1968. Balról, jobbra: Csehula, Öcsike, Füzi Zoli

Az elnök Simándi Csaba arról beszél, hogy miért éppen forgács a csoport neve, meg, hogy az álladó tagság úgy 15 fő, de időnként kéttucatnál is többen vannak és más fiatal csoportokkal, mint a KAMMAT vagy SZIFON is egy-egy produkcióra összeállnak, együttműködnek, kooperálnak. Van közöttük újságíró és műszaki érdeklődésű is, csináltak már programot a Költészet Napjára, bemutatkoztak a P'art moziban sikerrel. Hamvas Béla estet szerveztek és készülnek színre vívendő darabjaik, félve írom le, drámáik is. Konyecsni Enikő, aki szabadúszó újságíró, kérdésemre, hogy vannak-e kedvenc íróik, költőik, sorolja az általam ismeretlen legújabb nagy-durranásokat, de később olyan nevek is elhangzanak, mint Krasznahorkay, vagy Parti Nagy Lajos élő klasszikusok. Hugyecsek Balázzsal arról beszégetünk, hogy ők szívesen beszállnának a nemzetközi művész-kapcsolatokba, érdekli őket a Hvar szigeti Rudina art.

Közben az asztal alatt dörzsölöm a tenyerem, hogy de jó, hogy vannak, s mintha létező párhuzam lenne, amikor mesélik, hogy szociálisan alulról merítenek motívumokat akárcsak annakidején mi. Felidéződik bennem, amikor a Zöldfában hallgattuk Dusánt, Billencset, Sirilát ( ne javíts, mert nem azonos Schirillával) és a többi szabad-szabadverselő társadalmi adatközlőt. Persze ők egy másik kocsmában szoktak szociál-merítkezni, mintha ez, a DADA valamiféle késői kötelező társadalmi terepgyakorlata lenne. Jó dolog, hogy van itt, a vajda-generáció után megint korosztályos művész-csoport, akik csak úgy lenni akarnak. Persze halványak még, kevéssé láthatóak, nem ismerik a nyomulás-technikákat, nincs kapcsolati töke-rendszerük, pénzük, de van valamilyük, ami nekünk, bennünk már csak szunnyadozik, kopik, a frissesség és megmutatkozás visszautasíthatatlan vágya.