A dolog akkor történt, amikor még két forintért árulták a tefusok a benzinjegyet és lovas kocsiból is több volt a városban, mint fürdõszobából. A mentõállomás a Városháza bejáratával szembeni épületben volt. Ott, ahol most az okmányirodának hívott emberbosszantó hivatal székel, és a szûk utcából a mentõautónak átalakított nizák fara úgy duzzadt ki a Rákóczi útra, mint a turnûrös szoknya a hölgyek hátsó felén a tizenkilencedik század negyvenes éveiben. Régi szentendreiekbõl álló különleges kis csapat dolgozott a városi mentõállomáson. Õk látták el a szolgálatot, adták éjszaka is az ügyeletet, szállították a betegeket, legtöbbször Budapestre. Barátok, kollégák voltak, sok tragikus és vidám történet részesei, akiknek ekkor a mentõzés nem csak élethivatás de a tizenkettõ óra munka és huszonnégy óra szabadidõ munkabeosztás miatt, fontos munkahely is volt. Már csak azért, mert mindegyikük a szabadidejében még valami mással is foglakozott. Volt egy pad a mentõállomás elõtt a járdán, olyan ütött-kopott öltözõi, fenyõdeszkából készített békebeli, ahová kiültek az éppen pihenõben lévõk elszívni egy cigarettát, kifújni magukat, vagy várták a mentõkocsi visszaérkeztét, hogy azonnal induljanak a tovább. Ezt a kopott kis öltözõi padot mindenki ismerte a városban, amolyan központ és jelkép is volt, ma azt mondanák rá ez volt a korabeli e-pont. Olyan hely, ahol mindent meg lehetett tudni, amit tudni érdemes volt Szentendréén. Arról, hogy megszületett-e már Marika gyereke, jár-e éppen boltosokat zaklató ellenõr a városban, vagy, hogy éppen rendõri ellenõrzés van a tizenegyesen Leányfalunál, de azt is, hogy ma banán érkezik a Míló bácsi boltjába. Aki itt elhaladt, megállt és váltott néhány szót Rádóval, Monyóval, Gyokóval, Királlyal, Turcsányival, Csehulával vagy éppen azzal, aki kint ült. Persze tudni kell, ez akkor volt még, amikor Szentendrére éppen csak gyûrõdött kifelé a pesti nép, mint ing gatyába, és még mindenki ismert mindenkit, sõt még köszöntek is egymásnak az emberek. Ha a Városházáról kilépõ, legújabb víkendtelek tulajdonos, aki éppen akkor vált horribilis ezerkétszáz forintos árért egy 200 négyszögöles pismányi telek tulajdonosává, odalépett és arról érdeklõdött, nem tudnak-e valakit, aki lekaszálná a gazt, megmetszené a fákat, esetleg a vízbekötést készítene, netalántán valamilyen szállítást, kõmûves, asztalos munkát végezne, kérem, itt teljes szolgáltatást kaphatott. Mert hát volt itt kõmûves, asztalos, autószerelõ és festõ, a földhöz és metszéshez értõ, szántást és fuvart vállaló, de akár disznóvágást, sõt Soltvadkertrõl kitûnõ bort is szállító vállalkozó-szellemû mentõs. Erre mondta ekkortájt Ernõ, az azóta már másvilági KÖJÁL-os ismerõsöm, hogy mindent, a poloskairtástól, kisebb zenekari mûvek komponálásáig és elõadásáig.
Az egyik este ügyeletben ült kint a padon a délelõtti fuvart éppen pihenõ Gyókó. - Így szentendreiül hosszú óval, aminek csak áttételesen van köze a szerb Gyuri-hoz, mert hát ez önálló név és fogalom is. Olyan, mint az aszu, ami persze bor, de több, sõt, leginkább több annál.- Szóval, ahogy ült ott a nyári langy estén csendes magányában és olvasgatva a Fülest, a Fõ tér felõl elé kanyarodott, majd megállt Józsi a szomszéd. Hõsünkön erõsen látszott, hogy már bevette a hatszor két deci kötelezõ vérnyomáscsökkentõjét, persze csak szigorúan nagyfröccs formájában, mert mint mondta, - Így abszolute nem árt, sõt… bár a mondat utóbbi részét gyomrából a gégéjébe feltüremkedõ gyomortartalom miatt nem tudta befejezni. De becsületére legyen mondva, legyõzte a természetet, mint Nagy Sándor az Issosi szorosban maga Dareios vezette perzsa sereget, mert még tartalmának kiáramlása elõtt egyetlen gigamozgató kemény nagy nyeléssel visszaparancsolta indulási helyére, mint majkóm, amikor ujjával Lujzába a libába tömte a kukoricát. Szóval így folyt, csordogált a beszélgetés, amit Gyókó igencsak unhatott már, ezért az összefüggéstelen, értelmetlen témát leváltani igyekezvén megkérdezte - Józsi, miért nem ülsz fel a kerékpárra? De a kérdés elhangzásának pillanatában már rá is jött, a kérés értelmetlen, sõt mint késõbb kiderült veszélyes is volt. Egy, mert hát Józsi részeg volt, és mint ilyen vállalkozó szellemû. Kettõ, mert ott lakott a lejtõs utca végén úgy negyven méterre a padtól. Három, mert felsége ott állt az ablak mögött és a legenyhébb jelzõt is használva, szúrós szemmel nézte megtérni szándékozó urát. És negyedszer, horribile dictu (rossz magyar fordításomban,) még mondani se lehet, mondani is szörnyû, valamely aljas szentendrei koma, leszedte a láncot Józsi biciklijérõl. De ekkor már késõ volt. Hõsünk a mondat elhangzásának pillanatában felugrott a drót szamárra és a lejtõn, amely olyan volt, mint a vidámparkban a csúszda, amelyen csónak száguld a tóba, ezerrel vágtatott asszonya, pontosabban, annak ablaka felé. S mint drámákban ez lenni szokott bekövetkezett, aminek be kellett következnie. Józsi elõreszegett fejjel landolt kedvese elõtt, keresztültörve csukott ablakot. De mert az életben az üveg nem cukorból van, mint a hollivudi filmekben, hát úgy megskalpolta magát az orrától a tarkójáig, hogy Winetou kilencszer uffogott volna elismerésül. Szóval, elsõsegély, mentõvel rohanás Göllner Pali doktor bácsihoz, aki többtucat öltéssel varrta vissza hõsünk fejbõrét. S, hogy történet kerek legyen, amikor Józsinak a feje már nagyon viszketett a varratoktól és már nem gyõzött hideg vizel enyhíteni a viszketést, hát Gyókó, mint jó kolléga, és enyhe lelkiismeret furdalását is enyhítendõ, szolidaritásból a varratszedés kényes mûveletét a TÜZÉP telepen végzete el két ló között, egy körömolló és egyéb, steril mûtõbeli feltételek teljes mellõzésével. S most Önök azt hiszik, hogy ez valamilyem orvosi fércmunka volt. Pedig két év múlva a híres amerikai plasztikai sebész Szentendrén járva megnézte hõsünkön végzett orvosi beavatkozást, és azonnal hatszámjegyû ajánlatot tett a mûtétet végzõ Pali bácsinak ámerikai munkára csábítván. Persze az is lehet, hogy ez utóbbit én is a vérnyomáscsökkentõm bevétele után hallottam.