Gyakran hivatkozunk a múltra, hogy akkor bezzeg! Jó volt a levegõ, iható volt a víz, szép volt a táj. Állításunk többnyire igaz, de vannak esetek, amikor az ellenkezõje is igaz lehet. Felsorolom néhány dolog, hely, nevét, amelyet valószíûen, sokan hallottak már, és ami tipikusan szentendreinek, pontosabban szamárhegyhez kötõdõnek mondható. Cerovanka, ecetfa, tobakosok keresztje, bálványfa, Tímár templom, kordován. Aki Szentendrén él bizonyosan hallotta ezeket. Ez mind valóban szamárhegyi dolog, nagyon is ide kötõdik a hegyhez, az itt élõkhöz, a város történetéhez, a szamárhegyi levegõhöz. Mégpedig a híres szentendrei tímárok és kordovánkészítõkhöz, akiknek keresztje a Szamárhegy tetején, legmagasabb pontján áll, a Tímártemplom felett. Régen megbecsült iparosai voltak a városnak, áruikat szállították Bécstõl, Zimonyig fel és le a Dunán. A Szentendre könyv szerint céhük névsora a Tímár templomban található. Mint bizonyosan tudják, a kordován egyik legfinomabb kikészítésû birka vagy kecskebõr. Az igazság az, hogy a legjobb kordovánt a bakkecske bõrébõl készítették. Talán ezért volt olyan idõszak a város történetében, amikor az összeírások szerint 500-nál is több kecskét tartottak Szentendrén nyílván. S ha, ennek csak a fele volt a hegyen "na brdo" és ennek egyharmada bak volt, márpedig miért ne lett volna bak, hiszen nem a húsáért, tejéért, hanem bõréért tartották, hát bizony javaslom a tisztelt bdáni-nak ( szamárhegyi embernek) próbálja ki, milyen illata van egy bakkecskének esõ elõtt, akár csak 50 méterre a házától. S hogy ne csak szegény bakkecskéket hozzam fel igazolásul a Szamárhegy sajátos illatára, elmondom, hogy a tímár a cserzõ gödre sem lehettet illatos rózsakert. És az eljárásról, a cserzésrõl annyit
"Ezen bõröket úgy cserzik, hogy vízben áztatott, korpapéppel dagasztott, meszezett, kopasztott és a legnagyobb gonddal állati ürülékpáccal ismételt simítás, kallózás és savítás révén a mésztõl megtisztított põrét szömörcével cserzik." Egyes mûveletek 1 mások 6-8 óráig tartanak. Az általam megismertek szerint, a kecske bõrérõl a szõrt meszezéssel távolították el. A meszezés abban állt, hogy a bõröket falazott, kitapasztott gödrökben mésztejben áztatták. Azonban, mivel a meszet nehéz kimosni a bõrbõl és ez megkeményíti, a puha bõrhöz õsibb eljárást is használtak. Ha finom bõrt akarta készíteni, akkor a meszezést gyakran híg savakkal való kezelés helyettesítette. Erre pépet készítettek, melyet árpadarából vagy búzadarából, kovászból és meleg vízbõl kevertek, és az erjedéssel járó rothadás hatott. Magyarán szólva lerohasztották a szõrt a bõrrõl. Egyes estekben savanyú tejet, kecsketejet is használtak ilyen célra. Maga a cserzés többféle lehetett, a bõröket körülbelül 3 méter mély, kifalazott vagy fával burkolt gödrökben cserrel, azaz õrölt cserzõkéreggel rétegezik. Ezt az un. beteregetésnek nevezik. Ebbol a célból a gödör fenekére tenyérnyi vastagon kilúgozott csert s erre vékonyabb rétegben friss, darabokra vágott, zúzott vagy õrlött csert hintenek. Ily módon felváltva csert, majd bõrt rakva, a gödröt megtöltik. Egy ilyen gödörben 50-80 bõrt raktak be. Végül az egészre kihasznált cserbõl vastag réteget borítottak s a gödröt vízzel vagy megsavanyodott cser-lével töltötték meg, deszkákat raktak rá és 2-8 hónapig magára hagyták. A csersav ez idõ alatt feloldódott s a bõr pórusaiban lerakódott, a cser-lé pedig a kéreg egyes oldható alkotórészeinek erjedése következtében megsavanyodott. A bõrök cserzése ezen elsõ mûvelet után még nem volt befejezve; ezért a gödröt kiürítették, a használt csert eltávolították s a bõröket most megfordított sorrendben helyezték a gödörbe, úgy, hogy azok a bõrök, melyek az elsõ beteregetésnél alul voltak, most felül kerüljenek. Ezt az eljárást 3-5-ször ismételték addig, míg a bõr teljesen meg nem ért.
Ezután még öt eljárás következett a fényezésig, de volt benne faggyúzás éppúgy, mint enyvezés. Mindezeket csak azért említem fel, mert aki még nem érezte a cserzõgödör illatát, vagy a kiteregetett száradó bõrök szagát, az még nem érezte az Eau de Cologne ellenkezõ párját. Ilyen lehetett a szamárhegyi levegõ. Ammonia, bakkecske és trágyaszagú és a falusi illatok elegye. Persze jobb, mint a mai benzinfüst, de semmiképpen sem erdei illatú. S ha kibújik a járda mellett egy ecetfa, gondoljunk egy pillanatra a szentendrei tímárokra, mert valószínû, hogy ezt is õk ültették, amikor a Cerovankan már nem volt elegendõ csertölgy munkájukhoz.