Kezemben agyontöredezett, gyurött színes papírdarab, egy régi meghívó. A Függetlenek Szalonjának (Salon des Indépendants) jubilemi kiállítására Grand Palais-ba invitál. Majd harminc éves lehet, mint nagyobbik fiam. Emlékszem, micsoda szenzáció volt ez az esemény akkor ez nekünk akkori szentendrei huszasoknak, hisz Öcsit is meghívták erre a kiállításra és több munkáját is kiállították. Ez volt az elso alkalom, hogy az akkori szocialista Keletrol valakinek a képei -és éppen közulünk- kikerülhetett Párizsba. Kézrol-kézre adtuk a meghívót, s bár egyikünk sem utazhatott ki, - a levél is csak az esemény után jutott el hozzánk- számunkra ez volt a abszolut történés. Zámbót hívták meg kiállítani, mi mégis úgy éltük ezt meg, mintha mindannyiunknak szól volna az invitálás. Büszkék voltunk, hiszen Öcsike közülünk való. Úgy érzetük, mintha Henri Rousseau, Picasso, Braque, vagy Matisse jött volna el személyesen, hogy invitáljon a rendezvényre.

Reprezentatív katalógust nézegetek. Ef Zámbó István képzomuvész ez év október végi párizsi kiállítására készült. Igényes könyv, (ez már több mint egy katalógus) benne odalas színes reprodukciók vagy száz . Amikor a kezébe fogja az érdeklodo, azt érzékelheti ez a muvész már valaki, o már név, a kiállítás komoly esemény lesz. Itt tartunk ma. Barátaim már mindenféle díjasok- nagy emberek-, a Mucsarnokban is volt már kiállításuk, és nincs olyan hét, hogy valamelyiküknek itt vagy ott, Magyarországon, külföldön ne lenne bemutatója. Kezdik meghódítani Európát. Örülök, de elszomorodom egy kissé, mert bennünk már nincs az a régi tuz, oda a régi lelkesedésünk érte, értük, magunkért, a korosztályért. Ok profik lettek, mi meg.... Ma már kevéssé érezzük azt amit akkoron, hogy mi is ott vagyunk, a mi képeink is ott vannak az övéikkel egy teremben, egy falon.

Amikor, gombázunk, ilyenkor nekünk Szentendre mindig Szentendre. Installáció, kép és valóság, külön-külön és együtt. Pergetjük filmjeinket a homlokunk mögött és így a történet magától keletkezik, amit nem mesél senki, mégis hallja a társaság. Mögöttünk a gáttól láthatatlan Duna, de érezzük, hogy ott van. Ott van és folydogál vagy mi. A korhadó öreg dunaparti fák már vanghogos sárgás vörösben izzanak. Maguk alá húzzák az autókat pihenni. Ha Öcsike pöttyös labdája az asztal alá gurul- mert a labdák ilyenek- utána szalad és visszahozza a Mikulás. Kedvünkért, egy pillanatra abbahagyja a fenyofa kergetését is. S ha keresztbe áll elénk a piros sávos jelzodeszka, miska-kancsó egyetlen szökkenéssel ugorja át. Mi lassan ballagunk mögötte. Szívmellu nok repkednek köröttünk mint megannyi színes papagáj.
Az új narrativitás muvésze nem általános érvényu, a személyes szférán, a személyesen megélt mikrotörténelmen, a kulturálisan, szociálisan determinált mikroközösségen-túli dolgokról beszél, hanem közvetlen, konkrét, privát világáról és annak összefüggéseirol. Miként ezt Hegyi Lóránd írja ef Zámbó katalógusában.

Eszembe jut, a mondat. "Szentendrei festészet pedig már nincs." Igaz, de szentendrei szem még talán van. Retinája a közös mutívumok meglátása. Kalitkában átélt bizánc- és velence érzet, a hatvanas évek kamasz-ébredésével vegyes elelgye. Valamikor azt gondoltuk, ha belesünk az ikonosztáz mögé, megtudunk valami olyat, amit senki sem tud. Pedig csak poros léceket, öreg bútorokat láttunk, semmi olyat ami fontos lett volna. És megtapasztaltuk, hogy nem belesni kell, hanem tudni, hogy ott benn ami van, fontos és felemelo. Lassan tanultuk meg, nem leskelodni, csak látni kell. Ilyen a mu nézete, mert hiszem a muvészet maga a profán misztikum. Ezért szertem ef Zámbót muveit is. Amelyeken ha a részleteket nézed csak ügyes motívumok. De a képen a motívum-halmazban plasztikusan érheto tetten a gondolat. És érzete, hogy egyszerre nevetjük ki butaságainkat és figyelmünk egy pillanatra felfedez a világból egy fontos darabot is. Tanít, mert Zámbó szavait idézve a muvészet magatartás-oktatás. Arra szólít, mindent végy komolyan. Azt is ami az elso pillanatban csak mellékesnek, apróságnak tunik, de minden most fontosról kérdezd meg, úgy van-e, igaz-e? Ef Zámbó szerencsés alkat. No nem azért mert sikeres, hanem mert sajátos térlátása van. Egyszerre látja dolgok kontrasztos képét és vidám fonákját is. Néha olyan elesetten bájosan ábrázol mint a korai reneszánsz Fra Angelico, máskor a kinai kalligráfia eleganciájával mutatja meg gondolatait. Ötletet öteltre halmoz, és sakkos ellentétpárjai között ott feszül korunk képregényes, tévés, videjós világa minden elletmondásával.

Nem emlékszem a híres szerzetes nevére, akit amikor meglátott elöljárója, hogy a kápolnában magára maradva nem elmélyülten imádkozott, hanem az oltár elott cirkuszi artista-mutatványokat mutatott be. Szerzetessége elott artista volt, s o így imádkozott. Legjobb, legnehezebb mutatványait adta elo Istennek. Rossz hasonlattal a mindenkori ma muvészete is ilyen. Másként teszi a dolgát, mint a köz szokta. Szemtelen és groteszk, arról kérdez amirol nem szokás, és amirol a többség azt mondja értéktelen és lényegtelen, fontos értékként mutatja fel. Ilyen volt az október elso hétvégéjén ef Zámbó által szervezett performance fesztivál is. Napjaink képzomuvészete magába szippantotta a színházat, pantomím ot, és zenei megjelenítést is. Így lett a ma muvésze sokféle feladatot vállaló kooperátorrá. Meg kellett tanulnia, hogy úgy nyúljon a körülötte lévo tárgyakhoz, hogy személyes közremuködésével megnemesítise azt. S bár az alkotó gyakran tiszteletlennek látszik és látszólag szabadnak, de bilincsben van. Kora bilincsében, mert csak azokra a kérdésekre tud válaszolni és olyan válaszokat tud adni, amilyen a kor amelyben él.

Reprezentatív katalógust nézegetek. Ef Zámbó István képzomuvész párizsi kiállítására készült. Igényes könyv, (ez már több mint egy katalógus) benne színes reprodukciók vagy száz. A Gallery Escape Cinko-ban az Opera térhez közel Párizs belvárosában október 29 -én volt a megnyitó amelyet a szentendrei Erdész Galéria rendezett és szervezett. S bár közulünk nem utazott ki senki, - a levél is csak az esemény után jutott el hozzánk- számunkra ez most is fontos esemény. Örülünk, hiszen ef Zámbó István festomuvészt gyerekkorától ismerjük, bár ritkábban vagyunk együtt, mint régen. Ma már nem érezzük azt, hogymintha Henri Rousseau, Picasso, vagy Matisse jött volna el személyesen, hogy invitáljon a rendezvényre. De büszkék vagyunk a sikerre, mert a miénk is egy kicsit, szentendreieké.