Be kell vallanom, nekem a Sztaravoda (így neveztük egykoron az Öreg patakot) több mint a telkünk végében kiszáradt, idõnkint csak csordogáló, máskor félelmetesen zúgó patak. Amikor még a patak töltése fele ekkora sem volt, mint most és nem kövezték csatornára alsó szakaszát, még nem nõtte tele a parlagfû, és nem szeméttároló volt, no ekkor még partoldalában öreg füzek ágai hajoltak a víz fölé, tucatnyi virág, kankalin, ibolya, gólyahír, szamárkóró tarkálott a partján. Tavaszi zöldárkor a Duna a mûút hídjáig feltöltötte a medret, és a kishalak kiúsztak a sekély melegebb vízbe, csillogtatták kis ezüstös testüket. Itt közvetlenül a patak mellett az orbánkereszti hídnál laktunk. Itt nõttem fel, itt töltöttem gyerekkorom. Ekkor még oly ritkán járt autó a fõúton, hogy Mackó pulink megkergette, ha elment házunk elõtt, mint ahogy a naponta négyszer elhaladó autóbusszal is így tett nap, mint nap. Apám, nagybátyám otthon, rózsakertészetünkben dolgoztak. Olyan négyéves forma lehettem. Azért, hogy ne lábatlankodjak állandóan körülöttük és elfoglaljam magam, a patakba kis vízimalmot készítettek fûzfából. Két villás ág, ezen forgott a tengely, belefûzve négy lapátkar, a végükben a hasítékban egy kis darab ágacska a lapát, ez volt a malom, amelyet a csendesen csörgedezõ tiszta vizû patak forgatott szorgalmasan. Ismerte ezt a játékot minden szentendrei gyerek és miután elsõ bicskáját kézbe fogta, csinált is magának ilyet. Malmom szépen forgott a lassan csordogáló vízben. Órákig el tudtam nézegetni, játszani vele. Az történt, hogy nagy esõ esett az egyik éjjel, s bár reggelre gyönyörûen kiderült, szüleim nem figyeltek fel arra, hogy a patak a vízszintje gyorsan emelkedik. Leengedtek a patakra játszani, pontosabban nem tiltották meg, hogy lemenjek a töltésen. Én meg odamentem vízimalmomhoz, de ekkor már csak az egyik ágas volt a helyén, az is éppen csak hogy kilátszott a barnás-szürkén rohanó vízbõl. Gondoltam, kiveszem az ágast, megmentem majd késõbbre malmom és benyúltam érte a patakba. De elmértem a távolságot és az éjjel alámosott part beszakadt alattam, belebuktam a vízbe. Ezután, már csak arra emlékszem, hogy megfogtam egy fõcsomót, de az is kiszakadt a helyébõl, hiába szorítottam teljes erõmbõl. Messzirõl, mintha sivítozást hallottam volna, de a nagy zúgástól távolinak tûnt. Nem éreztem semmi különöset, csak azt, hogy furcsán forog a világ velem, hogy hol fejjel vagyok lefelé, hol lábbal. Nem tûnt hidegnek a víz, és nem emlékezem arra, hogy ittam volna, vagy a tüdõre szívtam volna a vizet. Majd minden sötét lett. Amikor feleszméltem, azt éreztem, hogy fekszem az ágyban, anyám beszél hozzám. Mint késõbb számomra is kiderült, szerencsémre nagyanyám meglátott s berontott utánam, de õt is elragadta a víz. Hangos kiabálására, hogy - A patak, a patak, megfullad a gyerek!!, apámék odarohantak és egymás kezét fogva mindkettõnket kivonszoltak. Mostanában, ahogy öregszem, egyre gyakrabban jut az eszembe az a fûcsomó.