2006. január 28.    
CZIMRA
    
 
Szóval, ma volt Czimra kiállítás megnyitója a MûvészetMalomban. Nagyon örültem neki, mégsem voltam ott. Magyarázatom nem iskolás mentegetõdzés, kibúvó keresés és nem is valamiféle nagyképûség vagy bármiféle ellenszenv, sértõdés. Mert bizonyosan Önök is volták már úgy, hogy valakit nagyon ismernek -no nem személyesen- hanem hallottak róla, apjuktól a családi legendárium része. No, így vagyok én Czimrával, ismerem is, meg nem is. Oka pedig, hogy apám, aki maga is amatõr képzõmûvészként (Czimra eredetileg mûszaki rajzoló,) de legikább baráti szálak miatt, mert fiatalkorának egy részét a mûvésztelepen -akkor még egy volt csak, a mai régi mûvésztelep, töltötte, éppen abban az idõszakban bohémkedett itt, amikor Czimra is Szentendrén tartózkodott. S mert korosztályuk okán nem álltak távol egymástól, csak Czimra akkor már Páriszból jött haza, így néhány történetek hallottam róla, meg más, azóta nagyokká nemesedettekrõl. S vele kapcsolatban az emberként törpékrõl, mûvészként nagyokról is. Még 73-ban volt alkalmam apámmal együtt megnézni, amikor halála után a Nemzeti Galéria felfedezte. S ezért, úgy döntöttem, hiába kapta fel, ír mostanság Czimráról a magyar mûtörténész szakma, és bizonyosan dr. Török Kati megnyitója autentikus volt, de mégsem hagyom magam befolyásolni. Elõzetes tudások nélkül, egyedül fogom megnézni a kiállítást. Egyébként is tele van cipõm a megnyitókkal -a kiállításokkal nem,- mert valamilyen ok miatt, újabban nem szeretem. Talán azért, mert ritkán találkozom valódi ítészettel, sokkal inkább blablázással, szakmai kifejezésekbe bujtatott semmitmondással. És ma már azt sem igazán bírom, ha eligazítanak, arról mi az érték és mi nem, mi a trendi és mi nem. És bárhogy is vizsgáljuk a képzõmûvészet és piac, képzõmûvészet és divat, a képzõmûvészet és trendek különbözõ dolgok. Nem állítom én, hogy amit Szíj Rezsõ vagy Haulisch Lenke ír nem úgy volt, csakhogy lehet magyrázat a rákoshegyi remeteként élõ, elzárkózó festõ ecset-hallgatására. Paizs-Goebel és Jeges meghívására Szentendrére jövõ Czimra, Barcsay Jenõvel való barátságát ma valamiféle idealizált képként tartjuk számon, mert ma szeretünk mindent nagy ívben látni. Emberi, mûvészi kapcsolatokat csak úgy, mintha valami egymást megtermékenyítõ, és a késõbb híressé váló mûvész tudatosan van nagyobb hatással, képet felfedezni. És nem korában, annak mindennapi élethelyzeteiben vizsgálni az alkotót és mûveit. Szóval, holnap lemegyek és megnézem egyedül s hagyom magam örülni és csalódni ha kell, eligazítások, és sorvezetõ nélkül.		    
     
     
2006. január 27.    
EZ NEM VÁLASZTÁSI KÖLTSÉGVETÉS
    
     
Közgyûlési terem, a helyemrõl.
Mai teendõim a megyeházára köteleztek, mert az év, talán legfontosabb döntését hozta a testület, megvitatta és elfogadta a 2006. évi, a szentendreinek hatszorosát kitevõ költségvetését. Az egyébként parafa-száraz tábálzatok és szövegek hosszú vitát váltottak ki a megyei közgyûlésben, amelyben mindenki hozta magát. Az ellenzék támadta, kereste fogást, a kormánypárti többség visszaverte és megvédte a hosszú egyeztetési folyamattal elõkészített, ha jelzõt kellene használni választásinak semmiképpen sem aposztrofálható rendeletét. "Minden gazdasági és társadalmi szervezet tevékenységének visszatérõen egyik legfontosabb eseménye a költségvetés elfogadása. Ettõl függ ugyanis elsõsorban a tevékenységek ellátása, a vállalható feladatok mennyisége, nem utolsó sorban azoknak az embereknek a közérzete, életszínvonala, akikrõl az adott szervezet gondoskodik vagy akik a munkatársai.
Pest Megye Közgyûlése idei elsõ ülésén fogadta el a 2006. évi költségvetését, mely mintegy hét és félezer dolgozója, több tízezer diák, ennél is több beteg, mozgássérült, szociális gondoskodásra szoruló ember életére van kihatással. A költségvetés legfõbb ismérve, hogy kellõ fedezetet tartalmaz az intézmények mûködéséhez. A költségvetés biztosítja, hogy minden olyan pályázathoz, amely az ingatlanok megújulását, technika javítását, az eszközpark korszerûsítését szolgálja, legyen meg a szükséges önrész."
Ez áll a mai közgyûlésrõl kiadott hivatalos közleményben, de mint minden ilyen döntésnél, az ördög a részletekben van és azt gondolom nekünk az a fontosabb, hogyan érint ez Szentendrét. Már csak azért is, mert hát e ciklus elején öt iskolát átadtunk és a városban van a Megyei Múzeumok Igazgatósága tucatnyi kismúzeumával, a Könyvtár, amely dolgában, éppen múlt esztendõben sikerült megegyeznünk. No, a Petzelt József Szakképzõ félmilliárdos beruházása elkezdõdik, az erre az évre tervezett összeg ötven millió, a tervezés, elõkészítés feladataira. Ebbõl még idén nem lesz látványos dolog, igazából a 2007-es esztendõben, amikorra 206 millió van beállítva, válik láthatóvá mit is építenek. A Kovács Margit Múzeum bõvítésére az építészeti engedélyezési tervre 2 és fél millót ír a rendelet, ami Görög utcai fronton megépítendõ, az emeletén egy kisebb presszót vagy büfét is tartalmazó hozzáépítést foglalja magába, amirõl gondolom, lesz még vita a városban. A Móricz Gimnázium 233, a Petzelt Szakképzõ 193 a Vujicsics Zeneiskola 144 a Bárczi Gusztáv Iskola 77 és a Nevelési Tanácsadó 87 millióból kell hogy gazdálkodjon. Míg a Pest Megyi Múzeumok Igazgatóságának költségvetése 961 millió amelyben 24 milliós beruházás és 12 milliós felújítás is van, a Könyvtáré pedig 161 milllió 1 milliós beruházási kötlséget is tervezve. A számok így önmagukban nem sokat mondanak, de az megállapítható, hogy szoros és takarékos gazdálkodásra vannak késztetve a Szentendrén lévõ megyei intézmények. A felújításokat tartalmazó megyei táblán az Ámos Imre- Anna Margit Emlékmúzeum tetõfelújítása szerepel. A civil szervezteket bizonyára érdekeli, hogy ebben az évben is rendlekezésre áll a költségvetésben 150 millió pályázati célra, amelynek kiírásááért és elbírálásáért, hasonlóan mint eddig, a bizottságok felelõsek. Akit ez érdekel, érdemes hamarosan figyelnie a Megyei Önkormányzat nem túl attraktív honlapját, ezen találthatja meg majd a pályázatok útmutatóit, ûrlapjait.
 
 
161 millióból gazdálkodik a könyvtár
50 millió elõmunkálatokra
5 millió tetõ felújításra
     
2006. január 26.    
CSAK SEMMI BÜROKRÁCIA
    
     
 
A mûvelõdésügyrõl felhív Bányai Éva, és határozottan kéri, hangja mint tanítónénié, aki az ellenõrzõt és azt kéri, hogy holnapra mutassam be elmaradt házifeladatom - hogy vigyem be a Dézsnaházi beszélgetéskre nyert pénz, elszámolását. Igaza van, letelt a határidõ, és egyébként is rend a lelke mindennek, különösen hivatalban. Mondom, hogy ott van benn nálatok a pézügyi csoport munkatársánal. De a mûvelõdésügyi munkatársnõ hajthatatlan, neki le kell adnia pénzügyre, mert azok megeszik, mondja, tehát legkésõbb holnap délig én is adjam le. Ilyenkor mit mondhat ez ember? Bólogatok a telefonba, kissé megszeppenve mondom, természtesen holnap délre ott lesz. Csakhogy bajban vagyok az elszámolással. Bajban, mert ugyan már szeptemberben elszámoltam vele a pénzügyön, hiszen kisebbségi önkormányzatunknak a hivatal pénzügyi csoportja végzi pénzkezelését, könyvelését, amelyrõl külön kormányrendelet, a városi és kisebbségi önkormányzatunk közötti megállapodás, önkormányzati rendeletek (három is) redelkezik, és mindnezt még jegyzõi utasítások, munkaköri leírások támasztják alá és ezért szigorúan minden hónap negyedikéig el kell számolnunk, szabályosan. Leadni számláinkat, annak rendje módja, formai követleményei szerint, ( bevételezés, pénztárkönybe, kiadási bizonylat, bevételi bizonylat, felhasználási cél, hozott határozat száma, kifizetõ, pénztáros, utalványozó, ellenõr, dátum, stb) és ezért ott van lekönyvelve is, csak hát, másik dossziéban. De ami igaz, az igaz, aki pénzt kapott, annak el kell számolnia. Ezért holnap mehetek be hivatalba, elõbb a pénzügyre, hogy adják oda a Dézsmaházi beszégetések számláinak másolatait, amelyeket ezután felviszek Bányai Évához a mûvelõdésügyre, és ha már úgy is ott vagyok a hivatalban, visszviszek a pézügyre, ugyannak a munktársnak akitõl a másolatokat elhoztam. Õ majd ellenõrzi, hogy rendben van-e elszámolásom. Jó, ez dolgok rendje, mert hát az hivatal hivatalos neve, Szentendre Városi Önkormányzatának Hivatala, ami egyben azt is jelenti, hogy nem csak a városi képviselõ-testületnek, hanem a kisebbségi önkormányzatnak is szolgáltatnak, leglábbis a törvény betûi szerint. De mi lesz akkor, ha gond lesz azokkal a számláimmal, amelyeket õk vettek át, tartalmi és formai elõirások szerint ellenõriztek és lekönyveltek és most újra ellenõrizve kiderül, hogy slendriánok voltak? Az tuti, hogy engem fognak felelõségre vonni, mert ugye a bürokrácia nem tud hibázni. És mit kapok azért, hogy ezt leírtam. Szerintem, idén felesleges is pályáznom, mert aki nem tudja betartani a határidõt, az ne pályázzon támogatásra.		    
     
2006. január 25.    
SZÜNET ÉS VÁRAKOZÁS
    
avagy, a szentendrei haladó hagyományok
   
 
Nálunk, a szentendrei önkormányzatban haladó hagyomány - bár nem tudom, hogy tud a hagyomány haladni, no mindegy -, hogy ha egész, vagy félnapot ülésezünk, közben nem tartunk, csak ebédszünetet. Nem tudom mikor és ki találta ezt ki, lehet hogy még Dumtsa Jenõ, azért, hogy a tanáts tagjai a fontos döntések elõl ne a kocsmába szökjenek, de a lényeg, ez azóta is így van, pontosabban: nincs szünet. Mert hát rendszerek változhattak, jöhettek háborúk, forradalmak, lehetett diktatúra és Holdra szállhatott az ember, a haladó hagyomány maradt, mint a katzenjammer egy átmulatott éjszaka után. Pontosabban van szünet, de az nem hivatalos, és csak akkor "keletkezik", ha valamelyik frakcióvezetõ kéri, hogy polgármester úr rendeljen el szünetet, mert meg kell beszélnie frakciótársaival a döntést. Ilyenkor van pauza. Persze ahelyett, hogy ekkor lazítanánk, ennénk, kellemesen beszélgetnénk, sétálnánk, helyette hangos és legtöbbször érdemtelen vitában egyezkedünk arról, hogy így, vagy úgy fogunk szavazni. De mivel, mint mondom, a szünetmentes tárgyalás nálunk haladó hagyomány, és én már a harmadik ciklusban koptatom a városházi nagyterem székein fenekem, ismerve a szokást, az ajtóhoz legközelebb, a terem végében ülhetek, közel a kijárati és feketekávés szoba ajtajához. Ezért nem kellett harcolnom, mert kollégáim egy része, a testület megalakuláskor - ilyenkor egyeznek meg abban, ki hol ül - azt gondolta, ha közelebb van a polgármesteri asztalhoz, rangosabb képviselõ, így nekem jutott az asztal vége. Mert dohányzom is( pfujjj!!!), ezért idõnként kislisszolok a folyosóra, hogy szenvedélyemnek hódoljak. Így volt ez most kedden is, amikor olyan kérdésekkel birkózott a testület, mint a szemétügyi rendelet. Tudni kell, hogy az önkormányzatok álmoskönyvében az áll csupa nagy betûvel: "POLGÁMESTER , HA ARRA VÁGYSZ, HOGY HOSSZÚ LEGYEN A VITA, VÉGY NAPIRENDRE BÁRMIYLEN SZEMÉTÜGYI KÉRDÉST. DE TUDNOD KELL, ETTÕL MÉG NEM LESZ TISZTÁBB TELEPÜLÉSED, VISZONT A KÉPVISELÕK, A LEGNGYOBB ODAADÁSSAL ÉS HOSSZAN BESZÉLNEK RÓLA." Gondolom, azért, mert szemetet már mindenki látott, de mondjuk a városirányításban fontos modern térinformatikai rendszert legfeljebb a törpe minoritás. Szóval kilógtam, míg kollégáim hevesen rágták a gittet. A folyosón két sötét öltönyös tekintélyes úriember várakozott, ült az öreg, barna, tonett padon, csendesen beszélgettek. Nem foglalkoztam velük, udvariasan odabiccentettem, mert az ilyen tárgyalóterem elõtti várakozó ugyanúgy hozzátartozik a testületi ülésekhez, mint az asztalon elõttünk lévõ langyos vízzel félig töltött üvegkancsó, vagy a szavazásnál és felszólalásnál használatos kütyü. Ugyanis, rendre meghívnak szakértõket, kérelmezõket, kinevezésre várókat, pályázókat, akiknek függetlenül attól, hogy mire várnak, halálos ítéletre vagy a mennybemenetel kihirdetésére, mivel a napirendek tárgyalásai mindig elhúzódnak, várakozniuk kell. Délután, amikorra a reggel vett Malboróm dobozában már csak egy-két szál lötyögött és régen túl voltunk már az egyórás ebédszüneten is, a magasabbik kék öltönyös odalépett mellém a folyosón és megkérdezte, hogy hányadik napirendnél tartunk és mikor lesz a parkolás ügye. Én kissé hümmögve a szégyenkezéstõl elmondtam, hogy az ötödiknél, és még hátra van húsz, amihez, hogy zavarom leplezzem, magyarázatot is fûztem, azt a hasonlatot használva, hogy a szentendrei testület, olyan gyors, mint az Orient expressz, de úgy halad, mintha elõtte most fektetnék a síneket. Nem húzom tovább. Este fél nyolc lehetett, amikor sorra került a parkolás ügye, amit hosszan és szenvedélyesen vitattunk, felidézve az elõzményeket a honfoglalástól máig és modern jövõképet a huszonkettedik század ember- és elmepróbáló gondjaival, amikor szót kértem. Elmondtam, hogy a folyosón reggel óta vár két úr. Az alpolgármester úr készségesen felvilágosított, hogy hiába, mert ha szót kapnának arról, amiért Szegedrõl idejöttek, akkor nem vehetnek részt a közbeszerzésben, ha meg új pályázatot írnánk ki, akkor sem. No, ettõl kisebb szolidaritás-vita alakult ki a testületben, mint amikor kiderült, hogy az ENSZ segélyek szállítási költsége akkora volt, hogy az összegyûjtött milliárdok nyolcvan százalékát költötték erre. Kiküldték hát a kedves arcú hivatali munkatársat, mondja el az uraknak a verdiktet, nem kapnak szót, mehetnek haza. Eközben a teremben kínos vita alakult ki és szavazás is volt arról, hogy meghallgassuk-e õket. És, mert a képviselõk belegondolták magukat a tizenöt órája várakozó két úr helyzetébe, a döntés igen lett. Mire azonban beléphettek volna a terembe, hogy megosszák velünk elképezéseiket, már messze jártak. Így hát, hogy mentsük helyzetünket (a menthetetlent) újabb döntést ismertetett a fõasztalon ülõ, alpolgármester, hogy a legközelebbi testületi ülésen meghallgatja a testület az urakat, és errõl, mivel nincsenek már itt, majd levélben értesítik õket. Csak nehogy meg kelljen várnunk. 		 
 
 
 
 
 
     
2006. január 24.  
 
Interpellációm
NEM A TÜKÖR GÖRBE
    
     
   
Ma délelõtt kilenctõl testületi ülés volt. Az elsõ a rendszerváltás óta, amely úgy ült össze, hogy nincs választott polgármestere a városnak. Érdekes helyzet és politikus-mérõ szituáció. Mert, ha volt és van valamikor értéke és értelme a politikai önmegtartóztatásnak, a kompromisszum megtalálás-képességének, ez a helyzet az. Az ügymenet kicsit arra hasonlított, mint amikor elõször engedjük le a játszótérre a gyereket szülõi felügyelet nélkül játszani. Mert ekkor derül ki, hogy példamutatáson megtanult valódi értékválasztó képességei szerint igazodik-e el a világban, vagy csak a szülõi tekintély kitinváza tartotta eddig szófogadónak. Mert tudjuk és tapasztaltuk már, hogy "a szabadság tágassága önhibázásra késztethet bennünket" s rajtunk múlik, hogy e tágasságban veszítünk, vagy nyerünk. Pedig, semmi úgymond "nagy dologról" nem kellett döntenünk, mégis vizsgázott ma az önkormányzati képviselõk többsége. Abban, hogy a törpék bátorsága, vagy az erõsek tolarenciája e a mércéje. Hogy osztályozzam is, leginkább a kegyelem-kettest adnék magunknak. S bár állítólag az erkölcs és kultúra kéz a kézben járnak a politikában is, de mint kiderült, könnyû elfedni a magamutogatás látszólagos hatásosságával a felelõsséget.
S, hogy teljesítmény milyen volt, egyetlen szóval jellemezhetõ, szörnyû. Mint az osztályban, amikor a tanító néni hasmenése miatt hirtelen magára maradt neveletlen gyermekcsapat, lökdöste, csipkedte, lõdözte egymást papírgalacsinokkal és korábban a jó tanulóként a felügyeletre kijelölt hetesnek (az alpolgármesternek), kellett kordában tartanai a csapatot. Nem volt könnyû dolga, és azt is be kell vallanom, nagy önfegyelemmel tette dolgát, dorgálta az osztályt. De, hát olyanokat, mint dr. Bidorrffer kolléganõm, aki nem megy a szomszédba azért, hogy megismertesse az útszéli szavakat a helyi televízió ártatlan nézõivel, és aki idõnként olyanokat keménykedett, mint Lujzi a kopott cirkuszi nõstényoroszlán, amikor haragosan elüvöltötte magát a Czája Cirkuszban a falusi közönség megrémítésére, nem igazán sikerült kordában tartania.
Pedig olyan ügyek voltak napirenden, mint rendelõintézetben kirobban labor-botrány, vagy a dicsõ múltú városi szolgáltató vállalatunk városi pakolási ügye, mármint az, hogy átveszi, átvenné ennek a szolgáltatásnak a végzését is. De mintha a tehetetlenségbõl és pártközi kapcsolatápolásból elkövetett jólelkûség megszakadni látszana, mert Horvát Gusztávot, most már legtöbbször csak ügyvezetõként emlegetõ jobboldali kollégái mintha ejtették volna, és olyan keményen szívatták idõnként, hogy a hortobágyi nagyszivattyú, elsõ ötéves tervünk büszkesége, ehhez képest csak szívószálnak tetszett egy kólásüvegben.
S hogy a tizenegy sürgõsségi indítvánnyal és telefonkönyv vastagságúra hizlalt elõterjesztés- köteggel végeztünk-e, a válasz igen is, meg nem is. Mert este nyolckor, az ötödik rendes napirend megtárgyalása után, mikorra már úgy megfogyatkoztunk, mint huszárcsapat, akiket egyetlen karddal gyalog vezényeltek a Piavéba, hogy menjenek szembe az olasz géppuskatûzzel, kiszemezgettük azokat, amelyekben egyetértés volt, s gyorsan ledaráltunk vagy tizet. De így is hamarosan rendkívüli ülés lesz, mert olyan dolgok miatt, mint költségvetés módosítása, amely szabaddemokrata kollégáink tartózkodása miatt megfeneklett, mindenképpen újra össze kell jönnünk, mert hát a városnak mûködnie kell.
  
 
Balról jobbra: Lakatos Pálné, Horváth Gusztáv, dr. Dietz Ferenc, Medveczky Imre
 
 
Laborügyek
 
     
2006. január 22.    
CSAK MÚLTIDÉZÉS?
   
     
 
Most, hogy a politika úgy begyütt a mindennapokba, mint a macska szobába a hideg elõl, és én is könnyesre néztem a képernyõt miatta, azon gondolkodtam, vajh megéri-e ez a nagy nekiveselkedés, meddig tart a világ dicsõsége? S, hogy a kérdésre adott válasz ne csak egyszerû igen, vagy nem legyen, egy dézsmaházi beszélgetés tanulságait, osztom meg önökkel. Szóval, valamikor az õszön úgy gondoltam, idõs barátaim között bizonyosan érdekes vitát vált majd ki, ha a szentendrei kerület régi politikusairól hozok fényképeket, ezért hát kikerestem az Országgyûlési almanachból a szentendrei képviselõket. No nem csak a maiakat, hanem a régieket is, hátha jó kis pletykákat, történeteket hallok velük kapcsolatban. De, mert nem történészeknek és megszállott helykurkászóknak vetítettem képeimet, csak halvány tisztelettudó érdeklõdés volt reakció. Többet meséséltek a dunai révészekrõl, a velük történt esetekrõl, mint Almássyról, Luppa Péterrõl, Weresmarthyról, vagy az újabbakról. Ami viszont érdekes volt, hogy Dumtsa Jenõ, Antolik, Starzsinszky vagy Sziráki és Marosvölgyi polgármesterekkel, tanácselnökökkel kapcsolatban érdekes dolgokat meséltek. Úgy látszik, õket megõrizte a közemlékezet. Különösen Almásyról próbáltam kicsikarni belõlük emlékeket, történeteket -bár pomázi volt-, hiszen õ volt legtovább a kerületi küldött (országgyûlési képviselõ). De szinte semmi, alig halottak róla valamit, "valami úr volt" ennyi. Még annyi sem tudtak róla, mint a "szimuláns" Weresmarthyról. Pedig valamikor a Tahi és Tahitótfalu közötti Duna-hidat róla nevezték el, Tisza István belsõ baráti köréhez tartozott, gyászbeszédet mondott temetésén, és Szentendre, Tahitótfalu, Visegrád, Pócsmegyer, Kisoroszi és Szigetmonostor díszpolgára is volt. Mint írják róla, "széleskörû publicisztikai tevékenységet fejtett ki s a legtöbb nevezetes politikai hátterû lovagias ügyben segéd volt". De az is lehet, hogy csak az én dézsmaházi ismerõseim, barátaim, felejtették el õt és a mai szentendrei konzervatív értéket valló pártok emberei jól ismerik, és mint elõdjüket tartják számon. Ezért, úgy gondoltam, gondoltuk, ha már itt lesznek az országgyûlési képviselõ és majd õsszel az önkormányzati választások gyûlései, ne csak ígérgetésekrõl, politikai lózungokról essék szó. Jó alkalmak lesznek ezek az összejövetelek arra is, hogy megkérdezzük a jelölteket, egy-egy értékrendjüket valló elõdjükrõl, s így, mi is többet megtudhatunk szûkebb pátriánk, Szentendre múltjáról. S bizonyos vagyok benne, nem lesz "ez most nem aktuális" a válasz. Mert van-e aktuálisabb annál, hogy aki Szentendre vagy kerületének (országgyûlési) képviselõje akar lenni, az ismerje a város múltját, legalábbis egy kicsit. Mert mi, magunktól is tudjuk, miért tartjuk fontosnak, hogy megõrizzük Krajcsovits, Mrázik, Szatura, Vidinszky stb. bácsik emlékét, mert hát ugye, õk helyi szociáldemokraták voltak.		  
Dezsõfi Ferenc, az elfelejtett polgármester
 
Vidinszky János fotója a papírgyári énekkar tablójáról
 
 
     
2006. január 21.    
BÁRGYÚ KIS SZÖVEG, A MAGYAR KULTÚRA NAPJÁN
    
     
 
Ma halk kopogás volt hallható mindenfelé a városban. Sokan voltak, akik a tavasznak gondolták, mások egy földönkívüli jelzéseinek vélték a hangokat. Egyesek harkályokat kerestek ornitológusi elszántsággal, és volt egy-két olyan szentendrei is, aki ajánlószelvény gyûjtõ aktivistáknak vélte a zaj keltõit. Megvizsgálva az összes vélekedést, én bizton állítom, hogy ami, aki kopogott, a magyar kultúra volt. Õ kopogott politikástul, történelmestül, irodalmastul és képzõmûvészetestül, mert be szeretne jönni a városba. Persze Önök azt állítják, itt van már, és van belõle elég. Mert a sok múzeum, könyvtár, iskola, mûvelõdési ház és mindenféle egyéb, a teátrumról, szentendrei nyárról, tavaszi fesztiválról, önkormányzati és civil dologról nem is nem is beszélve, hisz ez mind, mind szentendrei. Van itt zene, irodalom, színház, tánc és miegyéb, kiválóan, szórakoztatóan, nevelõn. Igaz, van, de nem elég az ünnepnek, és kevés a hétköznapoknak, elég a közömbösöknek, kevés az ínyenceknek és nagyon sok a távolmaradóknak.
   
 
   

Ma a városházán, nemzeti imánk születésének évfordulóján, ismét felfedezhette, a majd az egész termet megtöltõ közönség, hogy van mit és kit felfedeznie. Itt élnek közöttünk, minden nap találkozunk velük, tudjuk róluk, hogy jók, tehetségesek és érdemre valók, de csak ilyenkor fedezzük fel értékeiket, amikor kiállításon látjuk alkotásaikat, mikor pódiumra állnak. No, ilyen volt Pistyúr Imre és Gabi kiállításának városházi folyosókat tömött busszá zsúfoló megnyitója és bársonyhangulatot teremtõ Vedre Csaba és Júlia koncertje. Különös, bensõséges jelleget adott az eseménynek, hogy a koncertet az egészségkárosodott gyermekek javára tartották a Magyar Kultúra Napjának ünnepén. Még a köszöntõt mondó alpolgármester is elfogódott lett beszédének végére, mert hát a dolog ilyen, megfogó és mellszorító. Még akkor is, vagy akkor igazán, ha tévéink és mindenféle kütyüink beleordítják arcunkba színeiket, hangjukat. Mert talán, egy kevés maradt még bennünk, a zajoktól fényektõl még el nem korcsosult, csendesebb világú emberbõl. Talán, ott benn, a homlokunk mögött és a mellünk alatt, a megszólító pillanatok kinyithatják azokat a rekeszeket. No, ezért mondom én, nem baj, ha a kultúra kopog, és szívesen bejönne. Mert mifene jó világ lenne az, ha minden papír, amelyen betûk vannak, szólnának is, s nem törnék, csavarnák, karcolnák Kölcsey nyelvét. Ha minden papír, amelyen egyetlen vonal is áll, nem löttyentené ránk vásárlásra csábító rózsaszín hazugság-mézgáját. Ha minden fal, embert körülölelõ otthon lenne és nem a másolt kivagyiság pornószínpada, mi lenne akkor? Nem tudom.

Talán, több nyugodt arc és ránctalan homlok, kevesebb acsarkodás és embermaró indulat lenne itt is. Talán, akkor Szentendre is más lenne. Mert a városok, bármily nehéz is elhinni, nem azért emeltettek, hogy magas tornyaikkal, csillogó épületeikkel szemet csábítsanak, hanem, hogy otthonuk legyen azoknak is, akiket sorsuk szegénynek, elesettnek, betegnek ítéltetett.

Hogy milyen volt a fogadás, a pezsgõ és pogi, nem tudom, nem voltam ott. Így pironkodnom sem kell rossz minõsítéseim miatt. De aki ma a Városházára ment ünnepelni a honi kultúra jelenét és veretes emlékeit, jobb ízeket kapott, mint holmi étel és ital.

  
 
 
 
     
2006. január 20.    
MOZINYITÁS
    
     
   
Szóval, megnyílt. Fenemód megnyílt, és ott voltunk mindannyian. Egymást ismerõk és most megismertek, szellemesek és unalmasak, moziért rajongók és a társaság miatt érdeklõdõk, film-ínyencek és sorozatnézõk, szóval vagy kétszázan, többségében szentendreiek. Nyüzsögtünk és örültünk, leírhatatlanul. No, nem leírhatatlanul nagyon, csak úgy, hogy azt leírni nehéz. Mert megtaláltuk magunkban azt a fura régi érzést rejtett dolgaink között, amit már régen tapaszaltunk még akkor, amikor a Tettes ismeretlent, a Hurrá nyaralunk-at, vagy Robin Hood-ot láttuk Errol Flynnel a kétforintos matinén. Persze ott volt ez régóta bennünk, és megpróbáltuk többször is elõcsalni, de a tévével nem lehet, és hiába a dévédé, meg a mittudomén micsoda csodamasina, ezt csak az a mozi képes elõcsalni agyunk rejtett fiókjaiból, hogy megbizseregtessen.
A megnyitó nagyembere Soma volt. A büfébõl hallgattam, amint kissé frivolkodva -legtöbbször, így tesz-, marha bennfentesen elõszózott " Szentendre, meg mûvészek, énisismerkenéhányat, örülökhogyittvagytok…pla, pla és eszembe jutott, hogy nem is lehet megköszönni, hiába veszi interjúra az érdemeseket, Szondy Andit, B, Szabó Verát, Kyrut, Petényi Zsuzsát a fõépítészt, no és persze a fõ-zoomost Schrankó Pétert, mert ez az egész, olyan, van dolog. Könnyed beszélgetése, amikor csak annyi szót adott át, mint amikor tanfelügyelõ jött az osztályba és az izguló tanító néni, minden kérdésénél a felelõtõl már a második mondat után átvette a szót és õ felelt helyette, nem volt zavaró. Mert együtt örültünk és nem foglalkoztunk a moderátor teljesítményével. Éreztük, mint a kígyó villás nyelvével az üvegkalitkába dobott kiscsirke szagát, hogy itt jó dolog született.
A pantomimesek, nekem egy másik kort idéztek, amikor még "a filmhíradó elõtt, jeles fõvárosi mûvészek adtak mûsort". Csak lett volna kissé kopottabb és néhány baki is, esetleg szotyola, bizonyosan úgy retróba megyek, mint a gyorslift az Empire State Buildingben.
Szürcsölve a potyapezsgõt, arról érdeklõdtem kedves, vagy éppen kedvetlen (ilyen most nem volt) barátaimtól, hogy mi is ez a mozi. Mert jó és ötletes tér (Vera és Kyru nagyon jól megdolgozta) aztán ahogy visszajön a meszeletlen pártház színe belül, hogy elõbb csak kezet fogjon, majd csókot adjon Mondrián bácsi színeinek, no az igen. Ettõl úgy érzed, hogy van egy bitang jó terünk, benne mozi, büfé, kissé felnõttes árakkal és kínálja magát, mint a sarki lány, hogy elfoglalják. No, nem mi kamaszlelkû nemsoká-nyugdíjasok, hanem az iwiw-et használó huszas-, harmincasok. De elfoglalják-e akiknek szánták, ez még a jövõ zenéje, vagy elkapja ezt is, a multiplexeket ágynak döntõ kór?
Mert Öreg tudd, hogy nekünk retrósoknak nagyon belül, a mi mozinkban, még ott vannak sárgult fényképek, Sennyei Veráról, Jávor Pálról, a bombázó Vass Éváról, és Várady Hédyrõl, de ez csak olyan izé, öreges dolog, erre nem lehet építeni. Szóval, foglaljátok el nyugodtan, és ha valamiért nem tetszik, nem jöttök, hát ordítsátok fülünkbe, hogy meghalljuk.
 
 
 
     
2006. január 19.    
TERVEK A NEMZETKÖZI KAPCSOLATOKBAN
    
     
   
Ma délutánra, négy program kínálta magát, így arra mentem el, ahol régi restanciám volt, a városi nemzetközi kapcsolatok egyesületéjére. Mint kiderült, jókor, mert a jövõ évi programokat beszélték meg és új tagokat is megismerhettem. Péter személyében olyannal is találkoztam, akirõl azonnal bejött, hogy mi már valahonnan régrõl ismerjük egymást, találkoztunk és beszélgetünk is, de mert a szitu nem idézõdött fel bennem, nem tudtam hova tenni, csak néztem, mint a birka a lószerszámot. Amikor odajött hozzám és közös barátunk nevét kiejtette azonnal bejött. Hát bíz, õ is változott, férfiasabb és felnõttebb karakterû lett, én meg…, nem is tudom, hogyan ismert meg.
Szóval, az arandai (spanyolországi) Eurofesztivál nagyon bejött az egyesületnek, mert sok olyan fiatal arc volt a Városháza vendéglõben a közös asztal körül, akiket e fesztivál hozott közénk. Hiába, a legjobb toborzó a közös tevékenység, vetélkedés, sport és szórakozás és nem a hirdetés. Idén egy olaszországi kisváros rendezi az eurofesztivált, erre készül a csapat, mert kell elegendõ szponzor és megfelelõ számú vetélkedni vágyó és tudó ifjú is. Most talán könnyebb lesz, mint tavaly, mert közép Itáliába utazni mégiscsak olcsóbb, mint az Atlanti óceán mellé.
" Az olaszországi San Vito Chietino-ban 2006. júliusában rendezik meg az European Peoples Festival-t, amelyen 17 ország kisvárosainak meghívottai vesznek részt. Ezen a fesztiválon Magyarországot Szentendre 50 fõs delegációja képviseli.
A fesztivál programja a 2005. évi Aranda de Duero-i fesztiválhoz hasonlóan: kultúra, gasztronómia, hagyományok és sport. A csoport tagjai országukat képviselve vetélkedõkön, sportversenyeken vesznek részt.
Az egyesület - a Polgármesteri Hivatal eszmei és anyagi támogatását kérve megszervezi Szentendre résvételét, összeállítja a kulturális programokat (zenei együttesek, kórus, tánccsoport, stb.) és a sport csapatot.

- Az egyesület 2005. évi terveiben szerepelt az ausztriai Sankt Andrá-siak visszahívása és vendégül látása (polgármester és alpolgármester + 6-8 fõ), amely program az ottani polgármester megbetegedése miatt nem valósult meg. Ezért 2006. március végén, a Tavaszi Fesztivál idején kívánjuk az elmaradt meghívást pótolni. A vendégeket családoknál szállásoljuk el. Kérjük, hogy Szentendre város polgármestere és a hivatal munkatársai fogadják a delegációt. Célunk, hogy mi is megismertessük városunkat, ezenkívül szeretnénk, ha a vendégek egy-két kulturális rendezvényen is részt vennének.

" 2006. szeptemberében szervezik Huntingdonban a Sportfesztivált, amelyen Szentendre városa is részt vesz. Az egyesület a Polgármesteri Hivatalt segítve szeretne résztvenni a programok és a kiutazás megszervezésében. Amennyiben Huntingdon testvérvárosi vendégeket is hív, az egyesület saját költségen megszervezi a kiutazásukat."

  
 
 
 
     
2006. január 18.    
BÁRSONY ANDRÁS A SZAMOSBAN
    
     
   
Ma késõ délután, lefelé menve a városba, nyitva volt a Blagonvesztenszka ajtaja, ami ritka dolog, évente talán egyszer van így. De hát tudjuk, szombaton volt a szerb ortodox újév és hát ünnep is van. Ezért az öreg barokk kaput kinyitották a Fõ térre, hogy az esti szürkületben a templomhajóban világító csillárok fénye sárgán ömölhessen ki, töredezzen szét a kövezeten. Aki arra járt, lelassított és bekukkantott az üvegajtón, pedig a Görög utca felõl, a mindig nyitott kapun, már százszor mehetett volna be, láthatta a templombelsõt. De hát ez így, mégiscsak más, új látásszög, új képe ugyanannak az ismertnek és megszokottnak.
Ha jó hasonlat volna, ezt írnám, hogy ez talán hasonlat lehet, a polgármester és parlamenti képviselõ választási elõkészületre is. És talán annyiban hasonlít is a fent vázolt képre, hogy új szemszögbõl vizsgálhatjuk meg magunkat, a közösséget, a közjót. Arról is szól, ki az a személy, aki tudja, képes hitelesen képviselni ügyeinket. Ma Bársony András a szocik, majd hamarosan Hadházy Sándor fideszék legénye lép sorompóba Pokorni Zoltán oltalmazó kegyúri kíséretében, hogy megnyerjen bennünket. S ha, tudok, mindegyikrõl tudósítok is.
Szóval ma este hattól, a Szamos, kávé és cuki-illatú emeleti különtermében seregeltek a szoci hívek és érdeklõdõk, hogy egy a kezdeti szándékok szerint laza kávéházi beszélgetésre tervezett tereferén hallgassák meg a szocialisták parlamenti képviselõ aspiránsát. De a nagy létszámú érdeklõdõ, és az, hogy akik a terem végében ültek, nem láthatták volna, sem a moderátor Beát, sem a vendéget, kávéházi beszélgetés helyett, állva elmondott meséléssé és kérdez-feleletté alakult. Sõt idõnként az volt az ember érzése, hogy talán moderátor sem nagyon kellett volna, mert Bársony egy dolognak bizonyosan nincs híján, ez, pedig beszélõkéje. Külügyeseket meghazudtoló anekdotázó kedvvel vette végig életútjának állomásait, és annak politikai történéseit. Arra azonban eközben is kényesen vigyázott, hogy sem politikai ellenfelét, sem annak pártját ne feketítse, pedig a kérdezõk közremûködésével érintették az elmúlt évek, magyar politikai életének jónéhány különbözõ álláspontú ügyét, eseményét. Persze, mint az ilyen fórumokon lenni szokott, nem csak az érdeklõdõk, hanem a szereplésért rajongó drukkerek is kértek szót, kérdeztek. S ha már így vezettem be, hát gondolhatják, milyen mély tartalommal. Ettõl eltérõ hangütés és intermezzó volt, Maros Jenõ kisgazda kérdésbe bugyolált kardvágásnak szánt bariton monológja. Akik még eddig nem hallották és nem ismerték, a Szentendrén polgármesteri székért is harcba induló és ajánlószelvényt is gyûjtõ idõs õsz baritont, azokat ez lehet, hogy meglepetésként érte, esetleg botrányosnak, számomra leginkább szánalmasnak tûnt. Mert ha ez a hangütés jelenítette meg városunkban a konzervatív, jobboldali értékrendet, az nem a szocikról állít ki, rossz képet. Bársony András javára legyen mondva, jól kezelte a felszólalás keltette kisebb vihart és annak érdemi részét, ha volt benne ilyesmi.
 
 
 
 
     
2006. január 16.    
VÁGYÓDÁS VAGY VALÓSÁG?
  
     
 
Levelet kaptam egy távoli ismeretlen, ismerõstõl. Mert amióta a világhálón mutogatom magam, gyakrabban kapok emileket, mint korábban és megszoktam már, hogy korholják, dicsérik, pontosítják, kiegészítik férceimet, amelyeket naponta újra és újra a képernyõre biggyesztek egy-egy eseményrõl, dologról vagy csak úgy, saját fejembõl, valamilyen jelenség kapcsán. De ez levél más, rövid, megható, elgondolkodtató. Legalábbis engem megfogott. "Hajdan, úgy nyolc éve még én is szentendrei voltam, de a nagyon drága lakás- és telekárak miatt "elmenekültünk" egy vértesaljai kis sváb faluba, ….ra. Honvágyam van, és ezért, amikor csak lehet, olvasgatom a szentendrei oldalakat. Sajnos keveset tudok netezni, így az is lehet, hogy egy évnél több is eltelik majd, mire újra erre az oldalakra látogatok."
Mert hát sokan vannak, nem csak a Vértesalján, hanem távol, a Föld más részein is, akiknek a háló az egyetlen kapcsolatuk volt szülõhelyükkel, szeretett városukkal. Szívesen olvasnak minden hírt, eseményt, és szomorúak kisstílû marakodásaink miatt és nem értik panaszkodásainkat sem. Ha ilyesmirõl írok, vagy csak említem is egy-egy dolgozatomban, azonnal megkapom, "minek ez a perpatvar", "nem is tudjátok milyen kedves, szép helyen éltek". Élnétek csak itt Németországban, Angliában (ország, város igény szerint helyettesíthetõ). Tényleg, ilyen jó hely ez a Szentendre, és nem olyan, amilyennek mi látjuk, kátyúsnak, szemetesnek, vacaknak? Vagy lehet, hogy velünk van baj? A választ nem tudom, legfeljebb olyan agyoncsépelt frázisokat mondhatnék, mint a "más rétje mindig zöldebb" De ennyire?
Egy site-ot nézegetek, fiatalok hívták fel rá a figyelmem, külföldiek készítették Szentendrérõl. Képek a Fõ térrõl, Bogdányi utcáról, a templomokról az óváros különbözõ enteriörjeirõl. A képeken huszonévesek marháskodnak, vagy csak úgy, mûvészien fotóztak. Egyiken kátyúk valamelyik megrokkant macskaköves utcáról, mint érdekesség. Silabizálom a szöveget. De semmi cikizés "ezekrõl a keletiekrõl," inkább helyzetkép a helyrõl, ahol jártak.
Ismerõsöm panaszkodik. "- Szörnyû ez a város. Nézd meg, Karcagot, Szegedet" és felsorol még tucatnyi magyar várost. Nézd meg "mit fejlõdött, mi minden épült, itt meg semmi, innen el kell költözni." Felajánlom neki, hogy nézek az interneten egy ugyanakkora szép házat, (négyzetméter, fekvés, komfort stb.) mint az övé Karcagon a központban, persze csak akkor, teszem hozzá, ha nem csak dumál, de el is költözik, elkezd röhögni, majd hevesen tiltakozik.
Szóval akkor most lehet, vagy nem lehet élni Szentendrén? De, hogy tapasztalataim se vesszenek kárba, összegezzem is ezeket. Azt gondolom, lehet élni Szentendrén, de csak panaszkodva lehet élni ebben a városban. Mert hát ahányan vagyunk, annyiféleképpen szeretnénk mássá, jobbá, szebbé tenni. Van aki, Velencévé, más tüchtig német vagy osztrák kisvárossá, ámerikaivá vagy Karcaggá változtatná. Én meg azt gondolom, a legjobb megoldás lenne, ha Szentendrévé változtatnák. Persze, bár szeretek a város múltjában kurkászni, felidézni a régvolt szépet fényképen és írásban, de mégis azt szeretném, ha Szentendre olyanná válna, amely büszke magára, megbecsüli múltjának értékeit, de képes és tud megújulni is.
  
 
 
     
2006. január 15.    
VERLAINE ÉS AZ IWIW
    
     
 
Szóval, bevallom, ma nem volt sok dolgom, mégsem volt kedvem írni. Vártam egy szöveget megdolgozni, de, mert nem hozták késõ délutánig, hát iwiw-eztem. És rájöttem, amit rajtam kívül szinte mindenki tud, ez a pálya az ifjaké. Chat-elnek, írnak, kapcsolódnak, mint a veszett fene, szabadon és kedvesen, otthonosan és magabiztosan mozognak ebben a fura térben. Én meg óvatoskodom, bizonytalankodva vacakolok, hogy elébb elolvasom a szabályzatot, de csak olvasnám, mert már a harmadik mondat után nem értek semmit. Legfeljebb annyit, mint ami Dante Poklának kapujára van írva: "Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!" Hát akkor, nem gatyázom tovább, kattintás és bele. Nézem, olvasom és furcsálkodom. Mert, a magamfajta határozatlan névelõvel birkózónak, furák az olyan mondatokaholegybeirnakalanytállítmányt. Azután meg a szavak is, ahogy az angol szleng szájon csókolja a magyart, hogy nászra keljenek egy-egy roma argo kifejezéssel. Mi lenne, ha Verlaine sorait írnám ide az Õszi chanson-ból, incselkedik bennem a gondolat, hiszen néhány napja volt halálának 110. évfordulója. "Õsz húrja zsong, / jajong, busong / a tájon / s ont monoton / bút konokon / és fájón... (Tóth Árpád fordítása) De, tetszik is, hogy az egész olyan, mint egy operett, mert vannak e fórumoknak primadonnái és bonvivánjai, szófukar rövidítõi és fecsegõ hosszúbeszédûi, magukat kelletõi és szerényen, csendesen sarokba húzódói, kitárt mellû exhibicionistái és motyogó elgondolkodói. Sok-kapcsolatú Casanovái és magamfajta öregecske site-aggszüzei is, akik félszegen várják, hogy rájuk nyisson a csábos herceg és megkérdezze: Öreg, ismersz engem? Én meg latolgatok, hogy hát õ, valószínûleg a gombánál, meg a papája, esetleg a mamája, mert a neve az oké, és mintha hasonlítana rá, és beszélgettünk is talán valamirõl, és akkor õ most nem hét, hanem huszonkét éves és mit mondana rám, ha azt kattintanám, hogy nem ismerem? Végül lenyomom az egér gombját, mintha a következõ pillanatban kéttonnányi dinamit robbantana le hatalmas sziklafalat. De semmi robaj, csak a szoba másik felébõl valami Mozart zene. S attól röhöghetnékem lesz, ahogy a hegedûk és fafúvósok elémrajzolják a felhõk közül kibukkanó napot, a vörös-sárgás fényekkel lazúrozott zöld mezõt, amelyen a távolban birkanyáj vonul. Helyette éles fényeket karcol a monitor a szemembe, lövi fejembe elektronsugarait a katódcsõ. De, hiába meregetem a szemem, nem látok semmi fontosat, teret sem, pedig itt van, itt körülöttem. Ahol nincs szökõkút és kockakõ sem, pad, ahova leülhetek, nincsenek pöfögõ autók, hangos turisták, csak villogó képernyõ, és mögötte ezernyi arc, ember, élet, egy másik valós, virtuális világ.
  
     
2006. január 14.    
DÉZSMAHÁZI ZÚZÓDÁS
   
     
   
Szombatonként, amikor a Dézsmaházban összejövünk és vetítjük régi képeinket, meséljük történeteinket, bizony nem vagyunk tekintettel a történelemre, sem a rendszerváltás elõttire, sem a korábbira, de idõnként személyekre sem, függetlenül attól, hogy közszereplõ volt-e az illetõ vagy sem. Idõs barátaimmal megegyeztünk abban, ami történt, megtörtént, mi úgysem változtathatunk rajta (nem vagyunk mi kirafinált értelmiségiek, hogy saját érdekeink szerint átformáljuk a történelmet), ezért nekünk az a dolgunk, hogy a képek alapján a lehetõ legjobban emlékezzünk, és közösen összerakjuk Szentendre legújabbkori történeteit. Mert, hát micsoda dolog az - és ebben mindannyian egyetértünk -, hogy ennek a városnak, szülõvárosunknak nincs civil múltja, csak hivatalos "lózung-történelme". Sokszor tapasztaljuk, hogy a tudományos (-kodó) kutatás megállapításai igazak - általában -, de a valóság azonban, akkor is, akárcsak ma, sokkal tarkább, színesebb, tragikusabb, esetenként vidámabb, mint az a könyvekben áll.
A legutóbbi (január 14-i), szombati vetítés egyik, mellékesen elmondott igaz története a kõbányában történt, pontosabban annak kötélpályáján esett meg. Tudják, arról a kõbányáról van szó, amelynek bányája a Dömörkapunál, a zúzómû pedig a Pannónia telepi HÉV megállóval szemben, a Kõhegy irányában, a réten, annak a majornak helyén volt, ahol mostanában lovakat láthatnak. A két létesítményt csilleszállító drótkötélpálya kötötte össze. Történetünk idõpontja pedig: amikor a magyar nép szabadnép-félórákon lelkesen éltette a világbékét, és fizetésének tetemes részét "lelkesen és önkéntesen" békekölcsönre ajánlotta fel. S, hogy a gyûlések ne legyenek valamiféle szétesõ, laza, polgári traccspartik, felállva éljenezte, tapsolta szeretett vezérünk Rákosi elvtárs fényképét. No, ekkor volt, hogy a kõbánya párttitkárának be kellett mennie a pártbizottságra, értekezletre - a párttitkárnak mindig valamiféle értekezleten kellett lennie, ezért dolgozni sohasem ért rá -, hogy ott megkapja az éppen aktuális felsõbb útmutatást, amely pontosan eligazította õt az "imprlizmus" elleni osztályharc frontján. De, mint a történelembõl tudjuk, a Magyar Dolgozók Pártja, és annak korabeli szentendrei vezetõje különösen mély testvéri és megbonthatatlan barátságot ápolt, nemcsak a Szovjetunó vezette béketáborral, annak zseniális vezetõjével, Sztálin elvtárssal, hanem az alkohollal is, így hõsünk olyan részegen indult vissza dömörkapui munkaügyi tartózkodási helyére, mint a csacsi. De, hogy a kedves jószággal ne legyek igazságtalan, és megvédjem magam az egyes fajok diszkriminálásának vádja alól, inkább, az olyan részeg volt, mint a föld, kifejezést használom.
A kõbányások (nem cserélendõ össze kõbányászokkal) magyarán szólva, mindenki, aki a kõbánya vállalat helyi egységeinél dolgozott, a súlyos intelmek és tiltások ellenére is a drótkötélpályát utazásra használta. Csillében kuporogva utazott oda, ahol éppen dolga akadt. Így tett pártitkárelvtárs is (ezt az utazási módot választotta, a dolgozó nép "minden igényét kielégítõ", csak éppen félnaponta közlekedõ és csurig zsúfolt pilisszentlászlói busz helyett), hogy kijusson irodájába. Fogta magát, és a zúzómûnél lévõ fordulóban beugrott, pontosabban betántorgott a csillébe, és elindult a lassú, rángató függõvasúttal Dömrökapu irányába. De a drótkötél súrlódó csendes morgásától, no meg az elfogyasztott mérhetetlen italtól a beszállást követõ másodpercben elaludt.
Mivel e jármûvet, nem emberi utazásra készítették, és így balesetek elleni védelmet sem alakítottak ki, így történhetett meg, hogy hõsünk a szögállomás utáni völgy felett kiesett a csillébõl. De, mert, mint köztudott, a jóisten védi a gyerekeket és a részegeket, még, ha azok MDP tikárok is, úgy landolt a földön - pontosabban egy csipkebokorban - a közel húszméteres magasságból, hogy tagja nem törött, de képét a bokor tüskéi alaposan lenyúzták (Ha ezt egy hollywoodi maszkmester egy horrorfilm szereplõjének, nézõrettentésül csinálta volna, bizonyosan jelölik Oszkár-díjra). Olyannyira, hogy amikor a leesést követõ hatodik órában véres arccal hazaérkezett, felsége, Fáni, sodrófa-fenyegetéssel kergette el, mint betolakodó csavargót, és csak hosszú "Engedj mán be, hát én vagyok az, a Náci!" könyörgés és bizonygatás után nyitott neki ajtót. Amikor egy hét múlva bement az üzembe és meglátták, a melósokat olyan röhögés fogta el, hogy még ma is lehetett hallani.
 
 
 
 
 
 
     
2006. január 13.    
MÛVÉSZETI SZÁRNY
   
     
   
Délután hat óra lehet. Már hideg, téli sötét van a városban. A körúton is már csak a gépkocsik reflektorai látszanak, mintha sok kis lámpa özönlene Budapestre és Visegrád felé. A Dunakanyar körúti lámpák fénye szürkés-sárgára festi az utat. A Püspökmajor lakótelepre tartunk, a Barcsay-ba. Elõtûnnek az iskola régi és új épületeinek szürke kockái. Az iskola elõtt mindenütt autók parkolnak, a járdán, az úttest mindkét oldalán, ahol helyet találtak az érkezõ szülõk, vendégek. Körülöttünk félkész épületek, látszik, hogy itt még sok van hátra a készig. Forgácslemezzel elzárt terület az iskola bejáratnál. Sokan jönnek befelé, szülõk és gyerekek is. Most van a Barcsay iskola mûvészeti szárnyának megnyitója és miként a hivatalos meghívóban áll: "az iskola mûvészeti szárnyának átadására és a BIG állandó gyûjteményének megnyitására" invitál az iskola tantestülete és a Barcsay Iskola Galéria. Idegenül toporgunk, keresgéljük, vajh hova is kell mennünk, a még kívülrõl befejezetlen állapotában lévõ, s ezért túlzottan fennköltnek ható elnevezésû, mûvészeti szárnyba. Felsõs gyerekek igazítanak útba. Az elsõ néznivaló - ez nem része, a hivatalos programnak -, a könyvtár. Érdeklõdöm, kedvesen útbaigazítanak. De ha már itt vagyok, megnézem, kicsit mozgatom a kamerát, hátha van, aki csak az én site-mon nézi meg, és jó, ha látja. Az elõtérben ismerõs arcok, Menyus, Kocsis Jóska, Harmat meg mások is. Felmegyek a karzatra. De félig tele már ez is. A dobogóra is látó helyeket a szülõk és vendégek elfoglalták. Hiába, ez Szentendre legújabb látnivalója, eseménye, a Barcsay mûvészeti szárnya.
Zenével kezdõdik az ünnepség. Gacsály Róbert dobol az emelvényen. Lehetünk vagy négyszázan, a hallgatóság. Az elsõ sorokban vajdás mûvészek, egy-egy idõsebb helyi klasszikus is, Balogh, Deim, Csikszentmihályi, kissé feszélyezve a megtiszteltetés reflektorfényétõl. Meglepõdöm mennyire kevés a protokoll az elsõ sorokban, (vagy én nem vettem észre). Nem látom az alpolgármestert, a megyei urakat sem közöttük. Úgy látszik, a kampányra való tekintettel Zsuzsáék okosan civilre vették a rendezvényt. Így nem lesz sértõdés, hogy ki, hol kapott helyet, az meg miért nem, stb. Jól elvagyunk hátul is. Legalább is így nekem nem kell a fotómasinámra hivatkozva kibújnom "az ide tessék ülni" alól. Classax Quartet és az iskola harmadikos meg hatodikos gyerekei adnak mûsort. Drukktól piros szülõi arcok, gyönyörûségtõl olvadozó nagyik, együtérzõ osztálytársak, no meg az érdektelen arcú hivatalosságok. A teremben fogy a levegõ, a székekhez jutott kicsik már türelmetlenek, izegnek-mozognak mennének az udvarra. Zsuzsa az igazgatónõ szövege kimért, pontos és rövid, leginkább csak, mint a ház tulajdonosa. Az ünnepség fõ beszélõje szónoka következik. Szalai András építész, a két évtizeddel ezelõtti trabanttulajdonos és valamikori skanzenes. Látszik rajta, számára kissé zavaró szerepben van, mert bár a dobogótól egy cseppet sem elfogódott, hiszen sokat ad, adott elõ, fõképpen iparos- és építészhallgatóknak, de hát, a leginkább szakmai, értelmiségi, felnõtt és egyetemista hallgatósága helyett most itt igazi csalamádé (kisiskolás, tanár, mûvész, a legkülönbözõbb társadalmi csoporthoz tartozó szülõk) a közönség. Megtartva tanáros attitüdjét, zsebrevágott kézzel, szokásos cinizmusát pianora véve próbál megfelelni a feladatnak (nem könnyû a dolga). Nekem kicsit hosszúra nyúlik a captatio benevolentiae (a hallgatóság jóindulatának megszerzése), amelyben azt fejtegeti, hogy miért vállalta el a beszédet. Azért veszélyes ez, mert ilyenkor az merül föl a hallgatóban, hogy akkor mi a fenének vállalta el. De a recapitulatio-nál (összefoglalásnál) megérezi, hogy ha rövidebb lett volna a szöveg jobb lenne, és ezért a buzdítás (a klasszikus szónoklásban a beszéd vége. Hajrá Magyarország !OV) így posztmodernre sikerül azzal, hogy visszatér megszokott, kissé pikírt hangütéséhez. Hogy mirõl beszélt? Hát arról, hogy a lakótelep sivárságában, egyhangúságában milyen jó, hogy van ez a mûvészeti akármi, és hogy õ, meg mi (én is) huszonöt éve voltunk fiatalok, és akkor a szabadságvágy, szabadság keresése a mûvészetben is, ami egyébként tradíció Szentendrén, és jó volt a mûsor, meg minden. Persze kiszólások is Pepének (azonosulás a csoporttal) és egy szalais definitio a vajdásokról,akik fiatalok, de már öregek is, egy sokszorosan összetett mondat, szakmai és latinos kifejezésekkel tarkított megfogalmazásban, olyan mûtörténészesen. Virág a gyerekektõl, meg puszi, a mûvész-néninek és bácsiknak is. No, szóval, jó hogy átadták, hogy van ez mûvészeti szárny, és vannak a falakon képek, szentendrei alkotóké. Az ünnepség is jó volt, iskolás, kissé szokatlan a civil hangütéssel, de még mindig jobb, mint a semmitmondó politikusi lózungok. Szóval, én ezzel a tipikusan 19. század végi 20 századi mûfajjal, a tömegrendezvénnyel bajban vagyok, de ez legyen az én problémám. Mert hát, a szülõk -bizonyosan én is így leszek nagyobbik unokám óvodai, iskola szereplésénél- lelkesen kommentálják a gyerekek szereplését, hogy Zsoltika, (a kívánt név ide írható) milyen édes, milyen ügyes volt, mondatok kíséretében vonulnak hazafelé. Kimegyek a ház elé. Szürke hideg téli este van. Cigarettára gyújtok, hogy elvonási tünetiem enyhítsem, és azon gondolkodom, mit is írhatnék.
 
 
 
 
 
 
     
2006. január 12.    
KÁTYÚSDI
  
     
 
Internetes fórumokon, (Index) írásokban, de a mindennapi közbeszédben is slágertéma Szentendrén a kátyú, a rossz utak. Abban mindenki egyetért, hogy javítani kellene, pénzt áldozni, mert azok az évi tízmilliók, amit a város erre felhasznál csak arra elég, hogy itt-ott befoltozzák. A város gyûjtõ és nem csak gyûjtõ útjai megértek már a nagyobb karbantartásra. Ezért javasoltunk átfogó útjavítási programot, amelyben arra hivatkoztunk, hogy a mai megoldás – egy kis aszfalt ide, egy kis aszfalt oda – nem oldja meg a gondot, és még pénzkidobás is. De hát, mint köztudott, ötszöri próbálkozásunk ellenére jobboldali kollégáink elutasították.
Képzeljük el most (szinte elképzelhetetlen sic), hogy amit szerettünk volna, megvalósult. Jók vagy legalábbis járhatóak a szentendrei utak. Ekkor azonban jön a vízmû, elmû, telefon és kábelmû, az ügyes szomszédmû és hopplá, máris ugyanott tartunk, mint korábban, az út olyan, mint volt. Mert hát olyanok vagyunk mi, vízmû, elmû, telefon és kábelmû, az ügyes szomszédmû, hogy amit felbontottunk azt a lehetõ legolcsóbban állítjuk helyre. Lehetõleg olyan mûgonddal és olyan szakemberekkel (mármarosi pék), akik életükben akkor láttak elõször követ, aszfaltot (magyar buhera / Sz.A./). De, ha már jobboldali barátaink elutasították javaslatunkat, és itt ülünk nyakig a sz…-ban, kátyúban, legalább tegyünk valamit. Errõl szól javaslatom. Javaslom, ha már aszfalttal nem tudjuk, legalább papírral védjük meg azokat az utakat, amelyek még járhatóak. No, nem arra gondoltam, hogy papírral tömjük ki a lyukakat, hanem arra, hogy addig is készítsünk helyi jogszabályt arról, mikor és hogyan lehet és kell helyreállítani az utat (van erre elõírás, szabály, de ez csak annyit ér, mint halottnak a csók). Németország néhány régi városában az a gyakorlat, hogy utat nem állíthat helyre bárki. Ugyanis õk már korábban elszenvedték a közmûvek építõinek áldásos tevékenységét. Különösen mûemléki környezetben nem teheti ezt meg az útfelbontó, ott, ahol hagyományos burkolat, mondjuk, kis- vagy nagykockakõ van. Õk olyan rendeletet készítettek, amely szerint csak egyetlen cég (megbízható, garanciával rendelkezõ) állíthat helyre útburkolatot öt évig településükön. Közbeszerzésen meghirdették, megversenyeztették az ilyen munkával foglalkozó cégeket arra, aki akarja, tudja, öt évig mindenfajta helyi burkolatot helyreállíthat, ha nyer. Kiválasztották a legmegbízhatóbbat, az addig a legjobb munkát végzõt, és szerzõdést kötöttek vele, hogy márpedig mostantól kezdve öt évig, bárki, vízmû, elmü, telefon és kábelmû, az ügyes szomszédmû felbontja a burkolatot, azért mert kábelt fektetett vagy csak egyszerûen valamilyen ok miatt megbontotta az utat, csak ez a cég állíthatja helyre. És láss csodát, azóta megspórolták az úthelyreállításra szánt ötéves pénzük felét. Ugyanis annak a cégnek, amelyiknek elõre tervezhetõen öt évig folyamatosan van munkája (kisebb, nagyobb) olcsóban is vállalja, legalábbis Németországban.
 
 
 
     
2006. január 11.    
NEM ÉRTEM
   
     
Nem is kis telek, vajh mennyit érhet ma?
Ma divatos, sõt kötelezõ védeni, ami a miénk, tulajdonunk. Talán ezért sokasodott meg, hogy pontos legyek - továbbra is rengeteg -, a tulajdon-viták, sõt a perpatvarok száma. A szomszéd "elkerített 15 centimétert a telkembõl" típusú ügyek. Persze, az a jó szokásunk, legalábbis egyeseknek megmaradt, hogy a közébõl lehet, sõt szabad elvenni, elkeríteni, sõt, ez az élelmesség kategóriájába tartozik. Így hát, ma szinte érthetetlennek tûnik, hogyan is lehetett még a hatvanas években, amikor Mezeiék úgy döntöttek, hogy ha kell egy bolt Pismányba, és nincs telek ahova felépítsék, odaadnak a sajátunkból egy részt, ahol a kis öreg szerszámoskamra volt, hogy legyen bolt. Mert hát nekik is, de különösen azoknak, akik kintebb laktak, ez fontos. Nem tudom, miért tették, talán, mert sajnálták a Facunán túl lakó családokat, hisz a gyerekek innen gyalog jártak iskolába,(akkor, még nem volt buszjárat sem) cipelték hazafelé a Fõ térrõl a kenyeret és mindenféle napi élelmiszert, mert hát a szülõk éppen dolgoztak. Nem tudom a választ arra sem, hogy miért gondolták úgy Dehurta Jancsi bácsiék, hogy a mellettük lévõ telekdarabot átadják köznek és parkot csináltak belõle, és míg nem avanzsált Barcsay térré „húzzanak el innen a bunkók", gondozták, virágot ültettek, takarították, mint a sajátjukét. De, arra sincs magyarázatom, hogy miért tartotta szükségesnek Józsi nagybátyám, hogy reggelente, amikor söpörte elõttünk a 11-es úti járdáját (nem a VSZ Rt), a buszmegállót is kitakarította, nyáron fellocsolta. Tegnap meg azt mondja a szomszédom, legyek büszke, nagylelkû, közös ismerõsünkre. Aki úgy alapozta meg vagyonát, hogy felvett annak idején, a rendszerváltáskor 50 milliót káeftéjére, becsõdöltette másnap, és így tette zsebre a kezdõ negyvenkilencmillió különbözetet. De, köztiszteletnek örvendõ erkölcsös embernek tartja azt az embert is, aki az eltartási szerzõdés-megbízást, mert látta, hogy az idõs néninek már nincs sok hátra, a megbízott helyett saját nevére kötötte meg, és így jutott értékes tulajdonhoz, tulajdonképpen ingyen. Szóval nem értem. No nem azt, miért okos üzleti fogás, jó trükk, ügyes ember az, aki ilyet csinál, hanem azt nem értem, miért kell nekem Mezei Béla, Dehurta Jani bácsi és Józsi bátyám helyett az ilyen szarháziakat tisztelnem. 		   
     
2006. január 10.    
TRUFFE ÉS A KAMPÁNY
    
     
 
Peti ma reggel beállított hozzánk, és mondja, hogy aktuális az a bizonyos oklevél, amirõl még Karácsony elõtt beszéltünk. Ajándékot is hozott, truffe-t. Õ szedte, pontosabban kereste kutyájával, kaparta ki az erdõben a fekete, barna, kis dió-nagyságú alaktalan golyóbisokat, a szarvasgombát. De, mert édesanyám kosztján és a menzán neveltem a gyomrom, és legfeljebb csak valamelyik szakácsmûsorban láttam, hallottam a királyok étkérõl, hát óvatosan nézegettem, szagolgattam, de igazából nem tudtam, vajh mit is kezdhetek vele. Aztán gyorsan oda a computer elé és rákerestem. „Majd' mindenki hallott róla. Tudjuk, hogy ritka csemege, hogy disznókkal, kutyákkal keresik, majd kiássák. A föld alatt élés fekete, ezért régen az ördöghöz tartozónak hitték, és csalással, hamissággal hozták kapcsolatba. Mondják, hogy a szarvasbikák bõgés elõtt ettõl kapnak erõre (innen a régi magyar neve: gímgomba), és az emberek közt is becses szerelmi ajándéknak számít. Ízletes és ritka, tehát drága, és elõkelõ: jól mutat a menükártyán, az étlapon, de fõleg egy szelet libamájon." Hát akkor fõzni kell valamit, amihez jó a truffe, döntöttem el, mert hát nem áll el sokáig. S miközben vágtam a petrezselymet, eszembe jutott, hogy az újévi ünnepségek végeztével, a fakanalakat nem tette le minden szakács. Csakhogy, most nem a háziasszonyok, vendéglõk szakácsmesterei kezében van a keverõeszköz, nem õk készítik, kavarják ünnepi ételeiket. A két nagy párt, politikai kampány-fõnökeinek boszorkánykonyháiban van most sürgés-forgás, itt folyik a fõzés, kavarás Szentendrén. Készülnek politikai csodafõzetek, hogy jelöltjeik és pártjaik olyat kínáljanak fel majd tavasszal, amit mi, választók, majd jóízûen megeszünk. De nem mindenkinek van kedve fõzni, mert a szabadkonyhások folyvást mondogatják, nem jó még az idõ, majd õsszel. Gondosan dunsztolt névsorok kerülnek elõ spájzokból, és alapos méricskélés is folyik, mert a jó kampány-szakács tudja, csak akkor lesz jó étke, ha abban minden szükséges hozzávalóból és fûszerbõl is annyi van, amennyit a recept elõír. Mert, hát tudni kell, hogy vajon jobb vagy baloldali-e xy, odaadja-e kopogtató-céduláját? Készülnek a politikai édességek, sütemények , rózsaszín-mázas ünnepségek, a nagyemberek csokoládé-szavaival, étvágycsináló, lelkesítõ beszédeivel. És kell a fõzõhely, a tér, a közrendezvény is, ahol felkínálják fõztüket. Mert demonstrálni kell, hogy amit készítettek, az sokaknak ízlik, és ez a többség, nem a másik. Mert az õ ételük savanyú, odakozmált, vacak. De vajon, van-e truffe-je a kampány-szakácsoknak, s ha fõznek vele, vajh ízleni fog-e a hozzám hasonlóknak, akik az édesanyjuk fõztjén és a menzán nevelték gyomrukat?		    
     
2006. január 9.    
ÚJÉVI KONCERT, AVAGY A TÁRSADALMI ESEMÉNY
    
     
Fotó: Weszelits
Az újévi koncert, hasonlóan a fél világ városaihoz, már hagyomány Szentendrén is. Tegnap este a Városháza nagyterme zsúfolásig volt érdeklõdõkkel. Sokan gondolták úgy, hogy eljönnek, érdemes meghallgatni Hámori Angelika-zonogora, Miskolci Anita-cselló, Devich Gábor-klarinét, trió által kínált koncert-programot. Az ilyen rendezvény, -esetünkben kitûnõ volt a koncert,- hogy régi szóhasználattal éljek, társadalmi esemény is, hiszen több mint kétszáz szentendrei volt jelen. És mint ilyen, a városi közélet része. E vonatkozásban ez az újévi koncert, köszöntõ, érdekesebb volt, mint más évek elsõ napjainak ilyen rendezvénye. Az oka profán, "politika-féle dolog".
Mint köztudott, lemondott Miakich Gábor és március 19-ére polgármester-választást írt ki a Választási Bizottság Szentendrén. S, bár elvétve találkozhatott, láthatta a szélesebb publikum is Radványi Levente alpolgármestert, azonban most halhatta elõször, nem helyettesítõként megszólalni a város közössége elõtt. Ez volt az antréja, amikor lehet, lehetett volna "saját mondandója." Hiszen ha a szónok az alkalmat a mérlegbeszámoló ismertetésére szánja, esetleg termelési értekezletnek
     
   
 
Fotó: Weszelits
  
gondolja, magát járatja le, (ezt a hibát, most elkerülte a szónok). Ha pedig nem szól a városról, az éppen aktuális, egy-egy dologról, abban tetszik, hogy nincs mondanivalója városáról. Az ilyen köszöntõ, sajátos mûfaj, rövidnek, kellemesnek, esetleg szerényen humorosnak is kell lennie. Ezért nem könnyû jól megszólalni, hisz a köszöntõ milyensége, a személyiségrõl, intellektusról ad képet. Mert egyszerre kell könnyednek, emelkedettnek és várospolitikusnak is lenni. (Hát bizony, e tekintetben szürkére sikeredett.) Komoly hiba mostanában, hogy mai politikusaink egy része nem akarja tudomásul venni, hogy a politikusnak beszélni, írni is kellene tudnia, és ez nem azonos azzal, hogy nem vagyok elfogódott, ha száz ember elé állok. Mert, arra a kérdésre is keresi, kereste a választ a város ügyei iránt érdeklõdõ, hogy milyen lenne, lett volna, ha nincs új polgármester õszig, és az alpolgármester végzi munkáját.
Aztán persze az is érdekelhette a jelenlévõk egy részét, hogy ott lesznek-e a potenciális polgármester-jelölt-aspiránsok, dr. Drobilisch, és dr. Dietz, vagy akit a jobboldal támogat, hiszen ilyenkor, arra is kíváncsi a publikum egy része, ki hogyan néz ki testközelbõl, kivel beszélget, mit mond és kérdez. Feltûnõ, vagy inkább szokásos volt, hogy a nagy tömeg ellenére a jobboldal szerényen képviseltette magát. Még az ilyen eseményeket rendszeresen látogató dr. Pázmányt, dr.Dragont sem lehetett látni a hallgatóság soraiban, és dr. Dietznek is más elfoglaltsága lehetett.
Aztán a harmadik kérdés, vajon eljön-e Miakich, vagy igazak a pletykák, hogy sértett, és többé be sem teszi a lábát a városházára, mint többen Karácsony táján tudni vélték. Hát ez utóbbiaknak csalódniuk kellett. Miakich ott volt, nem volt sértett, kedves volt mindenkihez, akikkel szót váltott.
S végül, a lényeg. Kellemes, igazi újévi mûsort sikerült összeállítaniuk a szervezõknek. Még akkor is igaz ez az állítás, ha most nem volt a szokásos Strauss. Jó érzékkel válogatva, volt egy ritkán hallható Mozart darab a Kegelstadt trió. Hiszen 2006. "Mozart-év, és szerte a világon megemlékeznek 250 évvel ezelõtti születésérõl. A január 1-i bécsi újévi koncert hagyományát megszakítva, már ekkor felcsendültek e játékos fantáziájú osztrák muzsikusnak a dallamai"
A fogadás-büfében ismét hozta magát a "Tanács." Marosvölgyi Lajos tanácselnöklése idején vált Szentendrén szokássá, a "legyünk szerények" pogácsa, pezsgõ valami kis olcsó harapnivaló fogadás az ilyen rendezvényeken, -s, amelyet az azóta, már demokratikusan választott utódai is, mint "haladó hagyományt" gyakorolnak-. Jó, igazuk van azoknak, akik azt állítják, hogy nem a trakta a fontos, mert a koncert kiváló volt, de, hogy immáron négy évtizede, csak surányi-pogira és a legolcsóbb pezsgõre jut, az, mint mondani szokták, sajátos szentendrei jelenség.
 
Radványi G. Levente alpolgármester
Perjéssy Barna a rendezény mûsorának összeállítója
     
2006. január 8.    
A TIZENÖTEZREDIK
    
     
aA MûvészetMalom munkatársai
emléklapot adtak át
a tizenötezredik látogatónak
Hát megtörtént, amire 1998-óta sokan vártunk. Akartuk, óhajtottuk, küszködtünk érte, és most, végre bekövetkezett. Ígérve, de váratlanul, mint az elsõ hó novemberben. A "Nagybánya jubileuma" képzõmûvészeti kiállítást a MûvészetMalomban, a napokban a 15 000. látogató nézte meg. Mert hát, van nekünk Kovács Margitunk, évi valamikori 900 000, Skanzen kétszázezer látogatóval, meg Marcipán Múzeum hihetetlen mennyiségû látogatóval, de hát ezek mégsem klasszikusan vett képzõmûvészeti kiállítások, ha az utóbbinak van egyáltalán köze bármifajta mûvészethez is. Miként azt, Jenõ barátom, Rákóczi-imitátor, restaurátor, a szentendrei képzõmûvészek titkos segítõje meséli, folyamatosan jött a nép Pestrõl és Budáról, vidékrõl és a környezõ országokból, amely, mint valami patak, az éppen aktuális idõjárás függvényében terebélyesedett vagy csak csordogált. Úgy látszik, feléledni látszik, a valamikor a hetvenes években gyakorolt fõvárosi szokás, a "kiugrunk Szentendrére" erre vagy arra a programra, esetünkben, a Nagybánya jubileuma kiállításra. Az is igaz, jó propagandája volt, láthattuk a tévékben, írtak róla az újságok, beszélt róla a szakmai közönség is, de hát, hány olyan kiállítás volt 1998-óta a MûvészetMalomban, amelyekrõl mindez elmondható. Szóval, akkor most hogyan is állunk a MûvészetMalommal? Az biztos, és ez a kiállítás bizonyíték rá, hogy lehet olyan kiállítást rendezni, helyi, külhoni és az országos nagy gyûjtemények anyagából, amely közérdeklõdésre tarthat számot. Mint ahogy, a Monet és barátai (2003. december 1. - 2004. március) bejött és azóta, már a negyedik is, amely bebizonyította, ha olyan anyagot kínálnak, ami tuti és érdekes, bejön rá a közönség, még ez a mai sokat szapult magyar is. A kiállítás válasz a sokat vitatott kérdésre is, hogy merre tovább a malommal. Már csak az a kérdés, hogy ki, milyen következtetést von le belõle tanulságul. Gondolom, mindenki korábbi igazságát véli majd bizonyítottnak látni. Például, hogy csak tutit, és semmi mai multikulti múzeumosdi, hanem klasszikus kiállítások. Mások, hogy a siker záloga, ha jó válogatások, érdekes újszerû összeállítások kerülnek a falakra, amelyet innen-onnan, helybõl, külhonból, nagy gyûjteményekbõl válogat össze, a jószemû mûtörténész. Nem tudom, mi lesz a konkluzió. Egy azonban üdvös lenne, ha több ilyen sikeres kiállítást láthatnánk Szentendrén. Mert ha nem, akkor egyszercsak bekövetkezhet, hogy Szentendrét, csak úgy, mint a Skanzen mellékhelyiségét említik az útikönyvek.