Mindannyiunk éltében vannak emberek, akik fontosak. Fontosak akkor is, ha nem közvetlen hozzártartozóink, szüleink, testvérünk, vagy tanítónk. Õk gyermekéveink emblematikus alakjai, akik a felnõttség mércéi voltak. Egyetlen tettük, mondatuk által váltak fontossá életünkben. Tulajdonképpen semmiféle közös nagy ügy, megrázkódtatás, öröm érzete nem kapcsol össze bennünket, de mégis ott van homlokunk mögött az arcuk képe, s mint a nagy történelmi figurák, a hõsök, ott vannak bennünk. Õk a mi személyes történelmünk hõsei.
A hatvanas években a Pap szigetre jártunk fürdeni. Pontosabban a kiságnak- így egybeírva, mondva- nevezett, ma hivatalosan Pap-szigeti holtágnak titulált Duna szakaszra. Ha azt gondolják, hogy ez akkor is, a mai térdig sem érõ mocsár volt, hát nagyot tévednek. A víz sebesen száguldott végig a holtág megrében, egy-egy partrészt kavicsosra mosva, másik részt lebontva, alakította medrét. A víz átlátszóan tiszta volt és sebes folyású. Még sem gát, sem híd, sem más buta mérnöki fércmunka nem avatkozott a természet rendjébe. A parton hatalmas fûzfák és nyárak, a szigeten pedig gyümölcsös és kaszáló volt. Közel laktunk a Kisághoz, s mint tizéves-korú gyerek, bár el voltam tiltva a Dunára való egyedüli lejárástól, de szüleim elfoglaltságát kihasználva, és a Sztaravoda patak medrében a töltés és a füzek rejtését gyakran leosontam a holtághoz. Nyaranta nagy strandélet volt ott. Az összes szamárhegyi srác, Szivartól, Rincsiékig és Báróig mindenki ott lógott, az egész napot pecázással, focizással, fürdéssel meg mideneféle szülõi felügyeletet nem kívánó, számunkra fontos dolggal töltötték. Ilyenkor bátorságát mindenki próbára tette. Az egyik próbatétel volt, hogy ki mer a holtág fõlé hajló hatalmas fûzek legmagasabb ágáról a vízbe ugrani. Legtöbbünk, - én közöttük csak amolyan anyámasszonykatonája, legfeljebb ha két-három méterrõl mertem leugrani és csak talpast- kipróbálta. A fákat, ne képzeljék uszodai trambulinnak, mert ahhoz is ügyesség kellett, hogy az ugró kimásszon az ág végére, hogy kellõ mélységû víz fölé érjen. Elõfordult, hogy valamelyik gyerkõc, bár legyûrte magában félszt és magasra mászott, az ágon ülve ki is csúszkált a víz fölé, de amikor fel kellett állni, hogy elrugaszkodjon, elfogyott a bátorsága. Mi meg biztattuk, nevettük, ugrattuk, amíg szégyenkezve, káromkodva vagy valamiféle fantasztikus mesét hazudva szégyenszemre le nem mászott. Egy ilyen délelõttön történt, hogy miközben mi, a taknyosorrú társaság éppen egymás heccelésével voltunk elfoglalva, lejött Dundu a vízhez. Gondolom, szénakaszálás vagy egyéb mezei munka után lehetett, és mielõtt haza indult, jött megmártózni a Kiság hûvös, tiszta vízében. Fecskére vetkõzött, majd begázolt derékig a Dunába. Akkurátusan megmosta felsõtestét, lehûtve magát, majd bedõlt a sodrásba, és gyönyörû matróz tempókkal, -tudják, amikor fejét a vízbõl kiemelve gyorsúszik valaki- a túlsó partra, a legnagyobb fûzhöz úszott. Mivel számunkra akik a papszigeti vegyesben - sajátos, semmiféle uszásnemre sem hasonlító vízben haladást- úsztuk csak, ez már önmgában is tiszteletet parancsoló volt. S az is, hogy pontosan kiszámolva a viz sodrása okozta sodródást, mérnöki pontossággal a nagy nyárfa alatti, tenyérnyi kis tisztás partszakaszra ugrott ki a vízbõl. Ügyes mozdulatokkal mászott fel a fára, hol eltûnve a sûrû lombozatban, hol kibukkanva egyre magasabban. Csodálattal hüledzetünk egymásnak mondogatva, nézd micsoda magasan van. Majd, szinte a fa csúcsán, (most úgy gondolom olyan nyolc méterre a víztõl,) lassú egyensúlyozó lépésekkel, amilyeneket a kötéltáncosok szoktak tenni, kisétált egy vizszintes ágon a víz fõlé. Megállt, kihúzta magát, s a naptól brozbarna testén megcsillantak a vízcseppek a napsütésben. Ahogy ott állt a szédítõ magasban, én õt Tarzannak és Csingacsguknak, olvasmányélményeim hõsének láttam. Lassan lehajolt, majd az ágon rugózva, hirtelen elrugaszkodott. A levegõben kihomorítva testét, mint a mûugró, gyönyörû fejessel érkezett a vizbe. Szép fejes volt, jobb mint a Rezsnyáké nyugtázta valamelyikünk szakértõen lelkendezve. Leglábbis nekünk olimpiai döntõs ugrás. Vártuk, mikor bukkan a felszínre. De hiába, nem, még mindig nem merült fel. Gyermeki fejünkkel azt gondoltuk, hogy belefúródott a folyó fenekébe, -Biztosan meghallt modta valaki. Azt persze nem vettük észre, hogy a víz alatt úszva a sodrást kihasználva ott jött a felszínre óvatosan, ahova mi nem láthattunk el a fûzfa lombjától. S miközben azon tanakodtunk mi történhetett vele, mit is tegyünk, egyszer csak megszólalt a hátunk mögül. - Mit kerestek Öcskösök? kérdezte. S mi csak motyogtunk az orrunk alatt, hogy semmit , csak nézegetünk, beszélgetünk. Majd hozzám fodulva -Anyád tudja hogy a Dunán vagy? s meg sem várva a feleletet mondta, - Csak itt a sekélyben úszkáltok, megértettétek! S mi megértettük, hát hogyne értettük volna meg, mert ahogy ezt mondta, ez olyan betartásköteles mondat volt, amit megszegni, kijátszani, eszünk ágába sem jutott. Mert õ, a Dundu mondta, õ, aki a felhõkbõl ugrik fejest.
Nyáron az Ivandanon találkoztunk utoljára, lassan járt már, az érszûkülettõl fájt a lába. A misére is csak késve érkezett meg. Késõbb Jani bácsi hozta a hírt, hogy kórházban van, megoperálták, de hamarosan hazajön. Napokban beszéltük meg a dalmátokkal, hogy Karácsony elõtt meglátogatjuk, viszünk egy kis ajándékot, felköszöntjük a közösség nevében. S jött a hír, Dundu elment, nincs többé. Most furdal a lelkiismeret, hogy miért nem.., meg miért nem tudtam pénzt szerezni és rábeszélni, hogy jöjjön el velünk Dalmáciába. És már elkéstem, megint. S a szomorúság fátyla mögött ott látom õt, a fiatalembert, a bronzbarnán víztõl csillogó testût, ott a Papszigeti ágban, nagy fa legfelsõ ágán áll, gyönyörû ívben ugrik a vizbe, szinte csobbanás sincs. És én várom, hogy felbukkanjon, hogy egyszer csak mögöttem állva megkérdezze, mi van Öcskös, mit keresel? S én megint csak motyognék valamit.

68 éves korában elhunyt Dehurta Sándor, egy ember a szentendrei dalmátok közül.