatvanas, harmincas évekbõl és
régebbiek is, a századfordulóról. A módszer
egyszerû, mint a grízestészta készítése,
egy kép és mi megkíséreljük megfejteni,
ki is látható rajta, ki lakott a házban, milyen
esemény lehet ami rajta látszik. És sorjáznak
a történetek, fura, megtörtént és félig
igaz eseményekrõl. Ezeken a képeken sok minden
látható, régi borcímke Pap Marci bácsi
kadar boráról éppúgy, mint bálokon,
sporteseményeken, gyárban és családi eseményen
készült fotók. Minden ilyen összejövetelnek
van sikeres története. A mai, február 5-i, szombati
történet Csehuláé, aki százéveseket
meghazudtoló várostörténeti pletykákat
tud olyan korokból is, amikor még nem is élt.
Az alábbi azonban a hatvanas évek közepén
történt, így akár igaz is lehet. A történet
felélesztõje egy szövetkezeti bulin készült
kép, amelyen jókedvû társaság ünnepel.
Fodrászok és más hasonló foglakozásúak,
az akkori Szentendrei Szolgáltató Szövetkezet dolgozói,
közöttük a poharát éppen köszöntésre
emelõ Janika, a szentendrei fodrásztársadalom
kétes hírû Vidal Sasoon-ja. Õ történetünk
egyik szereplõje. Janika, a frizõr. A lenyalt hajú,
kerekfejû ember, gondosan ápolt jávorbajusszal.
Híres, pontosabban hírhedt volt a hatvanas évek
gyerekei között. Ha a fodrászatban már elfogyott
a felnõtt kuncsaft és már csak ifjak várakoztak,
a soros delikvenst beültette hatalmas fodrász-székébe.
Nyakába terítette, mit terítette, olyan mozdulattal
penderítette nyaka köré hajmaradékoktól
szúrós szürke lepedõjét, mint Ignacio
Sánchez Mejías, a híres torreádor, köpenyét
a bika orra elé, hogy utána ledöfje, akit Lorca
is megénekelt. Jaj volt az illetõnek. Ugyanis Janika
fodrásztudományának ez a lendítés
volt a csúcsteljesítménye, mert amit a páciens
hajával tudott tenni, az bizony ennek a mozdulatnak halvány
árnyékára sem sikeredett soha. Majd fogta, az
általunk csak hajtépõnek nevezett szovjet gyártmányú
csorba nullás gépét és elkezdte hajkölteményét
készíteni. Napjainkban már csak a kigyúrt
testû biztonsági õrök által viselt
frizura-fazont, a korunkbeli srácok által szívbõl
utált csikó frizurájának legyártását.
Tarkótól a fejbúbig határozott mozdulatokkal
vágott-rágott, csattogott gépével a delikvens
fején, hogy megszabadítsa hosszúra nõtt
hajzatától. Mikorra a szenvedõ ifjonc nyaka már
megtelt apró hajdarabokkal, amelyek észveszejtésig
csiklandozták, és úgy tekergette tõle
a fejét, mint a Laocon csoport kígyója, ahelyett,
hogy keféjével eltávolította volna a kellemetlenkedõ
hulladékot - Ne mozogj fiam, maradj nyugton, azonnal jövök!
- szólás kíséretében otthagyta
a szenvedõt, és köszönés nélkül
kilépett az ajtón, és átsurrant a szomszéd
kocsmába. A gyerek meg ült, várt, tekeregett, fújdogálta
arcáról, orráról a lehullott hajszálakat,
próbálva megszabadulni a csiklandozó szenvedésétõl.
S közben olyan arcokat vágott, mint az a bizonyos gumiarcú
ámerikai, akit ez idõ tájt minden filmhíradóban
bemutattak, bizonyítandó a kapitalizmus embert lealacsonyító
voltát. De félig megnyírtan a fodrász
székbõl felállni, pláne elmenni, nem mert.
Hiszen legtöbbünk ekkorra már negyedszerre volt abban
a helyzetben, hogy a kellõ pénz, a 3 forint hatvan fillér
és a szigorú szülõi fenyegetés elõzményei
után, elment nyiratkozni. A delikvens tudta, ha most is nyíratlanul
tér haza, a korábban már megígért
nyaklevest apja biztosan lekeni fodrászt-útáló
hõsünknek. Ezért aztán maradt, szenvedett,
tûrt és várt, mint szülei a kötelezõ
légó tanfolyamon. Várta, hogy Janika végre
visszajöjjön a kocsmából, befejezze mûvét
és vége legyen szenvedéseinek.
No szóval. Amikor Dusán bácsi, ifjúkorom
kedvenc figurája, aki annyiban hasonlított Janikára,
hogy maga is az ital, pontosabban bármilyen szeszesital nagy
kedvelõje volt és ezért elõszeretettel
kereste fel a Kisbéke és Zöldfa nevezetû
intézményeket, valamilyen nemzeti ünnepre készült,
úgy döntött, méltó ábrázat
illik az alkalomra és ezért borotváltat és
haját is levágatja. Egyik délelõtt betért
Janikához. Beült az öreg fodrász-székbe
és rövid utasítással megrendelte a munkát.-
Hajvágás, borotválás! Egyébként
italkedvelõ bátyánk máskor nem volt ennyire
szófukar, mert határozottan emlékszem, hogy két
nagyfröccsért csodás történeteket tudott
mesélni azokról az idõkrõl, amikor még
kupleráj-tulajdonos volt Szarajevóban. Igaz, õ
sohasem járt ott, mert éppen ez idõben Szentendrén
kocsis volt a Huzsviknál, és ezért nem tudott
egyszerre két helyen lenni, de ez történetünk
szempontjából mellékes. Szóval Janika
nekilátott, alaposan felhabosította szappanát
Don Quihote sisakjában, a habtálban, majd Dusán
bátyám arcára kente félvödörnyi
kétes illatú masszáját, felpuhítandó
arcszõrzetét.
Fogta békebeli borotváját, karmesteri mozdulatokkal
megfente a pultra akasztott szíjon, és akkurátusan
megkezdte az aktust. A második húzás után
azonban, hogy kuncsaftja kedvében járjon, jó
frizõr módjára megkérdezte habos arcú
és a borostáinál is erõsebben borszagú
vendégét. - Dusán, nem húz, ahogy borotválom?
Mire Dusán bácsi, kicsit lassan ejtve a szavakat, visszakérdezett:
Borotvál? Én azt hittem reszel.
|
|
|
|
