A szabályozási tervek vitájában egyre gyakrabban tapasztalom, hogy korosztályom lelke egyre zöldebb. No nem mindennapi cselekedetienkben változtunk környezetvédõvé, vallva a fenntartható fejlõdés elméletét, hanem sokkal inkább megvalósulatlan elhatározásainkban. Immáron negyedik kortársamtól hallottam, hogy ez év tavaszán leteszi az autóját és az egészséges éltemód jegyében kerékpárra ül, így fog a városban közlekedni. Elsõ cselekedetként ezért vásárolt magának több tízezer forintos, ilyen-olyan bájk kerékpárt, természetesen legalább tizenkét fokozatú váltóval és mindenféle szuperkiegészítõkkel felcicomázva. Azt reméli tõle, hogy így egészségesebb életmódot kezd majd. Erre idézõdött fel bennem a hatvanas évek Szentendréje, amikor feleannyi autó sem volt a városban mint ma, és a szentendreiek többsége kerékpáron közlekedett.
Ekkor Szentendre még igazi vidéki kisváros volt, ahol érezhetõen lassabban járt az óra is. A ma nyüzsgõ Bogdányi, akkori nevén Vöröshadsereg utcában még a lovak szabálytalan távolságra lepottyantott citromai mintázták a kövezetet. Az utca középen kékesszürke patakocskaként lassan folydogált a szennyvíz, amely a kilottyantás helyén széles tócsát rajzolt a kövezetre és a burkolat mélyedéseiben apró tavakat alkotott. Az úton biciklik és lovaskocsik közlekedtek. Akkor ezek voltak a legfontosabb helyi közlekedési és szállítóeszközök. Neccelt cekkereiket a kormányra akasztva, kosarukat a csomagtartóra erõsítve tekertek hazafelé délelõttönként az asszonyok. Délután a gyárból a kormányon barna aktatáskájukkal karikáztak a papírgyáriak és a többi pannónia telepi üzem munkásai, hogy a kedvenc kocsmájuk elõtt megpihentessék kerékpárjukat, mielõtt hazatérnek. Bicikli vázára kötözött vízcsõ és menetvágó, a kormányon szerszámos táska, mintha cégér lenne jelezte, hogy tulajdonosa vízvezetékszerelõ. A mintát követte a villanyszerelõ is, aki drótekercseivel teleaggattva és a fekete villanyórát a kormányra akasztva a vázon ónbevonatú csillogó bergmanncsövekkel karikázott a kuncsafthoz. Csepelek és második világháborús német kerékpárok, piros gumis szovjet gyártámányok és egy-egy görbekormányos csehszolvák veresenybringa. Legtöbbjük azonban amolyan fekete-rozsdás márkanélküli. Fajátja szerint hibrid vagy suhancnyelven vegyesvágott, amelynek más és más márkájú volt a váza, kereke, kormánya, lánca, pedálja. Ajándékozással, cserével és az ócskavas telepen szedték össze alkotóik részegységeiket. A hiányzó darabokat, Puppán bácsi mindentudó mûhelyébõl vásárolták, hogy egy igazi strapabíró hibridet alkothassanak. A többségnek ilyen bringája volt. Ilyenen tolta kissé oldalra billentve zsákot a vázon az, aki takarmányt szállított nyulainak, csikréinek. Hatalmas hasáb alakú csomagba varrva kerékpáron vitték haza a fûrészport a forgácsot. A csomagtartón egymásra rakott rekeszekben, vagy a csomagtartóra felkötözött krenszliben a cseresznyét, epret és más gyümölcsöt. A gyerekek a váz alatt áttéve lábukat, félig kitekeredve hajtottak, minden tekerésnél föl-le emelkedve. A menõk, hatalmas kontrázásokkal sivítva fekete nyomot radíroztak a kövezetre, míg máskor karjukat mellükön összefonva "elengedett kormánnyal" vagánykodtak. Voltak akik úgy tekertek mintha lovon ülnének, szinte felkiálltójelként, egyenes derékkal "lovagoltak" drótszmarukon. A versenyzõ lelkületûek, a bicikli kormányára hajolva akkurátusan hajtottak, pontosan beállított kormány és nyeregmagassággal, hogy minden tekerésnél a boka és a térd együttes munkájával szinte óramûszerûen az erõt jól elosztva minden lábizom egyenletesen vegyen részt a munkában. Várták, hogy melléjük érjen valaki, akivel veresenyre kelhetnek. Mások, szinte kerigõztek az úton, kerékpárjukkal finom mozdulatokkal jobbra-balra kitérve kígyóztak. A õket nézõ tudhatta, az illetõ vagy szerelmes, vagy csak egyszerûen boldogan veszi mellére a tavaszi fuvallatot. Meg-megbicsaklóan tettek kanyarokat váratlan kitérõket hol jobbra, hol balra a kapatosak, a velük együtt közlekedõket aggodalomra késztetve. Biciklizett szinte mindenki. A nyugdíjas és a fiatal, a cukrász, a kéményseprõ, a hivatalnok és a földjére kapálni induló melós egyaránt. Vallom, aki nem látta a városban karikázni Karinthi Cinit vagy Szeberényi Lehelt, kevesebbet tud az irodalomról és Szentenrérõl is. Ahány ember annyiféle drótszamarat, annyi stílust, sorsot és magatartást láthatott a szemlélõdõ. Szinte átlátható volt a város társadalma, kinek mi a szakmája és milyen ember.
A nyolcavanas évek elejétõl az egyre sûsûsödõ autóforgalom elõbb a járdára kényszerítette a birngásokat, majd az autósok rendetlen parkolása annyiszor szállította le a kerékpárosokat a nyeregbõl, hogy legtöbbjük kénytelen-kelletlen feladta a szinte kilátástalan küzdelmet, hogy biciklivel közlekedhessen. S most, hogy a bicikliseket felídéztem, egyre jobbban erõsödik bennem a meggyõzõdés, lehet, hogy nem is volt olyan elmaradott, szürke és unalmas kisváros Szentendre a hatvanas években.