Két
csöngetés és köszönés között
kipotyognak gondolatok, képek az ember fejébõl.
Semmi összefüggõ történet, dolog, csak
olyanok, amit mint felesleget eldobálna úgy is.
Mdoktornak munkaköri leírást kell készíteni.
No, valójában nem kell, mert a dolog csak úgy
igaz, mint amilyennek idõnként leírom õt.
De, hát Gertrudis sem olyan volt valójában,
mint amilyennek Katona festette le. Mert õ a magyar, a királynét
Gertrud von Andechs-Meran-t úgy rakta a történelmi
képtárba igaztalanul, mint magyarellenes, közömbös,
hideglelkû, bosszúálló idegent. Ez való
talán?
Részlet
az Mdoktornak készülõ virtuális szabályzatból:
"Ilyenkor az ember ruhatár elõtt
várakozónak kijáró szeretetteljes
udvariassággal üdvözli. Tiszteleg neki, persze
kissé hanyagabbul, mint ahogy kell, de lovagiasan; odalép,
kezet csókol, széket hoz, ha a hallban történik
mindez; megvárja, míg a ruhatárra
váró leül, majd a tisztelettudó
ragaszkodás számos jelével árasztja
el: mint például azzal, hogy õ maga nem dõl
hátra a székén, nem terpeszkedik el kényelmesen,
hanem elõredõlve, fél ülepével
a levegõben, figyelmesen, szerényen néz a ruhatárra
váró arcába, s mintegy várja,
hogy leejtsen valamit, amit azután õ ugorva, szolgálatkészen,
boldogan felemelhet. "
.................
Az
ember csak várja, akarja, provokálja, hogy letolják,
mert hát vagy harmincöt éve már, hogy
úgy, igazából, fõnök-beosztott
viszonyban ez megtörtént vele. Talán, még
a vízmûveknél volt, amikor egyszer Csentõs
rajtakapta valamilyen lógáson. Persze, Önök
most azt hiszik ez valamiféle értelmiségi perverzió,
de bárki bármit is gondol, ez az egyjogúság
mércéje, üzenet arról, hogy olyan vagy,
mint a többi beosztott, aki alul van a csontos hierarchiában.
Protestálni idegesen keresett szavakkal, duzzogni sértett
önérzettel, érvelni fél-igazad mellett
-mert hát neki, a fõnöknek is igaza lehet, ez
fel sem merülhet - fölhöz vágni valamit, mondjuk
a tollat, panaszkodni a kollégáknak, hogy igazságtalanul
bántak vele, kuncsorogni szolidaritásukért,
no ez valami, ettõl tudja, hogy van, ott a helyén
beton-keményen. Állandóan ott motoszkál
a fejében, de jó volna, megint átélni
a régi tekintély-félelem-konfliktust. Akkor
õ is ott lenne, lehetne a szervezet, iroda, üzem, portás
alárendeltségben biztosan, mint akit beragasztottak.
Helyette legfeljebb kedves, de kissé fáradt nõket
és férfiakat lát, és tudja, hogy csak
egyetlen mozdulat, pillantás, elég a másik
szemébe nézni és elpárolog minden, legfeljebb
elnevetik magunkat. Szertefoszlik az egész, mert hát
ehhez az is kell, hogy valóban dacos legyen. De, amikor már
nem zavarja semmiféle szereplés, nem foglalkoztatja
semmiféle nyilvánosság-kihívás,
legfeljebb ha mezítelenül kéne állnia
a sokság elõtt, bár. Már nem okoz izgalmat
az sem, hogy sokan, vagy kevesen, okosak vagy buták nézik,
akkor nem lehet könnyû a másiknak sem a szerep.
Valamiféle valós alázat kellene hozzá.
.................
Hol
vannak már azok a fekete vájatok az öreg iskolapadról,
ma már nincs ilyen pad. Generációk karcolta,
vájta folyómedrek a tintának. A mélyen
vésett szövegek, paplaci és Szeretlek Mar, a
félbeszakított szerelmi vallomás. És
a piktogram, élére állított rombusz,
sugarakkal, mint a napocska, az égetõen vörösen
izzó, máskor simogatóan meleg, az örök
jelkép, az élet forrása, és mellé
a magyarázó szöveg, pina.
|
|
|