Bevallom õszintén, ritkán járok piacra. Leginkább akkor, ha a feleségem valamilyen befõzni valót akar venni és ilyenkor szükség van hordár-munkámra. Pedig szeretem a piacot, pontosabban a régi szentendrei piacot szerettem, a trzsnyicát, a piazzát. A minap úgy adódott, hogy ott bóklásztam a Bükkös parti piacon az árusok között, nézegettem, hol mit lehet kapni, melyik áru kinél mennyibe kerül. Megtetszett az egyik asztalon lévõ szõlõ, amit egy mosolygós arcú idõsebb bácsi kínált. Megkérdeztem, hogy milyen fajta, s a válasz: Afuz Ali. Milyen régen hallottam e szót. Ízlelgettem hát az ismerõs szót, no meg a szõlõt, s felidézõdött bennem a régi szentendrei piac, gyermekkorom egyik kedves emléke.
Akkor még a Bodorék elõtt sereglettek a gyümölcsüket kínáló szentendreiek. A bolgárkertészek zöldségekkel megrakott hatalmas oldalkocsival szerelt Zündap motorjaikkal hozták a hegyes csípõs zöldet és az édes paradicsompaprikát, a padlizsánt, és más tucatnyi-féle zöldséget, a sárgadinnyét. A tótfalusiak lovas kocsival jöttek, kannáikból friss tejfölt és túrót is kínáltak. A környék falvaiból jövõ parasztok élõ baromfival és valóban friss tojással érkeztek. Az egyik standon az éjszakai fogásból keszeget, csukát, compót, balint, márnát és harcsát árultak a halászok. Szóval akkor - bár szegényebbek voltunk, mint ma -, az árukínálat bõvebb volt. Persze, akkor nem volt narancs és banán a boltokban, de volt arany parmer, batul és kálvil, majd labda nagyságú rétes alma, aratási körte, kesernyés-édes japán barack, hatalmas szemû és keményhúsú germersz, ami a "Germenrszdorfi óriás" nevû cseresznye helyi beceneve, szentendrei óriás piszke és még sokféle ízletes gyümölcs. Ekkor még nem volt divat zölden leszedni és ládában érlelni a gyümölcsöt, akkor szedték, amikor már az asztalra kínálta magát. A kofák, az utca másik oldalán árusító kollégáikkal úgy beszélték meg a legfontosabb információkat, hogy a vásárlók feje felett átkiabáltak egymásnak mit mennyiért lehet eladni. Szlovák, szerb, dalmát, magyar szavak keveregtek a hangos piaci zsongásban. Tört magyarsággal szólították meg a fiatalasszonyokat, asszonyomnak, madamnak, naccsádnak szólítva és vásárlásra ösztönözve õket, hogy ezt kóstolja meg, ezt a valódi bubáni barackot, ezt nézze meg, ezt az igazi pismáni cseresnyét. Ha a vevõ csak összetapogatta az árut és vásárlás nélkül távozott, az eladó, ti sepav ....szavakat morgott félhangosan utána, mindenféle csámpásnak és egyéb csúfságnak nevezve a túrkálót. Itt cseresnyébõl, a tresnya-ból a pismányi, breszkva-ból az õszibarackból a bubáni jelentette a kiváló árut, olyat, mint amikor karórára mondták ez egy igazi Doxa. Tudta mindenki, hogy a Kõhegy alsó lankáin termesztett marelica magyarul kajszi, azzal a sajátos kis mosolygós pírral, mézédes, hogy cerovankán, tyukiban és pomázi templomkertben terem olyan papírhéjú hatalmas szemû dió, amelybõl a legjobb diós süteményt lehet sütni.
Azt olvasom az interneten, hogy Olaszországban új divat van terjedõben, a slow food-nak nevezett mozgalom. Ismét nagy a keletje a Vezuv oldalán termesztett sárgabaracknak, a velencei articsókának, a különbözõ tájak gyümölcseinek, zöldségeinek. A sós szélben érlelt pármai sonka a valódi és az ínyenceknek a presszókávéból csak az eszpresszó feltalálásának városából Triesztbõl való kávé az igazi. A helyi termékeket, gasztronomiát keresik a vevõk, és a turisták és sokszoros árat fizetnek érte. Végigkérdeztem a piaci árusok egy részét, bagóca kapható-e nála? A válasz, viszontkérdezés volt, mi az? Belegondoltam, sürgõsen nem csak a kövezetet kell itt kijavítani és kultúráltabbá tenni a környezetet, de talán ismét fel kellene fedezni saját értékeinket is.