Nyári este van. Ráérõs léptekkel megyek hazafelé. Az utcai lámpák kis fénygömbjei fáradtan permetezik szét a fényt. A félhomályban a házak ablakainak redõnyei között ki-kicsusszan egy-egy csíknyi bentrõl, hogy az öreg macskaköveken elolvadva terüljön, töredezzen szét. A várost megüli a enyhülni nem akaró nyári meleg, s a körút irányából lassan hömpölyög a aszfalt gépkocsi-füstös szaga. Lassan megyek, átlépem a lábam elé kerülõ árnyakat mintha árkok lennének, s csalódottan toppantok a sima kövezetre, rádöbbenve csalódásomra, ismét becsapott a szemem. A táj olyan, mint egy Gulácsy kép. A színeket már elkormozta az este. A fák, bokrok álmosan éledeznek a nappali perzselésbõl, várják a reggelt, hogy szomjasan felszipákolhassák majd a hajnali kevés harmatot.A közelbõl beszédfoszlányok hallatszanak, de még nem látom a közeledõket. Várom, hogy a szürkeségbõl felbukkanjanak. A sötétbõl hirtelen rámköszönnek. Megrázkódom a váratlan megszólítás meglepetésében, visszamotyogok valami csókolomszervusz-félét. Fiatal emberpár elõz meg. A nõ keze a férfi karjában, s amikor elém érnek, sziluettjük olyan mint egy meduzáé amelynek lábait egyberajzolta árnyék-tusával az este a szürke égbolt elé. A ház mellé érve a nõ betûzni kezd egy feliratot. Bo-ro-missza olvassa a szöveget bizonytalanul. Humornak szánva megszólal a férfi is - borom megissza, fûzi hozzá faragatlan humorával a bariton. Felböffen a düh bennem, mint a lenyelt sörhab. Odaszólnék neki, hogy édesapám valamit csak hallottál a magyar szecesszióról. Tudod, Nagy Sándor, meg Körösfõi Krisch, meg iparmûvészeti múzeum, meg hogy erre büszkének kéne lenned, s hogy tudni kéne…
S aztán, inkább cigit veszel elõ, és rágyújtok. Jólesik a füst. Ettõl megnyugszom s néhány lépés után belül sem füstölögök már. Újabb lépések koppannak hátulról, mellém érnek. Fiatalok kavarják a levegõt, sietnek valahova. Mondatfoszlányok repkednek szerteszét. Affektálós kiejtéssel echte angolos szavak repkednek. Öntik egymás poharába a szellemi szódavizet, s jókat kuncognak rajta. Nyugtázom. Mennek megváltani a világot, motyogom magamban, s közben irigyelem õket. Még hallom a szavaikat ahogy távolodnak. Kulör, direkt mûvészet, meg hogy monumentális, minimál art. A szavaktól jókedvem lesz, s belemosolygok a sötétbe. Ez Szentendre, mondanám most pesti barátomnak. Itt még a kerítés is mûvészetbõl van, és nálunk a világon a legnagyobb az egy négyzetméterre jutó festõk száma.