Régen el kellett volna küldenem azt a levelet, amelyben megköszönöm az ajándékba készített sütit. Azóta is furdal a lelkiismeret faragatlanságom miatt. Leírtam hát néhány sort arról az emberrõl, akinek tartozom ezzel, azért, hátha más is elfelejtette megköszönni a tõle kapott segítséget.
Akkor, még a hatvanas évek közepén biciklivel járt be Szentendrére. Láttam az ablakunkból, amikor elkarikázott a leányfalusi úton a Fõ tér felé. Lassú határozott mozdulatokkal tekerte a pedált, a borzongató nyári reggeleken. Felvillan elõttem az a kép is, ahogy kikukkant a mûhelybõl, hogy beadja a következõ adag krémest a pultosoknak. Fehér sapkában, kicsit piruló arccal a sütõ melegétõl, szerényen félszegen mosolyogva, enyhén leszegett fejjel. Egy lélegzetvételre kikukkantott a szabad világra. A süti, amelyet készített, szétolvadt a szájban, édesen krémes ízét most is érzem a nyelvem alatt. A cukrászda akkor a Görög utcában volt és ismerte az egész ország a pártitkártól a téeszelnökig az ünnepelt színésznõtõl a kisdiákig szinte mindenki. Ez volt az elsõ szentendrei turistacsalogató célállomás, amiért érdemes volt e városba látogatni. Napsütötte vasárnapokon hosszú sor kígyózott az utcácskában az üzlet ajtajáig. Pobjedák, trabik, wartburgok sorakoztak az utca végében a Pistyúr-mûhely elõtt, közöttük csodálatunk tárgyai egy-egy tízévesnél öregebb nyugati autó is, amelyet gazdája nagy gonddal felújított. Közöttük kódorgott Dusán bácsi is, mint valami önkéntes idegenvezetõ és boros baritonján igazgatta a népeket, mert bosszantotta õt a nagy tömeg. Kartonszoknyás tupírozott hajú pesti tûsarkúsok, topis tarisznyás egyetemisták, osztálykirándulásos diákok ideges tanítónénijükkel, kátránypapírtetõs víkendház tulajdonosok legújabb csehszlovák mackójukban (az elsõ víkend-generáció) mind-mind ott tolongtak az üzlet elõtt, hogy elnyalhassanak egy szentendrei fagyit, vagy sütit vigyenek haza a vasárnapi ebédhez.
Mi, akkori tizenéves srácok is gyakran ugrottunk be egy-egy fagyira, vagy krémesre, különösen nyáron, amikor fürödni indultunk a melegben, hûsíteni magunkat a Dunán. Szabadok voltunk, ráértünk, és úgy hajtottuk magunk elõtt az idõt, hogy valahogy elüssük. Pista ilyenkor is a mûhelyben volt, s helyettünk is tanulta, izzadta végig a szakma minden lépcsõfokát megjárva. Készítette a mások gyönyörére a jobbnál-jobb sütiket szorgalmasan, vasárnap is. Bizonyosan sokszor gondolta úgy, de jó lenne otthagyni a meleg sütõt, a ragadós krémeket és leugrani a Dunára mártózni egyet, ringatózni a Körös fantasztikus hullámaiban. Körös volt a neve annak gõzõsnek, amely menetrend szerint járta a Dunát Esztergomtól Budapestig és olyan hullámokat csinált, mint a Gellért hullámfürdõjének gépei. Pista nem jöhetett el, mert neki dolgoznia kellett. Ott volt a sütõ, kellett a második és harmadik adag, amelyet idõre el kellett készíteni, mert szorgosan fogytak az illatozó sütemények, a krémes, a csoki torta, és a kígyózó sor a Görög utcában követelte a magáét.
Múltkor beállítottam hozzá. Természetesen kérni mentem, mint tucatnyi óvodai csoport, iskolai osztály, nyugdíjasklub. Szinte hallom a kéréseket, csak egy tortát a bálra a tombola fõdíjának, valamennyi sütit abból a finomból, csak pár krémest, no meg pogácsát, valami finomságot, ha lehetne. Pista bácsi, ma már így szólítják meg, pedig, ha teheti ad.. ad.., s valamilyen okból sohasem küld el senkit. Pedig többségünk neki tartozik, s õ mégis úgy tesz, mintha õ tartozna a szentendreieknek. Tudom róla, hogy igazán akkor érzi jól magát, ha a mûhelyben lehet a forró sütõlapok és édes illatok között és egy újabb süteményt készít régi recept szerint, másfajta krémet, más ízkombinációt. Talán nem is tudja, hogy azon kevesek közé tartozik, akik által sok öröme volt e sokat szapult kisvárosnak.
Nem tudom az okát, hogy miért, de a minap amikor egy csodakocsis, dögdrágaöltönyös yuppie-t, mint a sikeres vállalkozó példaképét tolták a Tv-ben az orrom alá, az jutott az eszembe, szegény fickónak milyen magasan lehet Pista bácsi térde.