A gomba teraszán ültem, a jobb fülemet sütötte a nap, hogy majd megégett, a bal meg deres volt az árnyékban. Olyan kora-tavaszi napsütés volt, amikor az ember a szabad mûanyag székekrõl leveszi a párnát, hogy saját feneke alá kettõ jusson. Élveztem az idõt, s úgy éreztem magam, mint a velencei karnevál maszkja, amelyen az arc egyik fele sír, a másik meg nevet. Öten ülhettünk a teraszon. Egy fiatal pár, akik valami fontosat beszélhettek meg, legalább is gesztusaikból ezt véltem kiolvasni. Egy sportújságolvasó, és egy szürke alak, aki pultnál kávézott meg én, aki Öcsikét vártam. Hosszú kimért, nyújtott léptekkel, mint a földmérõ, aki a telek határát méri, ismerõs alak jött a gomba felé. Minden lépésnél hosszan elõre nyújtotta lábát, majd csak kis spättel helyezte súlypontját utána. Ahogy lépett, a teste és feje föl-le emelkedett, mintha menet közben rogyasztana, majd kinyújtózna. A vétlen szentendrei nézelõdõ akár a görög díszõrnek vagy maszáj harcosnak is gondolhatta volna e járástól, de én azonnal felismertem õt, ez Pisti, a virtuális utcaseprõ. Már csak azért sem volt nehéz felismerni Pistit, mert bal kezében seprût tartott, egy alig használt cirok seprût, amely olyan vadiúj volt, mintha most vételezte volna (vételezni, faszolni, a németbõl a K und K idején magyar nyelvünkbe átszármazott szó visszafordítása= germanizmus) a városgazdálkodási vállalat raktárából. Jobbjában kissé lazán, mint az urak mentét a tizenkilencedik században, csak úgy panyókára vetve, megkopott najlon reklámtáska. Fején fülig behúzott jambósapka, valamilyen turi maradék darab, amelyet az ötvenes években készült gyermekfényképeken látni csak, és amely képet, az azóta bankárokká és pártvezetõkké avanzsált fickók dugdosnak gyermekük elõl, mint rossz óment. Kabátja, a szürke kombi típusú szintén óvilági darab úgy állt rajta, mint Barát elvtársnak "A kalász, kalász, árva magyar kalász, miért csillog könny a búzaszemeken…" kezdetû, akkor még irredentának minõsített nóta az április negyediki ünnepség utáni szûk-körû ivászaton.
Letámasztotta szerszámot a gombát körülölelõ kis kõfalhoz, majd a kiadóablakhoz lépett, valamit beszólt a kiszolgálónõnek, mint amikor a jegyszedõ jelenti a moziban, hogy több jegyet már ne adjanak ki huszadik sorba, mert minden hely foglalt, majd különösebb pénz vagy pénztárca kotorászás nélkül vissza a söprûhöz. Konstatáltam, csoki van a kezében, (Balaton szelet, piros) ajándék. Lassan elkezdte bontogatni a papírt, hogy a hámozás után, széles mosoly kíséretében lassan bedörgölje arcába
Ahogy néztem a jelentet, azon hezitáltam, vajh melyik színdarabból való lehet a figura, aztán beugrott, nem színdarab-figurára hasonlít Pisti, õ Billi Gates-re hasonlít. Felrémlett a felismerés is, hiszem õk szellem-társak! Hiszen szinte ugyanazzal a közgazdasági, vállalkozói technikával alapozta meg világhírét a software király, mint Pisti szentendreiét. Mint tudjuk, Billi a világ leggazdagabb embere. Õ soha sem ismerte a szegénység és fedélnélküliség közép-kelet-európai formáit, nem is ismerhette, hiszen már tizenkét évesen egy amerikai elit iskola, kiválasztott még elitebbjéhez tartozott. Ezek után lett a Microsoft alapítója és tulajdonosa, valamikor a nyolcvanas években, a ma már szinte ismeretlen dos operációs rendszer kifejlesztõje, amely megalapozta üzleti sikereit és így lett mára a világ leggazdagabb milliárdosa. Pisti vele egyidõben kezdett. Õ a rosszindulatú gyermekek által csak gyogyónak csúfolt, úgynevezett különleges tantervû iskolában végzett, ugyanakkor amikor Gates. Ez még akkor volt, amikor e tájon a munkanélküliséget kmk-nak, azaz közveszélyes munkakerülésnek hívták és büntették is. Pisti, így lett a létezõ szocializmus személyiséget és szellemi szabadságot megtipró, egyenlõsítõ háttérnyomására egyenes úton a VGV utcaseprõje. És, hogy ideológiailag is párhuzamba kerülhessen a korral, nem is akárhol végezte e nemes feladatát, hanem az akkor még Karl Marxról elkeresztelt Fõ téren. Szakkifejezést használva, kézi tisztítói munkakört töltötte be. De mint azt a helytörténészek pontosan tudják- azok ketten-, e státust õ örökölte Szilvitõl, a korábban e területet tisztán tartó sánta utcaseprõtõl. Most persze a kukacoskodók, mint a könyvelõk és bélyeggyûjtõk, akik szeretnek elveszni a részletekben, azt mondhatják, hogy ez nem igaz, mert Szilvi után csak sok évvel lett Pisti a Fõ tér és környékének kézi tisztítója, ezért öket szeretném figyelmeztetni arra nem elhanyagolható filozófiai és mély-szociológiai alapvetésre, hogy a folyamatosságon nem a pontos kronológia sorrend, hanem sokkal inkább a szellemi folyamatosság értendõ. S ha dolgot így vizsgáljuk, azonnal kiderül, hogy állításom igaz, Pisti leghûségesebb folytatója Szilvi szellemi hagyatékának. S mint ilyen, egyben méltó utódja is. No de ennyit a történelemrõl, (Bár itt a lejegyzõnek kötelessége megjegyezni, hogy Szilvi a sánta utcaseprõ, aki a lócitromos korban volt e közterület kézi takarítója, és aki így nagyságrendekkel többet tett Szentendréért, mint Tieber és Hidas elvtársak, Szentendre akkori tanácselnökei. Ugyanis õ a trágyát eltakarította, míg a nevezett urak leginkább gyártották, bár nem lócitrom, hanem szellemi és városfejlesztési formákban.) No, de "vissza az analógiához" miként azt Arisztotelesz is mondhatta volna. Pisti ugyanis ma már sajátos tevékenységet ûz, virtuális utcaseprõ. Hogy kibontsam a fogalmat, elébb ismét bizonyos történelmi ismertekkel kell megismertetnem a kedves olvasót. Szóval Pisit valamikor hetvenes években felvették a VGV-hez. A kezdetekben szorgalmasan söpört is. Csak hát mivel az ember gyarló, és mert akkor itt nálunk, némi szovjet engedelmek okán, sarjadt a kapitalizmus, Pisti ennek elsõ áldozata lett. Történt, ugyanis, hogy a maszek üzlettulajdonosok elcsábították õt vállalati kötelezettségétõl és kisebb juttatásokért, legfõképpen borravalóért, rávették, ha már úgyis söpri az utcát, az üzletük elõtt a járdát is takarítsa fel helyettük. Elébb az egyik nagyvonalú, a csóró fényképész tette ezt, aztán késõbb már a legfukarabb is, a az elsõ maszek vendéglõ milliomos tulajdonosa is. Ki egy csokiért, ki szendvicsért, ki egyéb juttatásért építette be Pistit a Fõ tér bûnös kapitalista üzleti kapcsolatrendszerébe, s lett a kor és fõtéri élet nélkülözhetetlen kelléke. Olyan, mint a sekrestyében koppantó, tudják az a fura olló-féle, amelyrõl csak régi emberek tudják, hogy mire való. Mikorra már jól kiépített üzletköre lett stílust is váltott. Azt a munkát, amelyért város fizette, a teret, nem, de az üzletek elõtti borravalós járdaszakaszokat, szorgalmasan takarította. Ám egyszer csak beütött a krach, a rendszerváltás. Tudják, amikor a többség még lelkesedett az új világért, az irodalmárok éppúgy, mint kétkezi emberek, mert elhitték azt a badarságot, hogy a szabadsággal jólét is beköszönt rájuk. No de ne politizáljunk, mert Pistit ekkor kitették a vállalattól, valamilyen furfangos leépítési trükkel, mint tették ezt, még vagy hatszázezer társával Ózdtól, Ceglédbercelig. S jött, a sokk, és ragaszkodás, mint legtöbbünkkel szokott lenni, akik hasonló helyzetbe kerültek már. Mert hát olyanok vagyunk, mint a nyugdíjas, azt gondoljuk nekünk nem fontos az, amit negyven, ötven évig csináltunk, csak úgy egyszerûen változtatunk azon ahogy eddig éltünk. Aztán kiderül három hét után, hogy reggel hatkor ugyanúgy felkelünk, felöltözünk és elindulunk, de már nincs hova, mint régen. No Pisti is így járt, csak õ nem adta fel, õt nem ragadta el munkanélkülivé lenni depressziója, lelki gyötrelmei. Õ fogta söprûjét, és reggelente, bár erre senki sem kérte, elment az üzletek elé és felsöpörte a járdát. Nem váltott egyéni vállalkozói igazolványt, nem alapított káéftét, bétét, õ csak söpört és felvette érte a pénzt, a borravalót. És mivel belenõtt a Fõ tér mindennapjaiba, akkor is kapott, kap valamit, ha nem söpör, csak éppen megjelenik a tetthelyen. Mert hát úgy vannak ezzel a fõtériek, hogy mára õ már, a közösség szolidaritás egyenértékese. Mert ha valaki ránéz, megmozdul benne a lelkiismeretnek nevezett valami, s ha lopott egy kicsit, vagy esetleg csalt egy hangyányit, vagy csak egyszerûen összehasonlítja saját helyzetét Pistijével, hát ad neki. Így vált hõsünk virtuális utcaseprõvé, s ezért hasonlít Billi Gates-ra. Mert hát Billi sem készít már újabb softwar-et, csak lemásoltatja, és sok embernek eladja. Mivel azonban a csomagolási költséget nem kérheti el, hát ennek sokszorosát kéri, mintha lenne mögötte ugyanannyi szellemi termék, mint az elsõ esetekben volt. De õ teheti ezt, mert õ tisztességes, hiszen milliárdos. Az egyik pápa mondta, még a kapitalizmus hajnalán, hogy az idõ Istené, azt senki sem adhatja el. Arra gondolt, hogy ha valaki pénzt ad kölcsön, csak költségeit kérheti vissza, az idõért nem kérhet pénzt. De hát napjainkban mi legtöbbször idõért, illúzióért adunk pénzt, és ha a kisember ezért pénzt kér tisztességtelennek, lógósnak, szélhámosnak tartjuk. Még szerencse, hogy Pisti a Fõ tér és környékének szolidaritás-egyenértékese, és mint ilyen, mint virtuális utcaseprõ, nem foglakozik morális filozófiai kérdésekkel. Õ már nem söpör, csak az utcaseprõ illúzióját adja nekünk. És ez sem, semmi.