Most már akár nyugodtan csoki utcának is hívhatnánk a Dumtsa Jenõ utcát. Rövid, alig száz méteres szakaszon kínálja ínycsiklandó portékáit a Lola fagyizó, Szabó Marcipán Múzeum és Cukrászda, az ez évben nyitott fantasztikus árukínálatú Édeni édesség csoki üzlet és a most megnyílt Szamos Marcipán Múzeum Cukrászda. S ha még a Mûvész fagyi-árusítását is ide vesszük, e rövid utca-szakaszon öt üzletben kaphatunk, nyelvújítási szót használva, édes nyalányt, mai szóval, fagyit. Kis túlzással majd focipálya nagyságú területen ülhet le a szentendrei és az idelátogató, hogy édes emlékekkel térjen haza.
Az hogy pénteken nyílt hivatalosan a Szamos Marcipán Múzeum Cukrászda, jó alkalom ez arra, hogy a régi szentendrei cukrászokra, cukrászdákra emlékezzünk. Hiszen, már a huszadik század fordulója táján, amikor kezdték felfedezni e szép, akkor még álmos kisvárost, számosan kirándultak Szentendrére azért, hogy valamilyen édességgel megörvendeztessék magukat és családjukat. Az új Szamos cukival éppen átellenben a mai Mûvész helyén volt a Beslics cukrászda, amit késõbb Pávaiék vezettek. A festett paravánokkal berendezett Ali Csorbadzsi a hatvanas években változott igencsak rideg kerámiaburkolatúvá és váltott a Mûvész névre. Nem tudom miért lett ez a neve, talán, mert akkor még valóban a festõk és még számos más szentendrei kedvelt délelõtti találkahelye volt. De hadd emlékezzek egy mondatban korábbi idõre is, képviselõtársam dr.Bindorffer Györgyi egyik õsére, Ottinger mézeskalácsosra, aki mint az édességek megbecsült mesterét õrzi a szentendrei emlékezet, s aki a gyertyaöntõ mesterséget is gyakorolta.
A jó és patinás cukrászda, étterem a város vonzását növeli. Hogy e tételt bizonyítsam, két várost említek meg csak, Samobor-t és Bécset. E városok nevének említése hallatán, bizonyosan eszünkbe jut, a pillekönnyû krémes és a Sacher-torta. Mint ahogy, mindenki tudta a monarchiában, hogy valódi presso-kávét, csak Triesztben lehet inni. De mert kevesen tudunk arról, hogy már 1698-ban mûködött a városban szerb kávés. A mai szentendrei cukrászdák, vendéglõk nem, hogy nem használják fel a hely története által nyújtotta patinát, de úgynevezett táj-jelegû szentendrei étket is csak elvétve találni a városi éttermekben. Gesztenye, piszke, szentendrei cseresznye van olyan híres, de mindenképpen jobb, mint a vezúvi, csak hát utóbbiból az olaszok hírnevet, és jó üzletet tudtak csinálni. Hogy a velencei (dalmát) bagóca levest és más helyi specilitást, például a dalmát raffiolit ne is említsem. Kevesen tudják, hogy Húsvétkor a Szamárhegyen általános volt a kecskegida sütés, és késõbb a gidapörkölt. Pedig tõlünk nyugatra, sokat számít, kinek mióta mûködik vendéglõje, mennyire patinás az étterme, cukrászdája, van-e helyi specialitása. Nem lehet véletlen, hogy még Monte Carló is pályázatot írt ki szakácsai számára, hogy legyen valamiféle specialitása a városkának, mert megirigyelték a nizzaiak sikerét salátájukkal. Tántoríthatatlanul hiszem ma is azt, hogy Varga és Surányi cukrászmestereknek nagyobb érdemük van a szentendrei idegenforgalom fellendítésben, mint a korábbi és mai utazási irodáknak, idegenforgalmi hivataloknak és mindenféle más fennkölt intézménynek. Mert az ötvenes évek végétõl, a Görög utcai cukrászda évtizedeken keresztül, mágnesként vonzotta a hazai, de legfõképp fõvárosi közönséget Szentendrére. Remélem és hiszem, hogy a város új csoki utcája is vonzó és ismert lesz hamarosan. S ha mi, a szentendrei önkormányzat képviselõi nem leszünk továbbra is túlságosan elfoglalva a mesterséges politikai csetepatékkal, jut idõnk és figyelmünk arra is, hogy kiebrudaljuk a felesleges pöfögõket az utcából és gondunk lesz, hogy az utca méltó legyen boltjaihoz és Szentendre híres polgármesterének nevéhez.