A magamfajta, vasárnapi író, amikor vállalja, hogy kitüntetése alkalmából dolgozatot készít egyik ismerõs képzõmûvészrõl, két dolgot tehet. Vagy a mai szakírók tudományoskodó stílusát használja "Vinczénél a leletmentést, archeológiát a recycling fázisa követi. Mûszaki és tudományos rajzok valószínûségi potenciáljának kontextusváltással új asszociációs pályákra terelése dadaista és szürrealista munkáiból ismerõs fogás." Vagy, a másik eset, beszélteti, s közben fondor módon, valamilyen szakmai, szakma-közéleti ügyben megnyilatkoztatja, hogy a beszélõ maga sem tudja mit mondatnak ki vele. Nekem elõbbi nem megy, utóbbit, ócska dolognak tartom. Marad hát a magamfajtának a szöszmötölés gondolatokkal, mondatokkal. (fürkészés E.P. szabadalmazott kifejezése) Ráadásul úgy vélem, az írásból a szomszéd néni számára ki kell derülnie, hogy Vincze Ottóról, és a számára talán nem is oly könnyen befogadható mûvészetérõl szól. Persze erre mondhatja a tanult írás-mûvelõ, hogy õ "csak" egyszerû nézõ, így nem autentikus. De állítom, fontos szereplõje témánknak, mert õ tiszteletbõl és "én ismerem ezt a kedves fiút" szeretetbõl megy el a kiállításra. Igaz, "úgy nem érti" a mûvet, mint a sznob, aki aktuál-avantgarde jelmezében a kiállításokon seregel, -persze tudom én, kellenek õk is, sõt nagyon is kellenek- de, azt a kis rajzot, amelyet öt éve kapott, szeretettel õrzi a sublótban elhunyt férje, Gyula fényképe mellett. Ez baromi fontos. Mert ha van az emberségnek energiája, akkor az ilyen emberség-flash az, amely löketet ad, és feltölti az embert és környezetét.
A Városháza vendéglõben ülünk, beszélgetünk. A téma most nem a mûvészet, hanem a város, annak építészeti arca. Vincze Ottó képzõmûvész a tervtanács mûvész-tagja. Arról polemizálunk, hogy ismerik-e azok a város múltját, akiknek hivatása Szentendre. Van-e annak értéke, hogy azt mondom, a Zábránszky kútnál, vagy egy tér és kész? Jelent, jelenthet-e többletet a város mélyebb ismerete? Mert hát régen még ismerõsök, szomszédok éltek itt, amikor még halványan, de leírható volt a közösség és nem csak lakosok voltak az itt élõk. Ahogy beszélgetünk, egy képének fõ motívuma vetítõdik homlokom mögé, rajta viktoriát mutató kéz. Nem, nem igaz, hogy ez az a bizonyos viktoria jel, hiszen nincs v alak, a mutatóujj és középsõ ujj összezártak. Ez áldásosztó kéz, ismert és fontos ikonográfiai elem, amikor a kéz görög betût mintáz. Krisztus kéztartása. Ez itt Szentendre, mert aki járt már valamelyik szerb templomban és nézegette az ikonosztázt, találkozhatott vele. (Aki nem, szégyellje magát, vagy költözzön Nagykovácsiba) De ezen a képen hihetetlenül profánul, csak a körvonalakkal vastagon meghúzva a kéz, ami egy alá-konfekcósított öltönybõl nyúlik ki. Mi ez, fricska, hogy nekünk már csak ez, a profánság jut, vagy ismétlõjel a világnak? Felmerül bennem, nem lehet, hogy az áttételesen Szösz Jenõ, és Somodi Laci bácsi keze is? Mert mindenki életben vannak olyan emberek, akik hatása, egy-egy mondata, olyan befolyással bír, hogy gyakran egész életre meghatároznak sorosokat. Ottóra, miként meséli, õk voltak ilyen hatással. Letudom a homlokom mögötti polémiát annyival, hogy Vincze sokkal szuverénebb természet, minthogy ma már külsõ hatás hozzáférhetne. A metamorfózisai belsõ élmények, mint az emberi élet és halál. A mû, amibe beletemette lelke ambícióit és a keze munkáját, darabka élet az életébõl. Nem elõre szigorúan megállapított princípiumok szerint él és dolgozik, nem csinál magának programot, hogy mindenáron ebben vagy abban az irányban akar haladni. Az õ princípiuma és programja egészséges ösztöne, amely mindeddig biztosan rávezette arra, hogy mihez kell fognia. Stílusa, pedig (és itt bajban vagyok a jelzõvel,) papos. Nem mondja ki, hogy én, nekem, rólam, tõlem, semmiképpen sem magamutogató. Felteszi valóság-képét és keresi a kapcsolatot a körül-vevõvel, a térrel, mintha szobrász lenne. Kiint, közvetít, közöl a világról. Akkor is, ha szabásminta ember-lenyomatait teszi elénk, és akkor is, ha együttmûködésre késztet. No jó, szellemi együttlétre. Csáth írja a zenével kapcsolatban, de azt gondolom ide is igaz: "Aki nem hatol be teljesen a mûvész teremtõmûhelyének misztikus boltívei alá, az érthetetlenül áll meg Schumann vagy Baudelaire (minek több példa) mûvészete elõtt, s ha talán egy-egy periódust, egy-egy strófát szépnek is talál, de nem úgy élvez, mint az a rokonlélek, aki e mûhely csodálatos és bonyolult labirintusaiban minden útmutatás nélkül a legtökéletesebben tájékozódik: aki a mûvész minden szívdobbanását újra beidegzi." Nem csak azért gondolom, hogy illenek hozzá a nagy terek, de azért is mert otthonosan mozog bennük. Tudja és képes mûvészként birtokolni, amikor hozzáad, elvesz belõle. Mint a Zelle-Melis-i két hatalmas ipari csarnokban készített esernyõs, kockaköves installációinak bravúros megoldása. Nézem, ahogy félmosollyal beszél, hangoskodás nélkül, is kemények érvei. Áttûnik gesztusain, hogy nem ölelgetõs ember, erõs személyiség,. Teremtõ ösztöne mindig erõsebb volt a kicsinyes ragaszkodásnál. Talán ezért van, hogy korai konstruktivizmusát el tudta hagyni. Megjárta, tudja és kész.
A Rózsakert ahol él, nem igazán inspiráló környezet, mégis szereti. Nincs rá más magyarázat csak egyetlen, az emberek. Most bajban lesz, mert egyedüllétre kárhoztatott sajátos élet-pálya a mûvészé. És a kezdet nehéz, amíg a környezet elfogadja, eltart vagy húsz évig az is míg megsüvegeli a mai alkotót. (megkülönböztetendõ a kortárs mûvésztõl). Most Munkácsy díjas lett. Számíthat rá, hogy vállveregetõ lesz a közösség. Mindenki, a lenézõ nagyképû, az értetlenül álló, az átnézõs, a drukkoló, az irigykedõ kolléga, a buszsofõr és a szomszéd néni is. S én azt ajánlom, csak a szomszéd néni gratulációját vegye komolyan, mert õ tiszteletbõl és "én ismerem ezt a kedves fiút" szeretetbõl megy el a kiállításra. Igaz, "úgy nem érti" a mûvet, mint a sznob, de azt a kis rajzot, amelyet öt éve kapott, szeretettel õrzi a sublótban elhunyt férje, Gyula fényképe mellett.