 |
|
Amikor
kezdett
|
A
harmincas évek közepén kezdte el a két testvér apám és bátyja
a kertészkedést az Orbán keresztnél. Apám naplójában olvasom,
hogy hány tő, és milyen fajta szemző-gallyat vásároltak 1936-ban,
amikor megkezdték a rózsa hajtatását. A kaninát, (a vadrózsát,)
amelybe a nemes fajtákat szemezték, magból maguk nevelték, több
tízezret. Szorgalmas munkával, és tehetséggel 1942-re már olyan
rózsakertészetük volt, hogy a Mautnernek és külföldre is szállítottak
e nemes virágból. Hogy ne én méltatlan írjak a rózsáról, legyen
szabad idéznem Márk Gergelyt édesapám barátját a "rózsák
atyját", a Budatétényi rozárium megteremtőjét, nemzetközi
hírű szakembert:
"- A rózsa mindig is elismert
dísznövény volt, a története közel ötezer éves. A nemesítése
közel három évszázada elkezdődött, de már a rómaiakról tudjuk,
hogy a rózsa hajtatását melegvizes öntözéssel végezték, hogy
gyorsabban bontakozzon ki. Azok a rózsák, amiket a XVIII. században
kezdtek termeszteni, ázsiai eredetűek. A mostani fajták, amelyeknek
a száma eléri a 70-80 ezret, az ázsiai és az európai fajták
keresztezéséből alakultak ki. Magyarországon komoly hagyománya
van a rózsatermesztésnek, különösen a szabadföldi vágott virág
termesztésének. A II. világháború előtt Szentendre-Pomáz, Szeged-Szőreg,
Hódmezővásárhely, Szentes volt nevezetes rózsatermesztő körzet."
|
|
|
Bátyjával
a hatvanas évek elején
|
De jött a háború, és mint korosztálya majd minden tagjának
életét felforgatta. Mert nem csak a tényleges katonai szolgálat,
hanem bevonulások Erdélybe, Bánátba, kétszer is az orosz frontra,
majd 1944 karácsonya után négy év
hadifogság a Szovjetunióban. 1948-ban
kezdhette újra, és három évre rá állomosították a rózsakertészetet.
Kertészet és munkanélküli lett. Majd 1953-tól ismét elölről
mindent. Mégis, soha nem volt benne harag senki iránt, csak
azt sajnálta, hogy elvették tőle az időt, hogy dolgozhasson,
azt csinálhassa, amit szeret, a rózsát. Próbálták a Tsz-be
csábítani, kényszeríteni, de csak az önállóságban hitt, mert
azt vallotta, a rózsa olyan, mint az ember, nem lehet csak
munkaidőben nevelni. Úgy kell velük bánni, mint aki beteget
ápol, mindig ott kell lenni mellettük, velük, gondoskodni
kell róluk. Mert a rózsa-kisasszonyok kényesek, azonnal megérzik,
ha valaki nem minden erejével az övék, és azonnal megbosszulják,
ha egy percre is magukra hagyja gazdájuk.
 |
| |
De nem csak szakmai sikerei voltak, bizonyítja, hogy 1956-ra
új házat épített a családnak, s nekünk gyerekeknek meg volt
mindenünk, mégis amiből a legtöbbet kaptuk, az a tapintatos
szeretet. Milyen ember volt? Magáról mondta, hogy szeret spekulálni,
mert mindig kereste a válaszokat, a megoldásokat, lehetett
az Picasso, vagy a relativitás elmélet, sokminden érdekelte.
Nem mondhatom, hogy mindent értett, de azt megtanulhattuk
tőle hugommal, hogy a tanulás egy életen át tartó spekulálás
és minden feladatot meg lehet oldani, csak idő és szellemi
befektetés dolga. És még egy dolgot elsajátíthattunk, amit
mindig hangoztatott és így is élt. A növényeket, állatokat,
embereket, a természetet tisztelni kell. Mint mesélik ő is
önmaga-kereső volt fiatalon. Bicsérdista csoportot szerveztek,
életmód reformot hirdettek. Volt bognár és tudott cipőt készíteni
de varrni is. Szerette a bádogos munkát, értette a lakatos
és asztalos mesterséget. Tudott főzni és szeretett
rajzolni, faragni. Kiállított a szentendrei művészekkel,
jó barátja volt Bánáti Sverák József és Bölcskey József is.
Fiatalon tornászott és hetven évesen is felment a háztetőre
megigazítani a cserepet kétszintes házunkon.
|
|
|
Hadifogságban
készített szobor
|
Szinte
mindent maguk készítettek Jodus nagybátyámmal. Vágták az üveget
az üvegházi ablakokhoz, készítették az ablakkereteket és betonoszlopokat,
palánkokat, az ablakzárakat és az üvegházak fűtését is. De
ezt ő és bátyja magától értetődőnek, természetesnek tartotta,
mert ha volt valami megoldandó, azt nekik kellett elkészíteni.
Kazánt, és kémény építését, falazást, kőfaragást, órajavítást.
Egy dolgot nem tanult meg, értelmiségiként olvasni, pedig
személyesen ismerte Móriczot, számtalanszor beszélgettek és
az író ajánlott neki könyvet. De mert a nagy író csapnivaló
kertész volt, nem tartotta csak amolyan műparasztnak. Milyen
volt az apám? 1967-ig, bátyja haláláig minden nap együtt dolgoztak,
veszekedés és hangos szó nélkül. Mire volt a legbüszkébb?
Arra, hogy a hadifogságban ő osztotta el a kenyeret három
évig társainak, harag és méltatlankodás nélkül.
|
