A család az eredetileg a brač-i (brazzai) nemességhez tartozott - ezért a nemesi klán tagjai. A Benkovic család minden felnőtt tagja a brač-i (brazzai) dalmát települések nagytanácsának Veliko vijeće i činili sloj tagja, nobilitas amely 1813-ig működött Dalmáciában. A nemesség kezdetektől fogtva elismerte a családot vezetőnek, azzal, hogy kimondta "testvérek" - és így tagjainak tekintették az uralkodó családnak, utódjának az Árpádoknak és a velencei Anjouknak. Ezt a Serenisima Republica de Venesia ( Velencei Köztársaság hivatala) és a Dózse írásában csak később, a szenátus pedig csak 1657. szeptember 18-án erősítette meg. A családot, tagjait, minden előjog megillette, mint bennszülött brači (brazzai). A család tagait egyénileg is megillették, amelyet a nemesi törvénykönyvben (Kaldecben) is rögzítettek.

Benchovich Bernard kormányzó Serreniseme volt 1656-tól. 1660-ig. (72. oldal és Benchovich. (Horvát Állami Levéltár Zadar 21., fol. 60 -75.). De e tisztségében is megerősítette a nemesi hivatal is 1724 május 16-án Benkovic Leopoldot és testvérét Federico Benkovic-ot, hogy mint ősi arisztokraták tagjai a Brazzai Nemesi Tanácsnak (Brac Archives szög. Sveščić 56. 78. 6 éves 1723. a 1725., fol. 48.-50 .). A dokumentum továbbá megerősíti, hogy a Benkovic család 1555 október 9-én kapott nemességet, amit Iván ősiségi jogon visz tovább és a családfa 1555-től 1725 ig jogosan birtokolt. A családtagok nevei megtalálhatók a nemesi listákban, amelyet a dalmát települések Brač, Hvar, Omis tartottak nyilván.

Mostanság, hogy hannyagolódnak a starigradi kapcsolatok, no meg Aldo segítségével találtam rárjuk. Lehet, hogy valami ősi vonzalom, de leginkább csak a falu érdekessége vonzott Dolba. Az alig 150 lelkes kis faluban egyszerű emberek élnek, ahol mintha megállt volna az idő az elzárt településen. Egy biztos, építészeti és régészeti emlékekből nincs hiány, amire az UNESCO is felfigyelt már. Igazán szeptemberben, októberben érdemes ide ellátogatni. Megér egy délutánt itt elidőzni, s aki szeret gyalogolni, annak különösen vonzó hely a környék. Nagyon büszkék borukra, ami finom, de nem egy Plancic. Helyi specialitás egy dióból és mandulából készített torta a doli hrapočuša. Ha minden össszeáll, ( uniós pályázat) egy kis művésztelep is összejön jövő őszre.

Csalafinta eredményt hozhat ám az ilyen szükséges kérdezősködés. Különösen akkor, ha valamilyen konkrét dologról kérik ki véleményünket. Mert a legtöbb esetben a válaszadás, leginkább csak két csoportra jellemző. Azok köréből, akik érintettek és nagyon akarják a dolgot, vagy akiknek ez gondot, problémát, akadályt, kényelmetlenséget okoz. De a közvélekedést meghatározó többség csak ritkán válaszol átgondoltan, ha nem közvetlenül érintett. S hogy ne rébuszokban beszéljek, konkrét dolgot is említek. Az egyik, a már régen megfogalmazott igény és húzódó ügy, a város kerékpáros közlekedésének problematikája. Mint olyan, aki hé évig tagja, de leginkább csak passzív olvasója voltam a szentendrei bringások internetes eszmecseréjének, némi képem van arról, hogy mik is a különböző érdekcsoportok véleménye az ügyről. Ehhez elöljáróban még azt is meg kell említeni, hogy ez , nem csak nálunk divat és fontos kérdés, hanem egész Európában.

Mára a kerékpározás nem a hatvanas évek autó-nélküli világának, kényszer-közlekedése, amikor Szentendre még igazi vidéki kisváros volt, ahol érezhetően lassabban járt az óra is. A ma nyüzsgő Bogdányi, akkori nevén Vöröshadsereg utcában még a lovak szabálytalan távolságra lepottyantott citromai mintázták a kövezetet. Az utca középen kékesszürke patakocskaként lassan folydogált a szennyvíz, amely a kilottyantás helyén széles tócsát rajzolt a kövezetre és a burkolat mélyedéseiben apró tavakat alkotott. Az úton biciklik és lovas kocsik közlekedtek. Akkor ezek voltak a legfontosabb helyi közlekedési és szállítóeszközök. Neccelt cekkereiket a kormányra akasztva, kosarukat a csomagtartóra erősítve tekertek hazafelé délelőttönként az asszonyok. Délután a gyárból a kormányon barna aktatáskájukkal karikáztak a papírgyáriak és a többi Pannónia telepi üzem munkásai, hogy a kedvenc kocsmájuk előtt megpihentessék kerékpárjukat, mielőtt hazatérnek. Bicikli vázára kötözött vízcső és menetvágó, a kormányon szerszámos táska, mintha cégér lenne jelezte, hogy tulajdonosa vízvezeték szerelő. A mintát követte a villanyszerelő is, aki dróttekercseivel teleaggatva és a fekete villanyórát a kormányra akasztva a vázon ónbevonatú csillogó bergmanncsövekkel karikázott a kuncsafthoz. Csepelek és második világháborús német kerékpárok, piros gumis szovjet gyártmányok és egy-egy görbekormányos csehszlovák versenybringa. Legtöbbjük azonban amolyan fekete-rozsdás márkanélküli volt. Fajtája szerint hibrid vagy suhancnyelven vegyesvágott, amelynek más és más márkájú volt a váza, kereke, kormánya, lánca, pedálja. Ajándékozással, cserével és az ócskavas telepen szedték össze alkotóik részegységeiket. A hiányzó darabokat, Puppán bácsi mindentudó műhelyéből vásárolták, hogy egy igazi strapabíró hibridet alkothassanak. A többségnek ilyen bringája volt. Ilyenen tolta kissé oldalra billentve a zsákot a vázon az, aki takarmányt szállított nyulainak, csirkéinek. Hatalmas hasáb alakú csomagba varrva kerékpáron vitték haza a fűrészport, a forgácsot. A csomagtartón egymásra rakott rekeszekben, vagy a csomagtartóra felkötözött krenszliben a cseresznyét, epret és más gyümölcsöt. A gyerekek a váz alatt áttéve lábukat, félig kitekeredve hajtottak, minden tekerésnél föl-le emelkedve. A menők, hatalmas kontrázásokkal sivítva fekete nyomot radíroztak a kövezetre, míg máskor karjukat mellükön összefonva "elengedett kormánnyal" vagánykodtak. Voltak akik úgy tekertek mintha lovon ülnének, szinte felkiáltójelként, egyenes derékkal "lovagoltak" drótszamarukon. A versenyző lelkületűek, a bicikli kormányára hajolva akkurátusan hajtottak, pontosan beállított kormány és nyeregmagassággal, hogy minden tekerésnél a boka és a térd együttes munkájával szinte óraműszerűen az erőt jól elosztva minden lábizom egyenletesen vegyen részt a munkában. Várták, hogy melléjük érjen valaki, akivel versenyre kelhettek. Mások, szinte keringőztek az úton, kerékpárjukkal finom mozdulatokkal jobbra-balra kitérve kígyóztak. A őket néző tudhatta, az illető vagy szerelmes, vagy csak egyszerűen boldogan veszi mellére a tavaszi fuvallatot. Meg-megbicsaklóan tettek kanyarokat váratlan kitérőket hol jobbra, hol balra a kapatosak, a velük együtt közlekedőket aggodalomra késztetve. Biciklizett szinte mindenki. A nyugdíjas és a fiatal, a cukrász, a kéményseprő, a hivatalnok és a földjére kapálni induló melós egyaránt."

A mai kerékpár más, lehet akár három millióba kerülő hightech csoda is, az egyre nagyobb teret meghódító új szubkultúra csúcsterméke. Egy biztos, ma divatos és egyre többen használják. A környezettudatos szentendrei, és ilyen ma már számos van, ha teheti biciklivel közlekedik, nem csak a hétvégén kirándulni, hanem akár az egyetemre, de dolgozni is Budapestre. Úgy, hogy amikor a kérdezők felvetik, hogy prioritása legyen e városban a biciklinek, vagy sem, bonyolult kérést fogalmaznak meg, amelyre nem lehet csak igennel vagy csak nemmel válaszolni. Mert ugyanaz a családfő aki egy napsütéses szombaton vagy vasárnap elgurul csemetéivel Szentendréről Leányfalura és vissza, élesen tiltakozik az ellen, hogy pénteken délután amikor hazafelé jön dzsipjével Budapestről ne mehessen végig a Duna korzón, hogy megnézze mizujság a városban, milyen a folyó vízállása.

"Péntek, késő délután van. Kellemes, amolyan kiülős az idő. Lehúzott ablakkal lépésben tart Visegrád felé a merci. Megszokott útja ez ilyenkor hétvégén, végig a Duna-korzón, jutalomjáték. Mielőtt Pismányba hazatérne az egész heti embernyűvő baromságok, a cég után, lassan végiggördül a Duna-parti töredezett aszfalton. Lépésben megy, nézelődik. Nemsokára úgyis magára húzza a kopott suhogóst, beindítja fűnyírót. De előtte még egy kis nézelődés, csak úgy lazán, a kocsiablakon kikönyökölve, lehúzott ablakkal. Ilyenkor megnézi, árad-e a Duna, kik ülnek a Brazilban, szóval, milyen is az ő városa. A görcsszobor mögött a Duna közepén egy barna színű kacsafélét pillant meg. Sodortatja magát az árral. Fura látvány, nem ilyen szokott lenni a Dunában úszó kacsa, állapítja meg magában. Látott ő már sok kacsát, de azok mindig a partszéli csendes vízben, csoportosan fürödtek, bukdácsoltak. De ez, mint valami műanyag játékállat úgy sodródik a vízen. A parton nyugi van, nincs rendezvény a Duna korzón. Semmi tömeg, furakodás, kényszerű lépésben haladás. Ezt szereti, ezt a hétvégi nyugodt várost. Az emberek is kevesen vannak, sétálnak, egy-két művészféle ül a vedéglők asztalainál. Egyiket ismeri, de csak látásból. Még amikor egyetemista volt, ott játszottak zenekarukkal az egyetemi klubban. Még dumáltak is, a csajára hajtott, azért kerültek testközelbe. Elmosolyodik magában. Régi idők, hol van már Eszti, a jóseggű ápolónő, ő is már a múlt, mint a hétvégi tujázások ki Szentendrére. Zöttyen egyet a kocsi. Fekvőrendőr, nyugtázza magában a pillanat tört része alatt a rendkívüli eseményt. Aszfaltra csavarozott vasak, - Micsoda baromság, motyogja magában. Fiatalok kisebb csoportokba verődve, mint a bokrokon elakadt fűcsomók a Dunában. Tucatnyian álldogálnak szédelegnek ide-oda, mindenféle irány és cél nélkül. Ismeri ezt az érzést, amikor a lágy levegő elegendő ok arra, hogy az ember, álmodozástól súlyos fejjel ténferegjen. Irigyli őket. A barna kacsára gondol, ott a víz közepén. Mintha ő lenne."

Szóval nem akarja, hogy elvegyék tőle a bringások miatt annak lehetőségét, hogy képe legyen, ha csak egy pillanatfelvétele is városáról. De igaz ez a zeneiskolába járó gyerek szülei esetében is. Akinek hatra kell menni, és nem szeretné, hogy a Dunakanyar körúti pakolóban kelljen a kocsit hagynia. Szóval, más a helyzet, más az érdek.

Most meg itt van a Duna parti szerviz út használata is, amelynek problémáit naponta van módom megtapasztalni. Mert itt sem lehet csak egyféle, igen vagy nem megoldást adni. Látom a szülőt, aki családtagjaival diskurálva elfoglalja az utat egész szélességében és közben pici gyermekét hagyja háromkerekűjével összevissza csalinkázni, mintha itt kerékpár nem is közlekedne. Azután itt van ellenpárja, a türelmetlenül vágtató bringás, aki úgy megy, mintha a Tour de Frace-on vagy legalább is a Vueltán szakaszgyőzelemért hajtana, nem számol azzal, hogy a kerülendő gyalogos úgy kilép elé, anélkül, hogy körbenézne, mintha a sivatag közepén lenne egyedül. Volt itt már komoly baleset is a Kék Duna előtt és kisebb összezördülés szinte naponta. Mert sok közlekedési használati mód és érdek ütközik. Az egyik sétálóké, a pároké, időseké, a gyermekes, babakocsis szülőké, akik vizet és kacsát nézni, levegőzni jönnek le jó időben. A kutyásoké akik kihozzák kedvencüket sétáltatni. Sokan póráz és szájkosár nélkül, nem számolva a másokkal, mondjuk a bicikli mellett futatott kutyussal, és gazdijával, ami miatt olyan gabalyodást tudnak okozni, hogy a bringás kutyatulajdonos könnyen a kövek között törheti össze magát. Azután itt vannak a kocogók, futók, akik tempósan szeretnének haladni. S végül a bringások, akik bár egy csoportnak tetszenek, mégsem az. Mert a családi,a kisgyerekkel bicikliző kis csoport és az Esztergomig tempót menő között legalább akkora az érdekkülönbség, mint egy motoros és a sétáló között. És most itt nem is említettem azokat, akik célállomása Szentendre, akiknek a bicikli biztonságos tárolása legnagyobb gondjuk.

Mindezek tetejébe itt van még a mi évszázados politikai közéleti hagyományunk is. Mert mi ami rendben van, arra teszünk, de ha tiltakozni lehet bármi rossz, hibás ellen, abban jók vagyunk. Még úgy is, hogy ha kell, saját közjóról alkotott véleményünket is felülírjuk akkor, ha nyilvánosan kellene kisebbségben nemet mondani. Hogy e kurucos attitüdnek, milyen mélyen erős hagyománya van e honban, arra elég csak felemlíteni a FIDESZ rendkívül sikeres politikai kampányait. Micsoda öröm volt Szentendrén, amikor győzött a vizitdíj elleni népszavazás, aminek következtében évi közel negyven millióval kevesebb jut a rendelőintézetnek úgy, hogy kényszerűségből és a körzetközponti feladatokból adódóan ezt a pomázi, visegrádi, leányfalusi stb. betegek után is nekünk szentendreieknek kell adóinkból pótolni. Azt gondolom ebben az ügyben is, most vélhetőleg éppen ez a szemlélet lesz, a következő városvezetés legnagyobb ellenfele. Mert ha igaz az, amit állítok, akkor csak egyféleképpen lehet itt bringás-prioritás itt, akkor, ha azt az autósok ellenében fogalmazzák meg. Mondjuk így: "Elég volt a szentendrei balliberális autós-diktatúrából, most már a demokratikus bicikliseknek kell helyet adni!"

Talán gunyorosan hangzik, de szerintem nehéz jó megoldást találni. Mellé még itt a régi ellenszenv is " Az "Utálom a turistákat, mert sokan vannak, ide-oda sétálnak az utcán. Miattuk drága minden Szentendrén!" Igen ám, csakhogy ha a turizmusból akar megélni e város, akkor ne engedjünk be az óvárosba hétvégén ezer biciklist ? (saját számlálás) Szóval, a megoldás legalább annyira elgondolkodtató, mint egy háromlépéses sakk-feladvány. Több megoldási mód kínálkozik, de vélhetően csak egy jó. Sőt itt még az időjárás tényezővel is számolni kell. Mert mások a feltételek, de az érdekek is, ha hó és hideg van, és más ha napsütéses hétvége. Más kíván a hétköznap délelőtti és mást a kellemes nyári éjszaka. Ami természetesen nem jelenti azt, hogy bonyolult szabályozás kellene.

Szóval, miközben a korzó befejezésre vár és már élesen követeli a lakosság egy csoportja, hogy a kőszórás helyett megközelíthető Duna-part kell, és sétálható korzó, eközben elfogadható megoldást kell találni a mai szerviz út használatára is. Véleményem szerint esztétikailag is jó Szentendréhez illő lehetőleg nem áruházi tucatdesign utcabútorzat, pad, fákat védő szerkezet, virágtartók, hirdető, lámpa, biciklitámasz, korlát, talán ideiglenes pavilon, esőbeálló, és az egyik legfontosabb az elegendő könnyen üríthető szemetes stb. is kell mert csak így együtt tud megoldásokat kínálni a különböző érdekek érvényesülésére és ezzel a gyalogos, kerékpáros közlekedés összehangolására is.

Azt az ellentmondást is tudni kell kezelni, hogy a bevétel kell, a turista nem. A megoldás véglegesítése előtt ajánlom a Református Gimnázium előtti kis park használatának tapasztalatait megszívelni, és azt is, hogyan sikerült ebben az évben a Dumtsa utca programot megmenteni és megszervezni. Mivel a Dumtsán csak addig lehetett zenei program amíg az utca lakói ezt megengedték, felemásra sikeredett . Hiszen nyáron este másfél órára, - délután hatkor még fullasztó meleg van,- az óvárosba lejönni nem érdemes. Erre visszagondolva az a kép rémlik fel előttem, hogy Velencében a gondolákat a squero-ba vitetnék, mert gondoliere-k hangosan énekelnek és ez zavarta a lakókat. Így nincs többé canzone, és mivel a lagunákban dobognak a csónakok amikor valamelyik cölöphöz koccannak, vagy amikor a hullámok alulról csapkodják a hajótestet, a továbbiakban használatukat estére betiltják.

Többször leírtam már, de bizonyosan nincs igazam ebben sem. A városházának át kell tudni állnia turista üzemmódra. Mert az ilyen típusú problémák csak azonnal és a helyszínen "kezelhetők" jól. Gond, hogy egyes képviselőkben a féltékenység, estenként az utálat van a turizmus szereplőivel szemben. De az sem lehet, hogy a notorius városi adóelsumákolók legyenek kedvencek, kapjanak kedvezményeket és azokat sztárolják, akik nem ide adóznak, pontosabban ide sem fizetnek. Az egyik vendéglős meséli, hogy két éve 4,5 millió volt éves veszteségük, de a tulajdonos ( nem a város) nem enged a bérleti díjból egy fillért sem. Amiből persze ( ami három szentendrei lakás ára) Szentendrére nem fizet egy fillért sem. A probléma megoldása ez esetben sem könnyű. Mert nincs, vagy alig van máshonnan átvehető megoldás, hisz a legtöbbször olyan városvezetők javasolnak megoldásokat, akiknek nincs ismeretük Szentendréről, és legfeljebb megyeszékhelyi presztízs-turizmus tapasztalatuk van. Talán a régi partnerek Sopron, Kőszeg, Balatonfüred több jó tanáccsal segíthetne.

Szóval összetett a megoldandó feladat , amire nem hiszem, hogy jó megoldás az igen vagy nem. Gondosan megvizsgált, alaposan mérlegelt javaslat kell az intézkedés előtt. S ha már tudjuk, mit és miért akarunk, s mi lesz a következő lépésünk, amihez hozzákapcsoljuk ezt, akkor viszont gyorsan, határozottan tenni, lépni kell.

Ugyanis én ismertem otthonról már ezeket az újságírókat. No, nem családi körből valók voltak, hisz nálunk leginkább csak afféle földdel dolgozó kertészek és más parasztember-félék voltak a családtagok. De kertészetünkbe vásárlóként bevetődött időnként egy-egy ezek közül is. Ők voltak azok az új Wartburgos nagyhangúak , akiknek vastag töltőtoll volt felsőzsebükbe tűzve és bárkit letegeztek rangra, korra való megkülönböztetés nélkül, ami felénk ekkortájt még nem volt divatban. Legtöbbször nagymellű szőkével érkeztek és úgy rontottak be lakásunkba, még ebéd közben is, mintha valami katasztrófa történt volna a szomszédban. Elnézést sem kérve, azonnal kellett nekik egy csokor vörös rózsa. – De gyorsan ám kolléga, ne piszmogjon, mert fontos elvtársnak lesz és rögvest tovább kell indulnunk, mert elkésünk! – mondattal bosszantva apámat. Akkor még nem értettem, hogy apám ilyenkor miért morogja fogai között, hogy: – Lúdtalpas firkász kúrvahajcsár! – vagy valami hasonlót. De azonnal Indult a szuterénba, hogy a vörös rózsacsokrot összeállítsa. Nem értettem miért viselkedik ezekkel ilyen elutasítóan, hiszen máskor mindig mosolygott, amikor a szomszédban lévő szülőotthonba igyekvő, kissé spicces, de mindig siető, örömét az arcában tartani képtelen férfiak topogva sürgetik, hogy – Csinálja már azt a csokrot, kertész úr! Nem értettem, hogy ezekben az estekben a sürgetés oka minőségileg más, alpáribb, bár ne tagadjuk ez is a primériek közül való. Mert a szőke, kontyos, Jucika alkatú, nagymellű titkárnő ágybavitele volt legtöbbször a sürgősség oka, az alpakka zakós erős fallikus ingere a mielőbbi aktus miatt. Szóval tudtam én, és láttam is, milyen az igazi, az országos sajtó újságíró elvtársa, aki letegezte a tanácselnököt is és a háta mögött, egyszerűen csak barom parasztnak, vagy sültbunkónak titulálja. Bár e minősítést, összevetve a szentendreiek egymás között elhangzott jelzőivel nem találtam nagyon eltérőnek a városi közszáj értékítéletétől, legfeljebb kissé direktnek.

Az ighe az elvtársat a katedrára kísérve felállította az osztályt, vezényszóra köszöntetett bennünket jóóónapotkíívánokkal, majd hosszabb lelkifröccs és a szokásos példabeszéd helyett csupán annyit közölt: – Az újságíró elvtárs beszélgetni fog veletek, ti pedig legyetek segítségére! Értettem? Ez a nyomatikosító "Értettem!" állt majd minden utasítása végén. Természetesen nem arra utalva, hogy ő érti-e a dolgot, hanem, hogy hallgatóiban nyomatékosítsa, ha nem úgy történik a dolog, mint ahogy ő elmondta, annak pofonokban mérhető következményei lesznek. Amit mi a szokásos halk morgással nyugtáztunk, a választ sem váró távozását - Igenis sóhajjal kísérve.

A fényeskönyökű újságíró elvtárs meg, mint valami osztályfőnöki órára meghívott rendőr vagy katona bácsi, vagy más hivatali ember, olyan sokat és motyogva beszélő, anélkül, hogy tanárnőnk átadta volna neki a szót, belevágott. .....hogy közélet, meg szocializmus építése, magasabb, és fel, a jövő és nyitottszemmeljárva, hogy közélet, ezt többször is említve, mindennapi problémák, kisdolgok, úttörőkisdobos, nyitott a világra, hamarosan Ausztria elhagyjuk, meg le is hagytuk, együtt, egymásért, tiszta város. Mikor befejezte mondandóját Lajosné látva álmos értetlen üveges tekintetünket, megkísérelte számunkra mondandóját lefordítani. -Gyerekek! Ez a bácsi újságíró, és azért jött, hogy mondjunk neki ötletet, témát, hogy mi rossz Szentendrén, amin javítani kell.

Erre Pista akit magunk közt úgy négyszázan egyszerűen csak Félsapkának szólítottunk, és aki arról is híres volt, hogy úgy tudott a szünetben a tanári asztalon lévő tintatartóba pisálni, hogy csak annyi csorogatott bele, hogy ki ne folyjon, és egy csepp se menjen mellé, azonnal jelentkezett. Kihasználva, hogy az újságíró elvtárs még nem ismerte sem őt, sem történeteit, sem élénk fantáziáját, ami miatt a gyogyót is többször is megjárta, azonnal hadarva beszédébe kezdett arról, hogy a szomszédjuk egy rohadt nyilas, aki most kommunista és részegen mindig leszarja a közös vécét. Ő sokszor azért nem tud időben iskolába jönni, mert neki kell a cefreszagú szarát eltakarítania. Arról nem ejtve egyetlen hangot sem, hogy ennek, mármint az ő távolmaradásának sokkal prózaibb okai vannak. Bár az tény, hogy a szomszéd bélsárja cefreszagú, de hogy azt Félsapka takarítaná az enyhe túlzás. Ugyanis ő azért és addig nem jön be az iskola épületébe, míg az arra a napra kapott két forintot, (öt kifli ára) el nem veszítette snúron az Arzenkáék melletti kis utcában. Amelyben az mindenki átal köztudott volt, hogy jószerivel éjjel-nappal megy ez a játék, és nem csak az iskola alsó- és felsőtagozatasai között, de kiegészülve néhány 16. évét betöltött iskolán kívüli túlkorossal és egyéb, leginkább a börtönből éppen akkor szabadult magát a forradalom mártírjának mondó, de sokkal inkább köztörvényes bűncselekménnyel, lopás, kmk, sújtott felnőttel kiegészülve. Ugyanis azt családi körből még párttitkár gyereke, de a hülye is tudta, hogy a forradalom miatt elhurcoltak még börtönben vannak. Mivel Félsapka jó snúros volt, hiszen napi 10-12 órát gyakorolta ezt a mesterséget, előfordult, hogy egyik másik alkalommal nem veszített, vagy csak délután négyre fogyott el a pénze, így hát vagy nem jött aznap iskolába, vagy csak a tanulószoba idejére tisztelt meg jelenlétével bennünket.

Őt hallgatva az újságíró bácsi előbb mintha jegyzetelt volna, majd papírjából feltekintve Félspakára annak heves gesztikulációit és kidülledt szemeit látva, konstatálta magában – No ez sem jó semmire, de hogy lesz ennek véget? Szerencséjére Lajosné már ismerte Félsapka zavaros mesébe sem illő történeteit, és ezért egyetlen vízszintes kézmozdulattal és – Majd később folytatod Pista! mondattal leállította.

Ekkor azonban beállt a csend. Az a néma és áthatolhatatlan, az ólmos és ragadós, a megtörhetetlen, az óravégi csengőre váró, amely mögött szinte kitapinthatóan ott állt: – Hagyjuk ezt a baromságot abba! Ezt éreztem én is, de belül magamban sajnáltam Lajosnét, hogy leszerepel velünk, hogy miattunk, pontosabban tehetségtelenségünk miatt letolást fog kapni az ighe-től, pedig a baj oka az, hogy ez az újságíró nem tud kérdezni. Nem érti nyelvünket, csak azt az elvtársi egyenrizsát nyomja, amit a fontos bácsik, nénik szoktak tanévnyitókon és záróünnepségeken elmondani, amelytől úgy viszket az ember nyaka, hogy tekergetni kénytelen a fejét hallgatása közben, megkockáztatva, hogy valamelyik tanár hátulról kokival figyelmezteti: – A sorban nem mocorgunk!

Nem tudom mitől és hogyan, de egyszer csak felemeltem a jobb kezem, pontosabban, az magától emelkedett fel akaratom ellenére, úgy, hogy én csodálkoztam legjobban amikor Lajosné szólított. – No akkor Benkovits mond el, neked milyen közéleti mondandód van! Belekezdtem: – A mozit most újították fel, szép a bejárat, de tele van mindig szotyihéjjal minden. Azért, hogy ne legyen szemét, be kellene tiltani a szotyi árusítástá! – adtam elő világmegváltó megoldási ötletem. Ettől az újságíró bácsi arca felvidámodott, mosolygott. Lajosné szomorú vonásai is megenyhültek. Én meg boldog örömmel néztem körbe, mint aki felért a csúcsra. Azt éreztem megmentettem az osztály becsületét. Csak Szittya csendes beszólása töltött el némi aggodalommal, amikor mondandóm közben odasúgta: – Barom! – de akkor és ott még nem törődtem ezzel, sőt a következményekkel sem, csak a pillanatnyi siker érdekelt, hogy a probléma megoldva.

– Kartársnő! – mondta erre az újságíró– Indítunk egy kis rovatot „Kisdiák levele" vagy valami hasonló címmel, és szerdán jövök a gyerek írásáért!
Ekkor ért az első igazi pofon. Mert azt nem gondoltam, amikor jeletkeztem, hogy nekem majd dolgozatot (fogalmazást) is kell írni a szotyiügyről. Ráadásul az első írást másnapra, kellett leadnom, és amit nem csak Lajosné nézett meg, de a fél tanári kar is ellátott ötletekkel, javaslatokkal mi kell még az írásba. Aivel kiegészítve a következő napra újra írhattam, és mindezt még szerdáig összsen háromszor megismételve, hogy végül Lajosné az elsőt stilisztikailag kijavítva majd átadta a Szentendre oldalnak.
Szombaton ugyanis akkoriban a Pest Megyei Hírlapnak volt Szentendre oldala, un. mutációja. Amely a városban több mint ezer példányban fogyott el. Így jelent meg benne első cikkem, nem úgy, ahogy én megírtam, de megjelent. Azért hogy állításom igazolja csak egyetlen részletet említek itt meg. Én írásaim egyetlen változatában sem írtam le, hogy „mi gyerekek, városunk tisztasága érdekében harcot folytatunk!" . Ugyanis már akkor is távol áltt tőlem a harc kifejezés bármely formája, különösen ha ez béke-, tisztaság vagy akácharc. Sőt még a rezsiharc sem az én stílusom. No de hagyjuk itt abba, mert ez a mába vezetne a hatvanas évekből. Lévén azonban akkor még tizenegy éves, a fene tudta, hogy más dolgozatát átírni, megmásítani nem szokás, még jóindulatból sem, vagy legalább is illik vele erről előtte egyeztetni. Szóval, megjelent az első írásom némi hatással. Néhányan gratuláltak, mások, olyanok, akik addig éppen csak, hogy fogadták köszönésem, hangosan visszaköszöntek.
S hogy az eseményt megünnepeljem, kértem és kaptam két forintot anyámtól a vasárnapi MOZI matinéra, hogy a „Vadállatok a fedélzeten" című szovjet filmet megnézhessem. Azért, hogy a filmélmény mélyebben vésődjön és követve kor akkor szinte kötelező szokását, az előadás előtt odamentem Bözsi néni kis kocsijához és kértem egy pohárnyi szotyit a zsebembe tölteni.
Bözsi néni egy kicsit méregetett elébb, majd csendesen megkérdezte: – Te vagy az a Benkovits fiú, aki a cikket írta? – s miközben a zsebembe töltötte csodás pirított szotyoláját, halkan hozzátette: – Miért akarsz te engem tönkretenni? A tanácsiak el akartak küldeni placcomról!
És én, ott és akkor, valódi pofon helyett először szembesülhettem a leírt szó erejével és el kellett számolnom magamban következményeivel. Így lettem majdnem károkozója, egy általam szeretett embernek korai írkálásom miatt.
Azóta több ezer köbméter víz lefolyt a Dunán, én is írkáltam sokat, ilyet és olyat is, és Bözsi néni sincs már közöttünk. Nem lett Pro URBE díjas, pedig megérdemelte volna, hisz ő emblematikus figurája volt ennek a városnak, ő volt az első sikeres un. mozgó árus Szentendrén. Én most is úgy gondolok vissza rá, mint aki többet tett ezért a városért, mint sok kitüntetett.

Mert hát itt volt ez a Czóbel megnyitó. Jól beharangozták, még a művészettörténész az "Egy millió lépés" fia is bontogagatott képeket két nappal a megnyitó előtt egy szellemesen okos rendezvényen, a papához méltó elkötelezettséggel, igényes gondolatokkal, veretes visszafogottan. Szóval itt volt ez a Czóbel megnyitó és benne volt Szentendrében, élt, ficergett a homlokunk mögött, mint az értelmiségi "lábjegyzetelési kötelesség" felidézgettük, hogy mikor is lesz, mit tudunk róla, milyen emlékeink vannak Béla bácsiról. Már persze annak aki elég öreg ehhez. A legtöbben kommentáltak is, bár tudtommal az öreg Czóbelt kevesen szerették, mogorva alak volt, skót és magának való ember. Telente Párizsban lakott, pártfőnök-miniszter barátai voltak és autója is, ami akkor szinte senkinek e városban. Komcsi volt de nem az a vidéki padlássöprős agitátor-féle sztálintszajkózó modatokkal beszélő, hanem a távolságtartó, a velük vagyok de nem bratyizom módon élő. Finoman fogalmazva, nem illett az ötvenes, hatvanas évek Szentendre képébe. Már csak azért sem, mert mint a korabeli statisztikából tudjuk, a tízezer lakosú város dolgozói közül közel 40 % nem végezte el az általános iskolát s ez már ab ovo meghatározta milyen is lehetett itt egy fauve festő elfogadása. A melósosk nem értették az "összevissza mázoló" figurát, de az ittmaradt, vagy idemenekült intelligenciának is fura és sok volt. Még arról is hülye történeteket találtak ki, hogy a számkivetett ferencesben tanító háromgyermekes tesnevelő tanár miért is lakott házában párizsi tartózkodása idején. De hát nagy festő volt, ismert, címlapokon szerepelt és a hatvanas évek végétől még a tévében is mutatták. Múzeumot csináltak neki a régi iskola épületében. Bármilyenek is volt a hatvanas évebéli helyi vélekedés, komoly esemény készült városunkban, olyan mint amikor szobrának és sétányának avatása volt a hetvenes évek közepén, amit sokan vártak, örülve, irígykedve, érdeklődve és előre lefitymálva. Ezek miatt aztán a megnyitó előtt egyszer csak felbuggyant a közérdeklődés, amiből pedig már szorosan következett, hogy a dologból előbb "ügy", aztán esemény lett.

Szóval ott voltunk a MűvészetMalom udvarán vagy ötszázan, vagy ha ezt a valamikori Telep utcai mai közfőember, az abszolute civil Csizmadia értékelné, többezren. De hát a számnak itt sincs jeletősége, hisz már leírtam ESEMÉNY volt. Megnyitó, ami szentendreiül nem csupán kiállítás megnyitót jelent, hanem azt a megfoghatalan és leírhatatlan társasági összejövetelt, együttlétet, amiben időnként és váratlanul testet ölt a genius locis, s amit oly nagyon szeretnének a politikusok galléron ragadni, megszerezni, de nekik ez soha sem sikerül.
Szóval ott álltunk, várakoztunk mélán köszöngetve egymásnak, elfordulva a nemkívanatosaktól, regisztrálva a nem bennfentesek " De jó lenne velük mutatkozni..." vágyait. Szóval, működött Szentendre, a művészközélet úgy megnyitósan és várta míg a protokoll odakászálódik a színpadhoz és elkezdődik. Senki nem volt ideges a szokásos kis késés miatt, mert egyébként sem szokott ideges lenni a művészköz és közművész a kis késés miatt, hiszen ez itt szokás és már tradíció is, mint a megnyitók rossz minőségű vörösbora, Tihi kibírhatatlanul hosszú és írdatlan unalmas szövegei, vagy Bélás biciklije, amivel betegsége óta korábbi részegségeit helyettesíti.

Ment a szöveg egymásközt humorosan és humortalanul, szellemesen és szellemtelenül mint a szellemi szódavíz, megnyitós módon. Semmi valódi hír, legfeljebb kisebb seggnyalásokkal tarkított dörgölődzés az erre hajlamosak előadásában a szakmai méltóságoknak. A szokásos dicsekvések a " nekem itt volt kiállításom" vagy "megjelent könyvem" kezdetű mondatokkal. Itt volt a vetélkedős kiöregedett tévés, aki Bacsaynak egy vég szövetet adott egy huszas szitasorzatáért, ami miatt Jenő bácsi vérig sértődött anno, pedig jó kis csempész angol szövet volt. Aztán itt sétált közöttünk Béla bácsi legszebb fiatal modellje, aki már hatvan feletti, de most is csinos, " jól tartja magát" és legalább öt Czóbelje van otthon a falon. Szerintem jók. Csendben szemlélődött annak a rendőrnek leszármazottja, aki képekre vette le az öreget, mert rendszeresen elkapta jogsi nélkül autózni. Aki aztán fillérekért adta tovább ezeket a hebegős hivatalnoknak, hogy majd agancscsillárokban élje ki művészi vágyait. Volt itt ötczóbeles vagy három, és háromczóbeles vagy öt, de a legtöbb, az egyrajzos vagy hetvenötből való semmit sem érő nyomatos mint én is.

Szóval mindannyiunknak köze volt a festőhöz így vagy úgy. Leginkább úgy. Álldogáltunk és tolongtunk, a szűkebb helyeken előre engedtük a színpad közelébe nyomulókat. Persze itt volt Jenő barátom is, autentikus művészjelmezben, finom árnyalatú vászonzakóban, puha kalappal, ezüstfejű sétaplácával, mindezt parkinzonnal pikánssá téve lerázhatalanul nyomult a fontos emberekre. Szóval, volt itt ismerős és ismeretlen és ismerős is aki nem ismerte meg korábbi puszipajtását. Keringett egy-egy rosszarcú helyi önkormányzati képviselő is, közöttük a telekgyüjtő maffiózó, aki vigyori képpel és topogva várta a mielőbbi büfét, amit ilyenkor csak beszédek után nyitnak meg nagyérdeműnek. A pasi bár milliomos, de azt nem hiszem, hogy kortárs képzőművészetre pazarolná a pénzét, ha már olyan jó nagyképernyős lapostévét lehet kapni olcsón.

Meg hát itt voltak a pestiek, a régi rajongók, a kirajzók. Elegánsak és fővárosi kinézetűek, némelyik komoly pénztárcával, mások csak egyszerűen érdeklődők, kis aggyal de nagy elánnal a nyomulásban, no meg a sznobok, a vatta, a kiállítások és események legfontosabbjai, akik eseményt tudnak csinálni a megnyitóból. Elment viszont Johann, mert nem szíveli a 18. századi abszolutizmus közéleti gyakorlatát, mert rossz környzetben nőtt fel, németalföldi a szerencsétlen és hát demokráciához szokott, így aztán nem volt képes lenyelni, hogy míg főnökök a kiállítást nézték, őt nem engedték be az épületbe. De ez már a megnyitó szövegek után történt.

Mert volt itt megnyitó szöveg is, hosszú, színpadról szóló, pontosabban a beszélők fele számára nem hallható, néma. Míg a múzeum vezetője még friss, értelmes, talán humoros is volt, és nagykövetek is profik, elég rövidszavúak, addig a város polgármestere mint kavics a húslevesben, az államitkár helyettes asszony pedig melléfogott humorával kínos mint aki a férfi wc-be nyitott be és mondataiban széteső mint a rosszul kidolgozott grízgaluska. Mimi néni pedig, az idős Czóbel mély ismerője olyan volt, mint a fiatal író a felolvasó esten, aki akkor is tovább olvasta írását, amikor már a teremben egyedül maradt, mert az utolsó érdeklődő is eltávozott.

Egy valaki nagyon hiányzott számomra, aki valóban közel állt a művészhez, Varga néni. Aki renben tartotta Czóbel kertjét, kaszálta a füvet, metszette a három szilvafát és ha kellett bevásárolt, takarított mind a húsz négyzetméteren. Akit amikor a mester két minyonért küldte a Malomboltba, mert Aczél Györgyöt várta, felháborodott azon, hogy miért csak kép sütit rendel a művész úr, hiszen Mária (Modok Mária) is itt van. Mire Czóbel rámordult. - Nem tudok én itt tömegeket etetni!

Ők jutottak eszembe a megnyitóra menet. No meg az is, miért vagyunk mi ennyire érzéketlenek, amikor valami nagyszerű van itt. Másoknak és máshonnan kell, hogy felhívják figyelmünket rá, - Hé, hát ti a Hamvas városában éltek! De a péntek esti Hamvas megnyitó tömeges érdeklődése meggyőzött arról is, mégis csak van itt érdeklődés, és reménykedjünk talán hamarosan kultusza is lesz e városban.

A megnyitón ott voltak, a sötét homlokú Hamvas mély-ismerők, szájuk szögeltében kis lenéző mosollyal. A részelteket is tudók, akik még indigón olvasták a Karnevált. Mert Hamvas szövegeire is igaz, az Ulysses szindróma, mindenki idézi és mondja, de olvasni, csak kevesek olvasták. Bevallom én sem tudom folyamosan olvasva befogadni, úgy vagyok írásaival, mint nagyim a kávéjába mártogatott kiflivel, szopogatom kóstolgatom, felitatom, mártogatom. De van egy rosszindulatú sejtésem is erről, akik annyira vágják, azok vagy szorgalmas szolgalelkű rajongók, olyanok mint akiknek Picasso eladta a kakáját. Vagy mondvacsinált szakértők, magamutagató trendik, akik hazudják a tudást. Persze nem érdekes kik és milyenek ők, mert nem zavarják az élvezetet, sőt segítik azt, népszerűsítik a műveket és alkotójukat, csak ne kelljen beszélgetni velük.

Hamvas megmutatta, hogy lehet alkotni a "semmi ágán" is, egy raktár-irodában. Csak értelmesen kell élni, elfogadni akik körülöttünk vannak. Jó, kilógott egy kicsit-nagyon közülük, mert nem azért volt raktáros, mert máshoz nem értett. A szőke este bepötyögte kéziratait és az ára legfeljebb egy sápadt ölelés volt. A kedves egyszerű csunyácska kollegina, "cukros ételekről álmodik, nem tud kartelekről, és "ezekről sem semmit".

Számomra két dologra is jó volt ez a megnyitó. Nézegetve Hamvas kéziratait (néhány van csak kiállítva) feltűnt, és most először valami értelmes dologra használhattam a hatvanas években a csajozáshoz ( félig sem) megtanult grafológiai ismereteim, hogy legtöbb írása balról-jobbra emelkedő sorok, és jobbára szögletes duktussal írt szöveg. Vulgárisan grafordítva, határozott és optimista. Nem tudom, hogy valaki megvizsgáltatta -e Hamvas szövegeit grafológussal, de érdekes lenne. Olvasatomban írásképe, sorai, betűi, azt igazolják, hogy szertett írni, kuncogó élvezet volt számára. "Ezt olvassátok majd kispofáim!" torok mögötti karcos kuncogással. Másrészt meg, hol van a sokat emlegetett hagyománytiszteletének képe: balra sodrás; díszítés; má­zolt írás; széles margók, lassú, szabályos írás?

A megnyitó idézte az előbbit, átjött Spíró tanárosan jó felolvasásán a kajánul huncut Hamvas-kép. Bár én politikailag kevésbe aktuális szöveget választottam volna, de hát ő Spíró, az író. Persze voltak elégedettlenek, akik azt várták, hogy majd lesz ítészet, és itt lesz számukra az alkalom, hogy bebizonyíthassák, jobban tudják. Szerintem, bizton igaza lehet a szürke kis figura raktáros Hamvas kollégának, hogy a sokat emlegetett raktárossá üldözve dolog, sokkal inkább K. K. által kreált kép. Ő vágyott arra, de nagyon, hogy a nagy ember egyenrangú társaként szerepelhessen " - Tudjátok Béla olyan muja ezekben a dolgokban, meg egyébként is kellek mellé, hogy rendbe rakjam szövegeit, nehogy észrevegyék, hogy mennyire pongyola és széteső tud lenni" Persze ezért még nem állítom, hogy élvezte a magyar ötvenes és hatvanas éveket mert szar volt az úgy egészében.

De sokan azt gondolják, hogy a legtöbb betűvető tolsztojosan dolgozik, maga mossa este a zokniját és úgy ír, hogy reggeli után bemegy a dolgozószobájába, délig ír, majd az ebéd utáni a kis szundit követően újra íróasztala mellé, mert ilyenkor tisztáz. El sem tudják képzelni, hogy aki megszokta, hogy iskolában, könyvtárban, raktárban (stb.) van napközben, teszi amit ott kell, annak ez az idő a szükséges gondolatspájzolás és ezért estefelé már alig várja, hogy tollhoz, író- vagy számítógéphez jusson. Természetesen ekkor mindig úgy érzi, jobb lenne ha korábban jöhetett volna el, vagy még jobb lett volna, ha nem is menne be, mert elpazarolt idő amit "rendes munkahelyén" tölt. De amikor megvizsgálja magát, tudja, ha nincs ez az elfoglaltság és nincs valami más kényszerítő, határidő vagy befejező finis-kényszer, akkor a szabadidő átok, visszafogó, időpazarló, elheverő idő is tud lenni. Aki bevállalja ezt a művészi lusta szabadságot, abból lesz az alkotni képtelen csellengő művészlélek, a presszóíró, a szabad semmittevő; az egyműves alkotó. Ezért még azt is igaz lehet, hogy aki valamilyen írás vagy művészeti dologgal akar foglalkozni, érdemes gondolatspájzolni akár éveket vagy évtizedeket is. De sok vacakot nem kellene ma nézni, olvasni, ha többen spájzoltak volna inkább. Mert ha akar, a dolog úgy is megszületik, legfeljebb nem lesz sokszövegű diktáló-író, sikeres könyv-gyártó hősünk. S talán Hamvasnál ez az egyik legvonzóbb, hogy érzed, megérlelt minden mondata, olyan mint a fán érett zamatos gyümölcs, s nem gumi-ízű zölden szedett kényszerérett vacak.

A napokban fél tucat Dumtsa utcai család, nem csak az immáron tizedik panaszt nyújtották be a szentendrei és egyéb hivatalba, hanem kikényszerítették, hogy külön lakossági fórumot tartsanak vélt vagy valós sérelmeik miatt. El is jött vagy három család és néhány magányos panaszos, és mint szóvivőjük elmondta, a többiek egyéb elfoglaltságuk, betegség és külföldi útjuk miatt nem tudnak jelen lenni. De eljött legalább háromszor annyi olyan szentendrei is, aki felháborítónak és város jövőjével ellentétes lépésnek tartják Szentendre egyik legsikeresebb rendezvénye bezáratásának kikényszerítését. Ugyanis a panaszosok, mint ezt az alábbi idézetben olvashatják, feljelentésükben ezt követelik: "Az állandó zaj, kiabálás és felfordulás, amit a Dumtsa korzó .... okoz, miatt, nem a koncertek hangszintjének csökkentését, hanem a koncertek teljes azonnali és végleges beszüntetését, a kirakodó vásár régi helyére, a Templom dombra való visszahelyezését, valamint a Dumtsa Jenő utcában engedélyezett vendéglátó ipari kitelepülések működési engedélyének visszavonását. "

Érvként a zajt, füstöt, ételszagot, közlekedésükben való akadályozást és még néhány valós vagy álomba illő érvet hoztak fel legtöbbször benyomásuk és saját mérésük alapján. S hogy, mennyi lehet ezek igazságtartalma, ahhoz elég ha azt megemlítem, hogy szószólójuk előadásában októberi zajongásról és egyéb elviselhetetlen dologról is beszélt, miközben októberben már nem volt Dumtsa korzó.

A kompromisszum-képtelenség, konfrontációra való törekvés tűnt ki e felszólalásból és a feljelentésből is, amely számomra vészesen idézte az ötvenes éveket, amikor lakossági panaszra való hivatkozással tiltották be a templomi körmentet Szentendrén és korlátozták a harangozást is, mondván miért kell itt mindig a legkülönbözőbb időpontban kongatni, zavarni meg dolgozókat, pedig Bánhegyi vagy más akkori potentáltak pontosan tudták, hogy e város a Szerb Ortodox Egyház magyarországi központja és itt három évszázados hagyománya van, hogy a két egyházi naptár eltérései miatt, majd minden egyházi ünnepet kétszer tart meg Szentendre közössége.

A panaszosok egyébiránt okos időpontot választottak érdekieknek a nagyobb közösséggel szembeni kikényszerítésére. Ugyanis hamarosan választások lesznek, és ilyenkor a politikusok hajlamosak majd mindent elfogadni és megígérni a támogató voksok reményében, legalább is az ígéretek szintjén (az író saját tapasztalatai harminc év közéleti tevékenykedés és négy ciklusban való önkormányzati képviselőség után.) Ezért nem lehetett véletlen, hogy a levezető szerepét vállaló, az óvárosban megválasztott önkormányzati képviselő Petőfi örökbecsű darabjának „A helyiség kalapácsa” egyik szereplője Bagarja uramnak a béke barátjának szerepét hozta közepes előadásban.

Ami viszont nagyon bántó volt, legalább is minden olyan lokálpatrióta számára, aki komolyan gondolkodik városáról, hogy sem ő , sem más nem akadt az ott lévő hivatalosságok közül, - a TDM képviselője ebben üdítő kivételnek számított- aki megvédte volna azt a több ciklusban is egyetértésre jutott, vagy tucatnyi fórumon egyeztetett és szinte teljeskörűen támogatott városfejlesztési koncepciót, amelynek konkrét terve és projektje "Szentendre történelmi városrészének funkcóbővítő rehabilitációja" is, és amire százmilliókat költött uniós forrásokból a város, s ami konkrétan is tartalmazza " Mivel a turizmus Szentendre gazdaságának és lakói megélhetésének az egyik legfontosabb, ezért célunk, hogy műemlékeinket, hagyományainkat és a sokszínűséget megmutassuk átélhetővé tegyük..." Ez esetünkben a Dumtsa korzó, amely az eddig elfogadott minden értékelés szerint is, e célok megvalósításnak sikeres projektje.

De ne bagatellizáljuk a problémát, mert valós gond, hogy legyenek-e rendezvények a turisztikai szezonban Szentendre óvárosában. Kell e továbbra is a Szentendrei Teátrum, mert az előadás után nem szokás azonnal hazasietni, ha csak nem a szocialista brigádmozgalom rosszemlékű színházlátogatási szokását tervezi visszahozni Szentendre, amikor arra hivatkozva, hogy "holnap időben kell munkába állni, elmegy az utolsó busz," szöveggel rohantak haza a brigádtagok a számukra nem túl érdekes előadás után. Európa boldogabbik felén még szokás a színház utáni vacsora és Szentendrének sen árthat e szokás életben tartása, bár mostanság kevés külhoni nézője akadt teátrumunknak.

A "legyen e vagy sem hétvégi esti program az óvárosban" vita nem mai keletű és több alkalommal állásfoglalt ebben már az éppen aktuális tanácsi, később önkormányzati testület. Először akkor, amikor ideálmodták a Szentendrei Teátrumot és arról határozott a tanács-ülés, hogy a teátrumi napokon (péntek, szombat, vasárnap) és esőnapokon hétfőn is, a meleg ételt felszolgáló belvárosi vendéglátó egységeknek éjfélig kell nyitva tartaniuk, hogy a színházlátogatók az előadás után még megvacsorázhassanak. Ezeken a napokon éjfélig engedélyezték a zeneszolgáltatást is. Most meg amikor már alig van állandó lakója az óvárosnak, legalább is a hatvanas, hetvenes évekkel összehasonlítva és amikor az évi kétmilliósnak töredéke a szentendrei turizmus, arról, hogy lehet éjszakai koncert és élet is városban, most a volt Schömmer trafik feletti lakók minden éjszakai rendezvényt követlenek betiltani, minden más dumtsás programmal együtt.

Ne tagadjuk azt sem, bizton előfordult éjszakai hangoskodás, sőt randalirozás is. De nem a Dumtsa korzó programjainak ideje alatt. S ha volt is ilyen, erre nem a minden tiltása a megoldás. Az előbbi kihágás és rendőrségi ügy, utóbbi kulturális program és nem keverendő össze a két dolog. Mert így az is megtörténhet, hogy nem lehet majd opera előadás Szentendrén, amit én nagy szégyennek tartanék abban az utcában ahol a magyar Pavarotti Stéger Xavér Ferenc emléktáblája van.

Az elmúlt ötven évben többször vizsgálták, elemezték, és a hon legjobb idegenforgalmi szakemberei szakmai dolgozatokban is leírták, hogy Szentendrén a turizmust szét kell húzni időben és térben, hogy többen és hosszabb időt tölthessenek a városban. Mert ez a város elementális érdeke. Mégis, időnként a személyes érdekeknek sikerült megtorpedózni olyan sikeres programokat is, mint a Söndörgő Fesztivál, de volt arra is példa, hogy lakók azt követelték, hogy tiltsák be Szentendre legrégebbi hagyományos rendezvényét a Preobrazsenje búcsúját is. Ez az eset is nagyon hasonlatos az előbbiekhez.

Voltak, vannak és lesznek a jövőben is akik kompromisszumra képtelenek. A kérdés az, az ő érdekeiket kell-e a város nagyobb közösségére kényszeríteni, vagy a városi többség érdekei, Szentendre jövője érdekében képes-e dönteni a várost irányító testület. Most is ez a kérdés. Meghátrál és feladja e Szentendre Antolik Arnold által felvázolt és azóta is a turizmus-irányba alakított, finomított jövőképét, elfogadott terveit, a testület, vagy következetesen megvalósítja azt.

Péterék a mai MűvészetMalom bejáratánál lévő volt Feszty házban laktak a Vöröshadsereg és Szerb utcai háztömbsziget elején. Akkor még a mellettük lévő malom utcai épületeiben is laktak és a környék legnagyobb attrakciója a szomszédban működő Bárczi-féle kádárműhely volt. Mikor magam elé idézem a helyet, feléled bennem, mennyire csodáltam- irigyeltem őket azért, mert motorcsónakjuk volt. Lakásuk bejárta melletti tenyérnyi kertben, az orgonabokrok között állt a gyönyörű mahagóni csónaktest, a csoda, gondosan letakarva. Nyári hétvégeken ezzel fodrozták a Duna vizét, s mi a motorcsónakázásra vágyók, a partról vágyakozva néztük amint hangos pöfögéssel elhúzott a család a Határcsárda irányába. Fantasztikus dolog volt ez akkor, esemény. Talán arra hasonlítható, mintha ma valaki egy Laborghini Murcielagoval állna be a Lázár téri parkolóba.

Ezen a szombaton, szentiván és a múzeumok éjszakáján, egy régi szentendrei étellel rukkolunk elő a Dumtsa korzón. Este 10-től szamárhegyi kecskepörkölttel kínáljuk meg a vállalkozó kedvű érdeklődőket.