2005. szeptember 11.    
KISSÉ CSALÓDOTTAN
   
     
 
Kissé csalódottan ültem a gomba teraszán leírni benyomásaimat, a Vajda Lajos Stúdió mai, második mûvésztelepén készített mûvek kiállításának megnyitójáról. No, nem a kiállítás és különösen nem a fiatalok alkotásai láttán és miatt, hanem az ott elmondott megnyitó-szöveg okán. Ugyanis, meggyõzõdésem, hogy az ítész, mûvészettörténész, ha olyan tanult is, mint L. Menyhért László, sem jól teszi, ha nem mûvekrõl, esztétikáról, alkotási folyamatról beszél, hanem helyette amatõr-politizál, átüzenget. Félre ne értse, aki akarja, nem tiltja ezt, hála a Jó Istennek ma senki és semmi, csak hát nem a hetvenes éveket írjuk, amikor volt az ilyen mondandónak értéke, üzenete. A mai megnyitó engem sokkal jobban emlékeztetett a szentendrei újságokban folytatott orosz egyetem-vitára, mint, hogy az ott kiállított mûvekrõl, a fiataloknak szólt volna. Szívesen vettem volna, ha többet tudhattam volna meg a fiatal kiállítókról, alkotásaikról, ha nem is mindenáron fontosat, csak néhány véleménysegítõ szót, gondolatot. Ráadásul, a megnyitó közönsége, kicsit belterjesre sikeredett, így sokkal inkább valamiféle maguk közötti beszéd lett, hiszen 62-en voltak jelen kiállítók és érdeklõdõk, az ismert, ismerõs közönség. Jobbnak tetszene, ha a sajtóban vállalna ilyen polémiát az elõadó, ha már mindenáron fontosnak tartja, hogy véleményt mondjon várospolitikai kérdésekrõl, hanyagságokról, a város vezetésérõl. Mert miközben barátai között ismételgeti Deim Pál örökbecsû megállapítását és sommás ítéletét, hogy a város félmûvelt politikusai undorodnak a mûvészettõl, ettõl, nem lépnek ifjú lelkes, képzett politikusok a ringbe, akik pedig eddig részt vettek, legfeljebb továbbra is elkerülik a kiállító-termeket, mint a szentendrei képzõmûvészek egy része a szentendrei nyár opera elõadásait. Mert fontos dolog, hogy elhanyagoltak-e a belvárosi házak, és igaz lehet, hogy szépen felújítottak Umbriában, csak hát ez, azt hiszem, hogy nem a legfontosabb üzenet a fiataloknak egy mûvésztelepet záró kiállításon. És bizton igaza van abban is L Menyhértnek, hogy "ezeket" a politikusokat, már régen el fogják felejteni, amikor a képek még mindig ott lesznek a falakon. De ezért még nem nekik kell útravaló, megkapják azt keményen, állandóan, formában és formátlanul is. Sokkal inkább az ifjaknak, akik közül remélem sokan hamarosan hazai és külföldi mûvészeti egyetemen tanulnak majd tovább, és számukra ez a kiállítás az egyik elsõ nagyközönség elõtti megmutatkozás volt. Ha már Itáliáról, mint mintáról, mûvészetrõl esett szó itt, érdemes lenne Tarjai Petiéket meghívni, ha már szentendreiek ott tanulnak mûvészetet. Bizton bekapcsolódnának, megmutatnák mire is jutottak tanulmányaik során kinn, netalántán más nemzetiségû évfolyamtársaikat is érdekelné a szentendrei mûvésztelep. 		 
 
 
     
2005. szeptember 10.    
MERKURIUSZ NAP A POSTÁSON
    
     
 
Elsõ alkalom, hogy nagyrendezvénnyel állt Szentendre közössége elé a Merkuriusz Egyesület. A sokak által még kevéssé ismert szervezet, nem új társaság, hiszen múlt év októbere óta találkoznak a Szamos cukiban, ahova vendégeket hív, és nagy érdeklõdés mellett fogad beszélgetésre Eszes Sándor önkormányzati képviselõ és vállalkozó. E vállalkozók csapatából rekrutálódott és alapítottak egyesületet a nyárelõn. Merkuriusz névvel bejegyzett civil szervezet, amely a vállalkozók megszervezését és érdekeik megjelenítését tûzte ki célul, ma, szeptember 10-én, szombaton, a Postás strandon tucatnyi programmal várta a gyerekeket, ifjakat és felnõtteket. Az idõ kissé felhõs, de kellemesen meleg volt, mintha a nyár még egy kis jóidõvel szerette volna kárpótolni a rendezõket a sok esõ miatt. Szentendrén nem könnyû sikeres tömeg-programot rendezni, hiszen idõnkint olyan dömping van belõle, hogy elvihetik egymás elõl az érdeklõdõket. Ma a Skanzenban a Borünnep elsõ napja ment, de a Fõ téren táncház és a Duna korzón, és a MûvészetMalomban is volt mozgás este. Tény, hogy több résztvevõre számítottam délelõtt. Ami lehet, hogy azért volt így, mert a szórólapból nem derült ki, hogy a mai, nyitott rendezvény, amelyre mindenkit szeretettel hívnak és várnak. Vagy esetleg, nem kellõ számban és helyre került ki meghívó. De a programok jól szervezettek és érdekesek voltak, az ételek meg kiválóak. Mármint a nyárson sült ökörhús puha, finoman szaftos, a SZEBETON káposztája és csülkös pörköltje, pedig fenséges. A vállalkozók egyesülete talán azért választotta idõpontul Septimbert, Pyanopsion havának tizedik napját a rendezvényre, amelyen a bor- és olajbogyótermésért hálálkodtak az ókori görögök, hogy kövessék elõdeiket abban is, hogy Dionüszosz, (Bacchus) ünnepén nem csak a bort, de a demokráciát is ünnepelték. Legalább is, dr. Bokros Lajos volt pénzügyminiszterrel és dr. Kolláth Györggyel a délelõtti fórum-vendégekkel való kötetlen beszélgetésen sokszor hangzott el e kifejezés, persze legfõképpen abban az összefüggésben, hogy a civil társadalomnak miért, hogyan, milyen keretek között kell, lehetséges megszerveznie magát, miért fontos ez a demokrácia, de a pártok szempontjából is. Talán csak a szentendrei polgári körök egyik vezetõje nem értette ezt, -legalábbis kérdéseibõl ez jött le számomra-, hogy itt és most, nem pártpolitikáról, küzdelmekrõl essék szó, hanem éppen arról, aminek képviseletére a polgári körök is vállalkoztak, de mint kiderült, csak látszatra, hiszen õk is civil kurázsi számára ígérnek teret. Minden jó rendezvényen van meglepetés, és számomra e nap, egy új szentendrei tehetség megismerését jelentette. Széles Izabella tizennyolc éves nemrég érettségizett énekesnõ fellépése jelentette ezt. Az ember már megszokta, hogy minden ilyen rendezvényen újabb szentendrei zenekar, énekes kap teret, de az, kivételes eset, amikor olyan produkcióval, hogy az embernek szeme-szája eláll. Egy régi, A nagy Caruso címû olasz filmbõl az a jelent jutott az eszembe Izabellát hallgatva, amelyben Mario Lanza az ötvenes évek fiatalon elhunyt tenorja énekével megrezegtette a kristálycsillár díszeit, s az öreg halász szájtátva nézte, hallgatta a csillogó tehetséget. Ha másért nem, ezért érdemes volt lemenni, és elviselni felhõnyi szúnyograjok rohamait ezen az estén.

 
 
     
2005. szeptember 8.    
CIVILKEDÜNK, KÍNLÓDUNK
   
     
 
Szentendrén és környékén az úgynevezett civil társadalom is még gyermekkorát éli. Az emberek többsége nem tudja, hogy képviselheti magát, közösségét a hivatalok, a hatalom szervezetei elõtt, milyen jogai és kötelességei vannak. Csak akkor megy ilyen helyekre, jeleníti meg érdekeit, ha "már tele van a cipõje" és legtöbbször lemarad az õt érintõ döntések befolyásolásának lehetõségérõl. Különösen elesett e tekintetben a 45 és 80 év közötti korosztály, mert megszokta, megtanították számára, hogy majd a jó állam gondoskodik róla, és nem kell, sõt bûnös és veszélyes dolog, ha szervezetet, egyesületet alakít, érdekképviseleti vagy érdekérvényesítõ tevékenységet folytat. Pedig e mai kapitalizmusban csak akkor van kevés esélye is arra, hogy akaratát, érdekeit megjeleníthesse, ha használja a demokrácia lehetõségeit, intézményeit, ha ezt nem teszi, vesztes marad. A "Janus-arcú politika" ugyan felkínálja az együttmûködést, de õ olyan, mint a bank, kamatostúl veszi vissza, amit ad. Így van ez, a volt járás helyett mûködõ kistérségi szervezettel is. A hétköznapi embernek tudomása sincs arról, hogy van ilyen szervezet, és arról sem, ott mirõl döntenek, az õ nevében. De ma úgy látszik, mintha az sem érdekelné, hogy mekkora összegeket, milyen "hasznos célra" költenek el az uniós pénzekbõl, pedig lenne rá lehetõsége -sõt az Európai Unió- követeli is, hogy cilvil kontroll ellenõrizze a támogatások felhasználását. Ennek kontrolálására keresi az együttmûködés lehetõségét néhány egyesület a volt járásban, hogy közösen olyan kontoroll-egységet tudjanak létrehozni, amely körmére néz a polgármesterekbõl álló kistérségi szervezetnek. Erre kínált tegnap egy alapítvány módszert, és meghívott néhány szervzetet a szamárhegyi Dalmát Kávézóba. Délután ötre el is jött vagy tizenkét egyesület képviselõje, hogy meghallgassa ajánlatukat. De a beszélgetés vége felé, Szirtes András az egyik szigeti egyesület alapítójának és mindenesének okos kérdéseire adott válaszokból kiderült, ez nem olcsó dolog, mert hát az amerikai módszerért fizetni kéne és referenciák még csak szûkösen állnak rendelkezésére. S, hogy itt nálunk hatékony lehet-e ez a módszer, vagy csak amolyan "értelmiségi, eladom a lopott holmit" blöff, nincs rá garancia.		  
 
     
2005. szeptember 7.    
HAMAROSAN INDUL A CSATORNAÉPÍTÉS
    
     
 
Tegnap két napirend volt a testületi ülésen. Az elõzõ napon, a Pismányi szennyvízcsatorna hálózat építõjének kiválasztásáról döntött a Szentendre Város Közbeszerzési Tanácsa, reggel kilenctõl, este kilencig tartó maratoni tárgyaláson. Huszonkilenc fordulóban licitált a hét meghívott vállalkozás képviselõje, hogy ki tudja a legjobb feltételekkel és árért megépíteni a csatornázás elsõ ütemét. A nyertes a PORR Konzorcium lett, amelyben a szentendrei székhelyû és Margaritovits Kornél nevével fémjelzett TERRA 89 Kft., és, a bécsi székhelyû PORR Technobau und Umwelt AG. a résztvevõk. A versenyben a második helyre, a budaörsi bejegyzésû ROYAL BAU Rt. futott be. Így már közelinek látszik, hogy elmúlt öt év legnagyobb beruházása indulhat nemsokára Szentendrén. Hamarosan megkezdõdik a finanszírozásról szóló tárgyalások befejezõ szakasza is, hiszen a végleges árat csak tegnap kapta kézhez a város vezetése. Fontos feltétele a kivitelezésnek, hogy hányan csatlakoznak a csatorna-társuláshoz. A tegnapi hírek szerint, jól halad a csatorna-társulat szervezése, hiszen az 1400-an már társulati tagok az 1500 potenciális résztvevõbõl. 		 
 
 
 
     
2005. szeptember 6.    
PARKOLÓ
    
     
 
A képviselõi alap, tulajdonképpen olyan pénzösszeg, amelyet elkülönít a testület arra, hogy ha van az egyéniben bejutott képviselõ közvetlen környezetében sürgõsen megoldandó feladat, javítás, amit nagyon szeretnének a lakók, hát ebbõl oldják meg. Így történt ez a lakótelepen is nemrégiben, mert a Fehérvíz utca környékén élõk már igencsak szerették volna, ha egy kis parkolót kialakítanak. Már azon voltak, hogy nem várnak tovább, saját maguk összedobják a parkolóra valót, amikor Hankó László kollégám segítségükre sietett és saját alapjából megcsináltatta. Mindenki örömmel fogadta a dolgot, még egy kis ünnepséget is rendeztek az átadás tiszteletére. Bár ez nem tudja pótolni az immáron egy éve húzódód egymilliárdos útfelújítások elmaradását, de legalább egy kisebb közösségnek megoldódott régen húzódó gondja. A napokban döntött a testület arról, hogy a földutak burkolására százmilliós közbeszerzést ír ki, ami miatt kisebb feszültség is kialakult az ülésen, mert hát nincs olyan önkormányzati képviselõ, akinek választókerületében ne kellene legalább ennyiért utat építeni, felújítani, s így ahhoz, hogy az egyenlõség elve megvalósulhasson legalább 10 szer 100 millióra azaz arra a késlekedõ egy milliárdra lenne szükség.		    
     
2005. szeptember 5.    
KÖSZÖNTÉS
    
     
 
Múlt év nyarán, Szent Rókus Napján, egy kis szentendrei kórus is fellépett. Stari Grad városka ünnepén. Szentendre városát képviselendõ testvérvárosunk kétszáz éves Szent István templomában és a városka egyik hangulatos terén adtak koncertet. Nagy sikerük volt, és utólag is sok gratulációt kapott városi horvát kisebbségi önkormányzatunk. Idõegyeztetési gondok miatt csak tegnap, egy évvel késve, sikerült itt Szentendrén összejönnünk, hogy fehér asztal mellett köszönjük meg fellépésüket. A Cecilia kórusból válogatott tizekét fõs társaság (kórus) Schillacher Miklós karnagy úr vezetésével szép élményben részesítette dalmát testvérvárosunk lakóit, és jó hírét keltette Szentendrének. A Dézsma házban, délutáni bablevesen láttuk vendégül a kórus tagjait, köszöntük meg önzetlen segítségüket, gratuláltunk a sikeres szerepléshez. Az estig tartó jó hangulatú beszélgetésen elõkerültek a múlt nyári fellépésrõl és az utazásról készült fényképek is. Minden résztvevõ szívesen emlékezett vissza a rövid ott tartózkodásra és programra, és jó szívvel emlegették vendéglátóikat, Viskót, a városka polgármesterét és a dalmát barátaink szívélyességét.		    
     
2005. szeptember 4.    
BLAMÁZS
    
     
 
Nagykovácsi Kamillo, az Ábrányi villa melletti tornyos ház elsõ tulajdonosa, gazdag embernek számított a második világháború elõtti Szentendrén, mert áruháza és konfekció-boltjai voltak Pesten. Az alacsony kis emberke öreg korában minden délután sétára indult a Dézsma utca, Daru piac környékére. Szokása volt, hogy ha séta közben gyerekkel találkozott és az udvariasan és hangosan köszönt neki, õ odahívta, megsimogatta buksiját és tíz fillért vagy egy szem cukorkát adott neki. A rafinált szamárhegyi gyerekek jól tudták ezt a szokását, és kilesve sétaútjait gyakran ötször is keresztezték útját, majd hatalmasakat köszönve üdvözölték, így gyûjtve össze a mozijegyre valót. Talán ennek emléke, vagy más, ennél pragmatikusabb ok vezette Wachsler Tamás képviselõtársam, hogy a villa mellé, a dombra, képviselõi tiszteletdíját és képviselõi keretét felajánlva játszóteret építtessen. Ma délelõtt tizenegy órára harangozták be a Szentendre és Vidéke legutóbbi számában a játszótér-avatót. Meg is jelentek, mint ilyenkor szokott lenni, gyermekek és szülõk szép számmal, még Surányi Pista bátyánk is eljött egy nagy tálca sütivel, hogy megünnepeljék a játszótér elkészültét. De sem a jótevõ, sem a díszvendégnek meghirdetett Zakar Ági kollégám nem volt ott. Így ott téblábolt, várakozott a mára már igencsak szemetes új játszótéren vagy tucatnyi szülõ és majd kétszerannyi lurkó. S mint ilyenkor, ha magára marad a csalódott nép, morgolódtak, értetlenkedtek, majd jobb ötletük nem lévén, úgy döntöttek, ha már itt vannak és mindenütt szemét van, hát összeszedik. Többen úgy tudták, hogy bár délelõtt nem jött össze a nyitó, de délután kettõre, a bohócmûsorra aki megígérte biztosan mindenki itt lesz. De hát csalódniuk kellett, sem délelõtt, sem délután nem érkeztek meg a vendégek. Remélem nem baleset, betegség az oka, hogy kollégáim ígéretük ellenére nem jöttek el. De azt gondolom, akik a helyszínen türelmesen várták õket, azoknak tartoznak egy szem cukorkával. De ami ennél fontosabb, mint korábban is kértem már az önkormányzatot, sürgõsen helyezzenek ki szemetest - netán egy padot, amire a nagymamák leülhetnek, s a régi betontuskókat, vascsövet is eltávolíthatnák, mert hiába biztonságosak a játékok, amíg ezek ott vannak, balesetveszélyesek -, mert nincs szomorúbb látvány, mint egy szeméttel teli új játszótér. S miként a környéken lakók javasolják, megoldást kell találni arra is, hogy éretlen kamaszok esti játszótéri találkozásaikon ne tegyék tönkre a játékokat.		  
 
 
 
     
2005. szeptember 2.    
A PISMÁNYI
   
     
 
Péntek, késõ délután van. Kellemes, amolyan kiülõs az idõ. Lehúzott ablakkal lépésben Visegrád felé Pismányba tart a merci. Megszokott útja ez, ilyenkor hétvégén, végig a Duna-korzón, ez a jutalomjáték. Mielõtt Pismányba hazatérne, az egész heti embernyûvõ baromságok, a cég után, lassan végiggördül a dunaparti töredezett aszfalton. Lépésben megy, nézelõdik. Nemsokára úgyis magára húzza a régi, kopott suhogóst, beindítja fûnyírót. De elõtte még egy kis nézelõdés, csak úgy lazán, a kocsiablakon kikönyökölve, lehúzott ablakkal. Ilyenkor megnézi, árad-e a Duna, kik ülnek a Brazilban, szóval, milyen is az õ városa. A görcsszobor mögött a Duna közepén egy barna színû kacsafélét pillant meg. Sodortatja magát az árral. Fura helyzet, nem így szokott lenni, állapítja meg magában. Látott õ már sok kacsát, de azok mindig a partszéli csendes vízben, csoportosan fürödtek, bukdácsoltak. De ez, mint valami mûanyag játékállat úgy sodródik a vízen. A parton nyugi van, nincs rendezvény a Duna korzón sem, semmi tömeg, furakodás, kényszerû lépésben haladás. Ezt szereti, ezt a hétvégi nyugodt várost. Az emberek is kevesen vannak, sétálnak, egy-két mûvészféle ül a gomba asztalainál. Egyiket ismeri, de csak látásból. Még amikor egyetemista volt, ott játszottak egy zenekarral az egyetemi klubban. Még dumáltak is, a csajára hajtott volna, azért kerültek testközelbe. Elmosolyodik magában. Régi idõk, hol van már Eszti, a jóseggû ápolónõ, õ is már a múlt, mint a hétvégi tujázások, ide, Szentendrére. Zöttyen egyet a kocsi, fekvõrendõr, nyugtázza magában a pillanat tört része alatt a rendkívüli eseményt. Aszfaltra csavarozott vasak, micsoda baromság, motyogja magában. Fiatalok ülnek a töltés tetején kisebb csoportokba verõdve, mint a bokrokon elakadt fûcsomók a Dunában. Tucatnyian álldogálnak körülöttük, vagy szédelegnek ide-oda, mindenféle irány és cél nélkül. Ismeri ezt az érzést, amikor a langyos, lágy szellõ elegendõ ok arra, hogy az ember álmodozástól súlyos fejjel ténferegjen. Irigyli õket. A barna kacsára gondol, ott a víz közepén. Mintha õ lenne.		    
     
2005. szeptember 1.    
OLVASVA
    
     
 
Sin Edit könyvében olvasom "A papírgyárhoz vezetõ köztulajdont képezõ 942,/2. hrsz szám alatt megjelölt közutat Sónyi Oszkár útnak nevezzük el. Megokolás: Szentendre város közönségének régi vágya, hogy városunkban valamilyen gyár telepedjék le. (...) Ebben a gyáralapításban legnagyobb része és érdeme Sónyi Oszkár papírgyári vezérigazgatónak van, amit mi azzal kívánunk jutalmazni, hogy a kérdéses közutat egyhangú határozattal nevérõl nevezzük el, még pedig azért, mert egyedül ez az eszköz áll rendelkezésükre, amellyel a gyár alapítása körüli mûködését, tetteit és érdemeit életében honorálhatjuk." (112. véghatározat)
(A képviselõtestület 1937. december 13-i ülésének jegyzõkönyve). Minap összetalálkoztam Csanával. Elkeseredett, panaszolja, hogy nincs rendes munkája, kitették a Papírgyárból. A dolog finoman, a szabályok majdnem pontos betartásával történt, semmi törvénykerülés, csak egyszerû racionalizálás. Pedig volt olyan idõszak Szentendre történetében, amikor a papírgyárban 500-an dolgoztak és még külföldi munkaerõt is hoztak, hogy teljesíteni tudják a megrendeléseket. Volt sportpályájuk, vagy hat focicsapatuk, a kultúrban programok minden hétvégén, és Tatán nyaralók, szóval mi a melósnak járhat. Most alig vannak többen, mint kilencvenen, pedig a privatizációkor a görög tulajdonos minden jót ígért, legfõképpen munkát. Hol van már az, az idõ, amikor Büttner igazgót úr évente kirándulni vitte az összes dolgozót, amikor Hegedûs Pista bácsi úgy osztotta a papírt az óvodáknak, mint a mikulás, és szentendrei mûvészeket kértek fel tervezni. A hatékonyság volt a jelszó, amelynek égisze alatt – nem csak itt–, egész korosztályok lettek feleslegesek. A negyvenötön felüliek már jószerivel sehova sem kellenek. Aki nem volt ügyes, és nem tudott az elmúlt tizenöt évben gyárat, üzemet privatizálni magának, nincsenek üzletei, bérbeadható lakásai, földjei, annak annyi, mert felesleges. Legalábbis így érzi, tapasztalja korosztályom legtöbbje, pedig szívesen dogozna. A minap hallom, hogy már vásárlónak is mellékesek vagyunk, ugyanis a milliárdos tévékben csak azok a mûsorok érdemesek a hirdetésre, kapnak pénzt, amelyeket a 18 és 38 év közöttiek nézik. Mert õk majd még legalább kétszer vesznek lakást, hatszor autót, tucatszor tévét meg mindenféle fogyasztani valót, tehát õk a potenciális fogyasztók, õket kell megnyerni. Az, hogy a mûsor milyen, penetráns-e, nem érdekes, csak nézze a vásárlóközönség.
   
     
2005. augusztus 31.    
EMLÉKEIM FÁJA
   
     
 
Nem vagyok az a bizonyos "sötét" zöld, aki ha egy ecetfát kivágnak, azonnal rohan az önkormányzathoz, megvédeni õsi, természeti környezetünket. Talán azért nem, mert életem elsõ húsz évét rózsakertészetben éltem le és megtanultam, hogy a növényt ápolni kell. Az ápolás idõnként azt is jelenti, hogy szinte csonkig vissza kell vágni a rózsatöveket, hogy megújuljanak. Mert hát az ember többszáz éve önzõ módon beleavatkozott az evolúcióba, azzal is, hogy olyan egyedeket nemesített, amelyek a természetben nem fordulhatnának elõ. Annyi szirmot, olyan sudár szárat "csinált" a rózsáknak, amivel természetes körülmények között nem bírnának. Így hát, Istent kell játszania, és mesterséges visszametszéssel kell megfiatalítania a növényt, hogy ismét onthassa gyönyörû virágait. Persze, ezt nem mindenki érti, vagy akarja megérteni. Ezért lehetnek ma, nagy környezet- és természetvédõk olyanok, akik zavarba jönnének, ha a réti csenkeszt a perjétõl meg kellene különböztetni, az árpa és búza közötti különbségrõl már nem is beszélve. Néha, amikor a természet megköveteli, sajnos vágni, kell, mint ahogy, az erdészek is teszik ezt az erdõvel, amikor "kellõen megérett". Útálom, ha õket, neveletlen "sötét zöld" filoszok fanyûvõnek titulálják. Mert hát, ha magára hagynák az erdõt, nem jobb, természetesebb, csak betegebb erõink lennének. Hiszen valamikor a századforduló táján vágták ki az utolsó "természetesen nõtt erdõt" valahol a Duna mentén. De most fáj a szívem, hogy a szanatórium kert (régi mûvésztelep) melletti telken megláttam a hatalmas nyárfák kivágását. Eszemmel tudom, hogy ezek nem értékes fák, de nekem gyermekkorom szép emlékei és régi csodálatom tárgyai, és most sajnálom, hogy el kellett pusztulniuk. Mert úgy érzem, kivágásukkal szegényebb lett Szentendre, vagy ha nem is a város, én mindenképpen.		    
     
2005. augusztus 30.    
FLxER meg a VJ
    
   
A legtöbb tudományos konferenciának ugyanaz a sajátossága, hogy emberek idegen- és szakkifejezéseket használva lelkesen beszélnek bizonyos dolgokról, amelyet az egyszerû földi halandónak le kell fordítani, hogy megértse. Most is így voltam vele, nemcsak angol tudásom végletes hiányossága miatt, pedig a Party ajánlón az egyik levelezõ azt írja1értermû. Neki bizonyosan az, de nekem? A baj nálam már az ouverture-nél kezdõdik, amikor olyan mondatokat hallok, hogy "a graffiti, és más street-art mûfajok jelképrendszere, grafikai megoldásai, megjelentek a vj-mûvészetben is. Meg, hogy "most az európai mûvészet, különösen a déliek (estünkben a rómaiak, mármint a Rómában dolgozó fiatal képzõmûvészek) a legerõteljesebbek az "andergrand" eszközök használatában, mint a stencil, matrica, graffiti stb." No jó, csak hát én azt sem tudom, hogyan nézi ki a matrica-mûvészet valójában, vagy tudom, csak nem vettem észre, nem vettem komolyan. Hát, bizony ez nekem tutu, -nagyképûsködöm,- tutu a franciában rövid tüllszoknyát, buggyos balerinanadrágot jelent. Pedig Gianluca lelkesen beszél róla -minden olasz lelkesnek hat, amikor beszél,- hogy nekik nagyon tetszett ez a MûvészetMalom program-dolog, mert itt sikerült jónéhány ügyet megbeszélni és még egy midi-vezérlést is írtak a szoftverhez a két nap alatt. Egyébként a szoftver a FLxER ingyenes és letölthetõ, www.flxer.net-rõl. Míg ment a program, a "vetítés", 1500-an szóltak hozzá, mondtak véleményt, vagy csak jópofiztak a neten – tájékoztat. Kissé meglepõdön azon, hogy ezek a mai chip-ifjak mennyire at now-k. Mintha valahol a felhõk fellett, egy kirakatban ülnének, amit mindenki lát, és õk is hallják, látják, amikor hozzájuk szólnak, és válaszolnak is. Ha jól tudom, két nap alatt ennyien még nem voltak a malomban, a neten keresztül biztosan nem. Örülök, legalább jobban ismertté válik a hely, és talán eljönnek majd azok is, akik most csak a hálón kapcsolódtak a programba, mert érdekli õket, hol is volt ez vj konferencia és performance fesztivál. Mondja, nézzem meg az idei Velencei Biennalén bemutatott mûvüket, lapjukat én meg süvegelek, hát ugye nálunk a biennálé, az mégiscsak valami, de õ nem lelkesedik valami nagyon. Valeria (Valeria Guarcini ) VJ és képzõmûvész, és mint a legtöbb mai fiatal és ez rá is igaz, ezer dolgot csinál, rendezvény- és kiállítás-szervezõ, rendezõ. Legutóbbi munkája, a VOLVO részére készített prezentációt az új típus road-show-jához, bemutatásához. Van egy internetes kalózrádiójuk RadioDD és lemezkiadójuk is. Nem untakozhatnak, hiszen Stefano is (Stefano Bruni ) közben építész, tanár, belsõépítész, látványtervezõ, VJ. Lelkesedik hogy milyen jó ez a hely és a hangulat. Még egyikük sem járt nálunk, pedig jószerivel bejárták a világot. Mondom, hogy nincs még befejezve az épület, még pénz kellene hozzá. Szerinte, nem kell ezt befejezni, így kész, és nem lesz jobb, ha hozzányúlnak. Bálint fiammal beszélgetek, mondja, hogy a visszajelzések szerint jól sikerült a program, legalább is az interneten a visszhang kedvezõ, és komoly az érdeklõdés, így folytatódik a dolog. Két tanszék (ipar és képzõm. egyetem) segítségével a Jövõ házában 2006 február, márciusban újabb résztvevõkkel és mûfajokkal kibõvítve (video-installáció, kortárs zene, videoopera stb.) konferenciát és bemutatót tartnak. Az elmúlt két napban az interneten jelentkeztek holland, német, amerikai, lengyel, cseh, finn, japán egyetemisták és tanárok. Talán Szentendrén is lesz jövõ nyáron vj és társmûvészeti program, persze csak akkor, ha a nagyhatalmú malom-kuratórium ezt jónak látja. A fiatalok szeretnék, és talán a városnak is jót tenne.		  
 
 
 
 
2005. augusztus 29.    
A NAGY TALÁLKOZÁS
    
     
 
Jani bácsi a legszorgalmasabb hivatalos testvérváros-látogató. Nincs olyan meghívás, amelyre ne jelentkezne, hogy majd õ képviseli a szentendrei dalmátokat Stari Gradban. Mindig nagy szorgalommal készül is az utazásra, és ha a polgármesternek, beszédet kell mondania, mint tolmács is szerepel. Ezért az illetõnek, már másfél hónappal indulás elõtt le kell adnia a szöveget, mert azt õ elõbb lefordíttatja, valamelyik horvátot jól beszélõ ismerõssel, és bebiflázza annak rendje-módja szerint, nehogy az ünnepségen Szentendre becsületén csorba essék. Ismeri, és szereti õt is ezért mindenki a szigeten, Matkótól - a Garmica klapa (énekkar) nagydarab baritonjától- Sepic úrig, a szálloda éjjeliõréig. Egy gyenge pontja van csupán magatartásának, megszokta, hogy itthon Szentendrén korán kel és fekszik. Ezért azt, hogy Dalmáciában más az idõszámítás, mint nálunk, nem képes tolerálni. No, nem mintha Horvátország másik idõzónába esne, és ezért idõletolódás lenne, hanem mert a szigeteken a programokat, a nappali nagy meleg miatt éjjel tartják. Még a kisgyermekes anyák is éjfélkor viszik ki sétáltatni babakocsiban a kicsiket a mólóra, hogy a nyáréjszakai kellemes enyhet élvezzék. Így történhetett meg, a múlt évben, Jani bácsi lemaradt a Szent Rókus napján (Stari Grad városka ünnepe) a horvát köztársasági elnökkel való találkozóról, mert éppen aludt, amikor a program volt. De, mint a mellékelt képen látható, ebben az évben sikerült pótolnia a mulasztást. Nem tudom, hogy Stipe Mesic Jani bácsi iránti lojalitásból, vagy csak egyszerûen így tudott idõt szakítani rá, már kora délután ott volt Stari Gragban. Ekkor készült a fénykép is, amelyen Jani bácsi, mint a szentendrei dalmátok legidõsebb Iván nevû tiszteletbeli elnöke, végre egy fényképre kerülhetett a köztársasági elnökkel.		    
     
2005. augusztus 28.    
EGY KIS PAMPOGÁS
    
     
 
Az a körülbelül 1500-2000 fiatal, felnõtt és gyerek közül, akik ezerrel nyüzsögtek az elmúlt három napban a MûvészetMalomban, nem mindenki performance-rajongó és értõ. Talán legkevésbé mi, akik öregebbek és konzervatívabbak vagyunk, mint a fesztivál résztvevõinek többsége. Éppen ezért, a beszélgetésekben arra kerestük a választ, hogy van-e, ha van, mi az értelme, üzenete egy olyan mûvészeti fesztiválnak, mint ez? Életet vinni a langyosan kínlódó intézménybe? Bemutatni, milyen törekvések, kísérletek vannak a ma képzõmûvészetében, merre és hova tartanak Leonardo, és Picasso utódai? Hozott-e valami újat a chip-technológiai forradalom a képzõmûvészetbe? Tényleg, milyen is, pontosabban, milyen lesz korunk képzõmûvészete az internet korában? Nos, mûvészetfilozófiai megfontolásokat félretolva, néhány profán megállapítás a látottakról, hallottakról, tapasztaltakról. Elõször is hangos és fényes, már csak felvonultatott kütyüi és eszközei által, mert a motorizáció, az urbánus életforma és eszközök (tv, reklám, autódübörgés, embertömeg hangossága stb.) miatt hangosnak és villogónak kell lennie. Mert versenyre kel környezetével és ezért a ma mûvésze fortissimóban szólal meg. Önmagát kifejezni igénybe veszi a komputer, kivetítõ, erõsítõ és más eszközöket. Ötvözi a színház, cirkusz, festés, szobrászat, pantomim, mozi, irodalom mûfajokat. Utálja a történetet, de becsüli a katarzist. Befogadja a spontaneitást, a nyers arcbaordítást, és nem akar mindenáron tanulságokat felkínálni. Mindegy számára, hogy a születõ alkotást, hihetetlen alapos mûveltséggel és intellektussal, vagy durva, buta nyersességgel valósítja meg a mûvész, a lényeg, õszinte legyen, mert annyira hazugnak tartja kort, hogy az õszinteség számára mindent felértékel, ami nem hazugság, képmutatás, átverés. E tekintetben követi a dada régóta ismert sémáit. Új kifejezõ eszközök is teret kaptak az idei fesztiválon. Az egyik, és talán leglátványosabb de még kiérleletlen a fény-graffitinak vagy fényfestésnek nevezett mûfaj, amikor projektorokkal, álladóan változtatva újrafestenek tereket, most a városháza udvarát és MûvészetMalmot. A másik, vj-k, rossz szóhasználattal videojockey-k, akik a zene és a fény (számítógép, erõsítõk, projektorok) használatával kínálnak új megközelítést, az ott lévõ (nem nézõ) számra egy új virtuális világot, valóságot teremtve. Hogy milyen volt a fesztivál, nem tudok rá egyértelmûen minõsítõ választ adni. Én, amikor ott voltam,(két délutánt és éjszakát) jól éreztem magam, jókat dumáltam ismerõseimmel és szimpatikus embereket ismerhettem meg. Egy biztos, azt a célkitûzést, hogy életet vigyen a langyosan kínlódó intézménybe, teljesítette.		  
 
 
 
     
2005. augusztus 27.    
ADRIAI NYÁR
   
     
 
Az Zágráb-Split autópálya átadása, jelentõsen megnövelte testvérvárosunk, StariGrad iránti érdeklõdést. Hiszen egyetlen üdülni vágyónak sem mindegy, hogy azt az utat, amit korábban14-16 óra alatt tudott megtenni, most hat, nyolc óra alatt végigszáguldhat. Különösen nyugat és észak európaiak, osztrákok és magyarok jöttek többen nyaralni ebben az évben Hvar szigetére, mint korábban. Testvérvárosunkban ezért is, még ezerrel tart a nyári fõszezon. Nehéz szobát kapni és az árak is idõnként a horror kategóriájába tartoznak. Nyár végére leérkezett a zágrábi elit is, és sorra nyílnak a kiállítások, sorjáznak a különbözõ kulturális események. Arról a megnyitóról kaptam fényképet, amelyet a minap "Egy starigradi hétköznap" címmel a Petar Hectorovic palotában tartottak Boris Kragic fotóiból. A megnyitót mondó Tomko Marojevic mûvészettörténész és az alkotó mellett két, a városkában már járt szentendreiek számára is ismerõs arc is látható, Visko Haladic polgármester és Jurica Duzevic, a turisztikai iroda vezetõje kisfiával. Mostani levelezésünk alapján, ha tolmácsolhatnék egyetlen kérésüket az, az, hogy szívesen segítenek minden szentendreinek szállásgondja megoldásában, de kérik, ha lehet, a turisztikai szezon kezdete elõtt jelezzék igényüket. Mert akkor, mindenfajta kérést nekik is könnyebb tejesíteniük. És utólag is elnézését kérik mindazoknak, akiknek nem olyan minõségû és árú szállást szereztek, amelyet õk is szerettek volna.		  
     
2005. augusztus 26.    
KIS MAGYAR NYÜZSI
    
     
 
Mint amikor egy évszázada, új rönk-szállítmány érkezett a fûrészmalomba, és sivítva felpörögtek a fûrészek, hogy deszkává, pallóvá szeleteljék, úgy dübörgött fel tegnap délután a MûvészetMalom. Az álmos puttyogás már a tegnapé, vagy ötszázan nyüzsögtek az udvaron, sorban álltak a büfé elõtt, üldögéltek, beszélgettek, hallgatták az éppen fellépõ zenekart, vagy valamilyen elektromos kütyüvel, cuccal igyekeztek az épületbe. Beindult a hosszú nevû, VII Kis Magyar Performance és Nehéz Zenei Fesztivál a MûvészetMalomban. Olasz, svájci, lengyel, és kit tudja milyen országból jött mûvészek és mûvészpalánták, egyetemisták beszélgettek, vitatkoztak, vagy éppen készülõdtek fellépésre, míg mások csak csendesen üldögéltek. Jól érzem magam ebben a fiatalos nyüzsgésben, mert érzem, itt élet van. Igen, én is ilyennek reméltem, gondoltam annak idején, hogy ilyen lesz ez az öreg fûrészmalom. Olyan hely, ahol mindig történik valami, ahol nem csak élõ mûvészet van, hanem maga a hely is él. Most Öcsike (ef. Zámbó István) állandó mozgásban, rakodásban, szervezésben és intejúzásban van, hiába, a fõrendezõnek ezer a dolga akad, mert hát mindig van valami tennivaló, megoldani való feladat. Szállást intéz, Surányi Pistától hozza el a sütit, meg hát rövid a csörlõ irányító kábele is és ezért villanyszerelõ kell, másvalaki nem találja intsrumentumait, míg az egyik arc arról érdeklõdik, hogy õ mikor következik. Laca mint valami öreg láma, nagy társasággal körülvéve ül az egyik asztalnál. Éppen Sugár tanár úrral osztja meg, legutóbbi performance-ének tapasztalatait. A fiatalok tisztes távolból, tapintatos csendben hallgatják õket, idõnként tisztelettudóan odahoznak egy-egy pohár sört. Itt is, ott is, ismerõs arcok, valamelyik kiállításról, a tv-bõl, vagy könyvborítóról. Van itt építész, író, sõt még az egyik tévécsatorna szakácsmûsorának ismert rasta-hajú fiatal lányszereplõje is és persze képzõmûvész tucatszám. Mellettem hetven év körüli házaspár, konszolidált külsejûek, betévedt kirándulóknak nézem õket. Szóba elegyedünk, kiderül svájciak, és nemsokára kezdõdik fellépésük, a hölgy egyébként egyetemi tanár és nemzetközileg is ismert performer. Kisebb feltûnés, nyüzsgés. Villognak a vakuk a bejáratnál. Odanézek, a "vajh mit történhet ott"-ra. Bozóky, a miniszter jött, látszik, nem nagyon örül a fotósok hajcihõjének, de ez dukál annak, akit tisztséggel vert meg sors, nem maradhat sehol inkognitóban. Lacához jön, udvariasan bemutatkozik, s elmondja, hogy régi tisztelõje. Váltanak néhány udvarias mondatot. Lassan, a villogás közjáték miatti hirtelen érdeklõdés elszunnyad, mindenki visszatér abbahagyott dolgához, sörözik, beszélget nyüzsög tovább. Sugár tanár úr arról beszél, szereti ezt a fesztivál hangulatot, amikor nem töri össze az õszinte érdeklõdést a protokoll mesterkélt merevsége, nincs az a sokszor tapasztalt "kiállításmegnyitós" merev hangulat. "Elkezdett az esõ cseperészni, de mintha mindegy volna, el is állt" de ez senkit sem zavar. A közönség harmada a bejárati árkád és a félkész épületrész fedett részei alá vonul, a többség azonban kitart székeiben, hallgatja a színpadon lévõket. Az emelten megy a performance. Laca és Szirtes János elõadására mindenki kíváncsi, zsúfolásig megtöltik a második szinten lévõ teret. Ez az elsõ nap egyik fõ attrakciója. A fiatalok minden talpalatnyi földfelülten ülnek. Sorra következnek a performancek lenn és fenn is, a ház szinte minden zugában. Mint valami körmenet vonul tömeg egyik helyszínrõl a másikra, a büfébe és vissza. Mûködik a fesztivál, már eléggé felgyorsult a bringa és a kissrác elengedi kormányt, mert hisz úgy is magától tartja az irányt.		  
 
 
 
     
2005. augusztus 25.    
MI, A MEGYE
    
     
 
Megyei közgyûlés van. Megy, mint a daráló, sorra szavazzuk meg az elénk tárt napirendeket. Fontos ügyek, csak már átbeszélt, megvitatott dolgok, ennek vagy annak az iskolának a felújításról, gépbeszerzésrõl és ezernyi kicsinek tûnõ, de fontos dologról. Semmi éthosz, fennköltség, irodalmi szintû vita, történelmi levegõ, sokkal inkább a jól szervezett ráció mûködteti az egészet. Hát, igen, ilyen lett a megyei önkormányzat közgyûlése. Intézményfenntartó feladatait teljesítenie kell, és ez nem a kötészet kategóriája, mert hát egy cseppet sem mindegy, hogy hogyan mûködnek a kórházak, a majd száz szociális intézmény, négytucatnyi megyei kezelésû gimnázium és szakképzõ. Talán ezért, kormánypárt és az ellenzék közötti ellentét csak jelentéktelen dolgokban tud testet ölteni. A tegnapi ellenzéki gyöngyszem, amit a színes mellényes, valamikor avantgardabb napokat látott fotós, mai megyei FIDESZ vezér felvet, hogy kevés a megyei zászló, és így majdnem nem jutott egy mittudoménmilyen községi ünnepségre. Hát, bíz, nagy gond, de legalább volt ürügye szóra emelkednie. Közjáték. Üdítõ kis ünnepség a közgyûlés kezdetén. Az unióhoz való csatlakozás egyéves évfordulóján emléktáblát avatunk a folyosón. Minden volt és mai elnök ott áll a tábla alatt. No végre, együtt a megye, legalább is, most és itt, ebben az ügyben egyetértés, együtt-ünneplés, csak a kis Csurka van távol, mert hát õ, tudják, a MIÉP. A leghátsó sorban ülök. Elõttem enyéim, a valamikori VOR-öltönyös-lekû szocik, ma már jobb kocsikkal, némelyik armaniban és tizenöt éves igaztalan komcsizás, lélektörõ terhével lelkében. Elgondolom, mi vagyunk, így együtt, a MEGYE, a valamikor volt hõs nemesi vármegye utódai. Az ember azt gondolná, bezzeg akkor. De hát, ahogy a régi jegyzõkönyvbe beleolvasok, semmi fennköltség, csak kicsinyes pártoskodás, egymás nyírása, kicsinálása és minden, ami ma is elõfordul, vagy elõfordulhatna, de amikor emléktáblát avattak, mindenki ott volt együtt, egyetértésben, a nemesi vármegye éppen aktuális közössége. 		   
     
2005. augusztus 24.    
VJ, AVAGY A TUDOMÁNY
    
     
 
Nehezen barátkozom a gondolattal, hogy a hetvenes évek angol és magyar nyelvvel hõsiesen birkózó disc jokey-a, aki tucatszor tette fel öreg lemezjátszójára a mûanyag zene akkor vadonatúj szerzeményét (értsd szó szerint) az Abbától, mára mûvésszé avanzsált és egyetemi tantárgy lett. Pedig, mint elõzmény, mint a kiindulópont (ab ovo) mára így emlegetik, õt, aki szigetelõszalaggal összetákolt vakujaival és csehszlovák lemezjátszójával rakta le egy mûvészeti ág alapjait. Valamilyen korosztályos ok miatt, mégis engem aligha emlékeztet a trecento Fra Angelico-jára a reneszánsz elõfutárára, pedig fennen bizonygatják a fiatalok, hogy bizony õk is hasonló szereplõk voltak, csak más korban, de ugyanazzal a bájos esetlenséggel, mint minden kezdet. Holnap a MûvészetMalomban nemzetközi tudományos tanácskozás (konferencia) kezdõdik, amelynek szakmai vendége a Római Képzõmûvészeti Egyetem FLxER nevû csoportja, "akik kifejlesztettek, egy flash alapú VJ szoftvert, kitágítva ezzel a médiumhasználat határait oly módon, mintha a festõ már nem csak a festészetét, hanem magát az ecsetet is megváltoztatná munkája közben" írja tanácskozás meghívójában a szervezõ Benkovits Bálint. Vagy kéttucatnyi iparos (Magyar Iparmûvészeti Egyetem Vizuális Komunkációs Szak hallgatói) és képzõs intermédiás (Magyar Képzõmûvészeti Egyetem Intermédia Intézetének hallgatói) tanácskoznak majd errõl, tartanak bemutatót, mutatják be kísérleti és már kiérlelt mûveiket. Szóval itt van, e sok mai technikai kütyüvel kirakott világunk, és akkor nem hogy birkóznom kell azzal, hogy megtanuljam a mobiltelefon és komputer használatát, az internetet, még a mûvészet is helyet követel magának e világban.		  
     
2005. augusztus 23.    
SZENTENDREIEK KOSÁRLABDA ORSZÁGBAN
    
     
 
A PEKOSI Szentendre kosárlabdacsapat 12 fiatal játékosa augusztus 8-17-ig nemzetközi edzõtáborban járt a szerbiai Zlatiborban. A tábor gyönyörû fenyvesekkel borított hegyvidéki környezetben, 1000 méteres tengerszint feletti magasságban feküdt. Az edzéseket a Belgrádi Kosárlabda Akadémia hallgatói vezették, Dr. Hajnal László egyetemi tanár felügyelete mellett. A leendõ edzõk számára ez a gyakorlati oktatás része, a fiatal játékosoknak pedig lendületes, változatos edzési lehetõség nemzetközi környezetben. Két edzést tartottak naponta a három kosárlabda pályát magába foglaló szabadtéri sportközpontban. Magyar, ukrán, német, máltai, és szerb csapatokkal volt lehetõség együtt edzeni, megmérkõzni. A mieink a vendéglátó Zlatibor csapatától kikaptak a máltaiakat pedig legyõzték, az edzõmérkõzések során.
Dr. Kovács Ferenc
 		   
     
2005. augusztus 22.    
JAZZ TEÁTRUM 2005
    
     
 
A rendezõket is meglepte a harmadik alkalommal, tegnap este megrendezett Jazz Teátrum sikere. Nem számítottak ilyen érdeklõdésre, pontosabban kissé szkeptikusak voltak. A Városháza udvarán a már hagyománnyá vált rendezvény végre úgy és annyira jött be, mint ahogy minden rendezvényszervezõ szeretné. Nem csak a nézõszám, de a hangulat is kitûnõre sikeredett és az idõjárással is szerencséjük volt Tamáséknak. Ez utóbbi, mármint a rossz idõ, minden szabadtéri program rizikója, rémálom. Mert hiába a kellõ támogatás, pénz, érdeklõdés és kitûnõ fellépõk, az egésznek lõttek, ha elromlik az idõ. Ahogy a korábbi években, idén is egy hangszercsoport köré épült a program: a billentyûs és a fúvós hangszerek után tegnap az ütõs hangszereké volt a fõszerep. A hazai jazzélet kiemelkedõ alakjai léptek az erre az alkalomra kivetítõkkel is megdolgozott színpadra (térbe) Baló István, Horváth Kornél, Párniczky András, Lukács Miklós, Borbély Mihály, Bacsó Kristóf és Dés András voltak a tegnap este sztárjai. A program a modern klezmer jazzt játszó Nigun fellépésével indult, akik megpezsdítették az e zenét kedvelõ, többségében huszon-harmincéves hallgatóságot. Majd a Szentendrén hazai zenésznek számító vujicsisos Borbély tanár úr következett, aki most új formációval lépett fel. Borbély Mihály (fúvós hangszerek), Horváth Kornél (ütõhangszerek) és Lukács Miklós (cimbalom) triója az etno-jazz kedvelõk számára okozott felejthetetlen élményt. Baló István egy általam nem ismert érdekes ütõs hangszeres játékával szinte zenekar-méretû hangzássa,l kápráztatta el az ekkora már tüzes közönséget. Majd õ, Dés András, Hotváth Kornél és Lukács Miklós egyszerre léptek színpadra, hogy a kiváló koncert befejezése örömzenéléssel legyen teljes. Olyan volt ez tegnapi este, mint egy kifogástalan sokfogásos vacsora, sokféle különleges fogással, amelyeket elfogyasztva, íze életre-szóló élményként marad meg az ember emlékeiben.		  
 
 
 
     
2005. augusztus 21.    
AUGUSZTUS 20.
   
     
 

Tegnap mindenütt ünnepeltek az országban, így Szentendrén is. Délután a Városháza udvarán tartotta a város hivatalos augusztus 20-i ünnepségét. Mint a korábbi években is, a nyár végén, még állt a teátrum színpada és nézõtere, ez volt az ünnepség színhelye. A széksorok majd háromnegyedét töltötték meg a városi nobilitások. De nem csak a színhely volt majd azonos a korábbi évekével, a közönség is szinte változatlan képet mutat évek óta. Változatosságot csak a kitüntetettek baráti köre jelentett, mivel ilyenkor mindig más-más kap kitüntetést, ismerõseik jelenlétükkel kellemesen színezték az egyébként egysíkú tömeget. Az ott lévõk jogosan hiányolták az önkormányzati képviselõk egy részét, a hivatal és az intézmények sok munkatársát, mert hát bizonyára sokan vannak még szabadságon, de hát a közel nyolcszáz városi alkalmazottból a 99% aligha. Úgy látszik tovább él a Szent István Nap nem éppen pozitív szentendrei hagyománya. (Errõl egy interjúrészlet, az írás végén) A rendezvény hangulatos volt, bár a színpadkép kisség bárgyúra sikeredett. A háttér két oldalán lévõ paravánokra kiterített magyar trikolór, olyan "letudtuk ezt is" kötelezõ hátteret adott és a színpad elején a hatalmas századfordulósra sikeredett jardinier virágkosár adott csak színes körítést az ünnephez. Hiába, nem könnyû mûfaj ez az ünnep-rendezés. Nehéz úgy csinálni, hogy ünnepélyes és mai is legyen. Legtöbbször az embernek az a benyomása, mintha minden ünnepünk csak valami múltfelidézésre lenne alkalom, mert jelképeink e formáikban való használata leginkább csak archaizál. Nemesházi Bea érzelmileg is jól tagolt versmondása, a csinos narrátor hölgy idõnként botladozó olvasása, bevezetõje után Miakich mint az ünnep szónoka sem brillírozott. Talán azért, mert ez alkalommal a jobboldal a pulpitushoz engedte - évekig nem kaphatott szót az ünnepségeken a város polgármestere, hogy nehogy túlbefolyásra tegyen szert - okozhatta, hogy túl sok példával akarta szemléltetni az szentistváni tett mához szóló üzenetét. Volt szövegében Széchenyi, Kossuth és Bibó, vitatkozó polémia Döbrenteivel és természetesen a kötelezõ, Petõfi is. Talán értettem a mondandót, hogy a szegregáció helyébe közösséget, felesleges széthúzás helyébe összefogást, mottót. Ezután kitüntetések átadása következett: Szentendre Díszpolgára 2005. évben Surányi István cukrászmester, a PRO URBE kitüntetés birtokosa a tegnapi naptól Horváth Csabáné védõnõ, Jolsvay Arisztidné volt tanácstag és önkormányzati képviselõ, Biczák Péter a Könyvtár igazgatója. Az ünnepség után fogadás volt a Városháza Étterem teraszán.

 
 

"Szent István Napja kissé fura ünnep volt a régi Szentendrén. Mert hát leginkább tisztelettel vegyes értetlenséggel nézte a korábbi szentendrei atyafi, hiszen ez a nap akárhogyan is vesszük, az augusztus 19-i búcsú másnapja és mint ilyen, amolyan ünnep utáni ünnep. Másrészt búzája a szentendreinek termõterület híján nem, legfeljebb a megyeri parasztnak volt. A szentendreinek legfeljebb szõleje meg gyümölcsöse volt, és számára annak szürete, az azzal kapcsolatos dolgok voltak életbevágóak és nem annyira az aratás befejezése. Sveti Stevan meg hát nagy király vót, és szent is, de hát nem volt olyan kedvelt, mint a Sveti Nikola, Szent Miklós. Pedig Németh László plébános úr sokat tett, hogy pártás leányok és árvalányhajas kalapos ifjak vonuljanak fel itt is, mint máshol ilyenkor e hazában akkor. Leginkább a vízimolnárok, a Bognárék várták nagyon az aratás végét, õk még úszóversenyt is rendeztek ilyenkor. Mégis, itt más volt ez az ünnep, mint az Alföldön, vagy másutt a Dunántúlon. Ott aztán nagyon szép ünnepek voltak."

  
 
 
 
2005. augusztus 18.    
HANGOK
    
     
 
A fiatalok érkeznek haza és bosszankodnak, panaszkodnak, hogy miért kellett abbahagyni a zenélést ilyen korán a Lázár cár téren, pedig milyen jó volt. Szar hely ez a Szentendre, tele van hülyékkel, hogy itt mindent korán abba kell hagyni. Bezzeg Olaszországban mondja a kisebbik, éreztetve velem, hogy mennyire nem európai ez a Szentendre. Még be sem fejezte, csörren a telefon és a Gõzhajó utcából magából kikelt hölgy telefonál, hogy mikor hagyják már abba, ezt a délután két órától tartó zenélést, ez õrjítõ! sziszegi a telefonba. - Intézkedj már azonnal! mondja. Hallgatom, aztán próbálok válaszolni, hogy a rendezõ nem én vagyok, hanem a Szerb Kisebbségi Önkormányzat és ez Krisztus színeváltozásának ünnepe, búcsúja, és augusztus 19-e már évszázadok óta ünnep, és mint ilyen, zenéléssel, zajjal jár. - Engem nem érdekel! replikázik keményen. - Majd aztán legközelebb, a lengyelek meg a németek ünnepelnek itt. - Az önkormányzat csináljon, egy arénát a Kõhegy alatt, aztán menjetek oda ünnepelni, zajongani! keménykedik. De - Hát azért van a Lázár cár téren, mert ez szakrális hely és a búcsúk is mindig itt voltak. Legtöbbször a Tímár templomnál, de volt a Fõ téren is. Nem tudom megnyugtatni, mert õ csak mondja a magáét, hogy ö elmegy mindenhova, felhívja jegyzõt, intézkedni fog a Megyei Közigazgatási Hivatalban, be fogja tiltani ezt a zajongást. Majd õ megmutatja, így nem lehet élni ebben az õrületben. Menjek, ellenõrizzem, van-e ehhez engedélyük, és egyébként is, ez nem európai, hogy itt nem lehet pihenni. Lépjen az önkormányzat, tegyünk valamit ez ellen a ricsaj ellen! Eszembe jut, tényleg Európában hogyan lehet? Engedik-e Pamplomában az egy hétig tartó fiesztát, Velencében a karneváli mulatozást. Azt ismerem, hogy Horvátországban és Görögországban a tengerparton minden mûsor, zenélés este tíz után kezdõdik, már csak a meleg miatt is. Ott napközben csak a lököttebb turisták vannak délelõtt tíz órakor az utcán, még a kisgyereket sétáltatni is éjfélkor viszik ki. Szóval, már nem tudom a választ. Hogyan is van ez valójában Európában? Vagy melyik Európát is említette a hölgy.		  
 
     
2005. augusztus 17.    
CIVILEK A KISTÉRSÉGBEN
    
     
 
A kistérségi, magyarán mondva a járási testület sajátos intézmény. Mivel a nagy pártok eleddig nem tudtak megegyezni abban, hogy is válasszák meg, tehát legyen közigazgatási értelemben is legitim testület, hát valódi népképviseleti jogosítvány nélküli testület. Pedig, az Európai unió csak számukra biztosít lehetõségeket, fütyülve a magyar parlament megegyezés-képtelenségére. Így hát civil kontroll nélkül mûködõ társaság, rábízva a volt járásban lévõ települési polgármesterekre a dolgot. Nos e civil kontroll életre hívása is célja volt annak a megbeszélésnek, amelyre tizenöt civil szervezet jött el és látta vendégül elõadóként a tervezésben és uniós pályázatok készítésében már jártas ECORIST nevû céget és vezetõjét Gauder Pétert. Arra keresték a választ, hogy mik azok a szerintük fontos ügyek, fejlesztések, amelyek minden község, város számára egyaránt fontosak itt kistérségben, s amelyben együttmûködésre képesek lennének a jövõben. A társaság igen sokszínû és sokféle érdeket, véleményt felvonultató alakulat volt. A mozgáskorlátozottaktól, a motorcsónakosokig, a dobogókõi fejlesztésben érdekeltektõl a környezetvédelemig számos érdek és érték vállalóinak képviselõi voltak jelent, a csütörtök délutáni városházi összejövetelen. A résztvevõk elmondták, mit gondolnak a célról, és mint az elsõ randevún méregették, ismerkedtek egymással. No majd a szeptemberi találkozás eldönti, lesz-e olyan téma, gond és feladat, amelyben megtalálják egymás elgondolásaiban a legkisebb közös többszöröst.		  
 
 
2005. augusztus 16.    
EGYETÉRTÜNK!?
    
     
 
Felháborodottan teszi elém az egyik színes szentendrei lapot a gomba üzemeltetõje, - Ön ehhez mit szól? kérdéssel. Olvasom a sorokat, és az jön le, hogy az ismert tévés-gimnasztikus bizony elítélõen beszél az interjúban a városról, rossz véleménye van a mai Szentendrérõl, különösen az önkormányzatról és vezetésérõl. A gombáról meg azt írja, hogy kommunista buszmegállóra emlékeztetõ épület. No mondom hááát…igen, szóval nincs jó véleménye, de elkenem azt a választ, amire számított, hogy heves bólintgatással és helyeseléssel igazat adjak neki mindenben. Mert hát a gimnasztikusnak ez véleménye, lelke rajta, az õ ízlése, ítélete. Nekem más, bár valószínû ez nem olyan fontos, mint az övé, hiszen õ tévés-személyiség, bálványozza és lelkesedik érte a fél ország. Igaz, nem itt született, nincs minden nap a városban, gondolom, annyit tud Szentendrérõl, mint amit egy utikönyvben írnak. De hát ez nem baj, hiszen a legújabb a városról kiadott statisztikákat böngészve látom, ma már a város lakóinak többsége úgymond új szentendrei és hát egyáltalán mibõl tudhatnának valamit is Szentendrérõl, õk azért jöttek ide lakni, mert felkapott hely, mert szép volt a telekrõl a városi panoráma, amelyet annak idején kinéztek maguknak és megvettek, mert azt gondolták, itt "kolbászból van a kerítés". De csalódtak, akárcsak a gimnasztikus. Emlékszem az egyik politikai ellenlábasom mondta "-Véget kell már vetni végre ennek a balkáni mentalitásnak Szentendrén!" Jó, de milyen legyen Szentendre? Jó, a Duna korzói rózsaszín házat tatarozni kell, ebben egyetértés van, ez a legkisebb közös többszörös. De már abban, hogy legyenek-e rendezvények, abban nagyon eltérõek a vélemények. Ime: "-Kuss legyen a Lázár, a Vujicsics téren, minek ide ez a hajcihõ, nem kell ide ez sok idétlenség, peformance fesztivál meg hasonló felesleges õrültségek, menjenek máshova zajongani!" Más, "- Hagyják már abba ezt szüreti szörnyûséges giccsparádét, ez nem ide való, akinek ilyen kell, az menjen Mucsára!" Megint más, "- Ha nem hagyják abba Skanzenban a ricsajozást meg ezt az autótömeget nem tûntetik el, meglátja egyszer olyat teszek, hogy magam is megbánom!" Egy lakó: "Unalmas döglött ez a város, itt nem történik semmi, csak színvonaltalan programok!" Fiatal: "- Ennyi barmot, mint Szentendrén, itt nem lehet semmit csinálni, tíz órakor kihalt minden, semmi szórakozási lehetõség néhány hülye miatt!" Vagy egy gyöngyszem a legújabbak közül:"- Majd aztán legközelebb, a lengyelek meg a németek ünnepelnek itt. -Az önkormányzat csináljon, egy arénát a Kõhegy alatt, aztán menjetek oda ünnepelni, zajongani!" Szóval egyértelmû és világos, mit kell és mit nem. Nem kell semmiféle külföldi egyetem. "-Csend kell az óvárosban és semmi hajcihõ. - Jó utak kellenek. - Az óvárosban ne közlekedjenek és parkoljanak autók! - Legyen érdekes, izgalmas és mozgalmas a város! - A turisták húzzanak el, a butikokat kiírtanám, ha rajtam múlna! - A város csináljon szentendrei mûvészetet bemutató állandó múzeumot a MûvészetMalomból! - Oda annyian menjenek, mint Kovács Margitba, vagy a marcipánba, mert ez a városnak életbevágóan fontos a jövõje szempontjából. - Legyen végre egy helytörténeti kiállítás a MûvészetMalomban és földszinten WC-ék, de büfé ne! Azt írják a lapok, hogy Magyarországon a politikusok képtelenek egyetérteni valamiben is. 		 
 
 
     
2005. augusztus 14.    
KICSI, DE FONTOS HÍR
    
     
Szakácstanulók egy horvátorzsági hotelban magyar gaszronómia bemutatón
A hír, hogy a Pest megyei közgyûlés hamarosan módosítja a szentendrei Petzelt József Szakközépiskola és Szakiskola alapító okiratát. Ez önmagában keveset mond, de akkor egészen más megvilágításba kerül a hír, ha tudjuk, hogy Esztergom és Budapest között ez maradt meg egyetlen szakképzõ mára. Kalandos és viszontagságos a története a szentendrei inas és szakmukásképzésnek. Évtizedekig nem volt otthona. A hatvanas években városi szenzáció volt, amikor megépült Szentendrén az állami gimnázium, amely ma a szakképzõ otthona. Akkor még a Rákóczi-úti iskolában, máskor a mai Dunaparti Mûvelõdési Házban folyt szak- és technikus képzés valamelyik budapesti vagy váci intézet kihelyezett tagozataként. A gimnázium lakótelepi épületének megépültével került a helyére a Római sánc utca 1-be a szakképzõ. Nem véletlenül féltette a rendszerváltást követõ években a Szentendrei Önkormányzat, hogy ha megyei kezelésbe kerül, elõfordulhat, hogy önálló státusát megszüntetik és a pilisvörösvárihoz csatolják, majd idõvel felszámolják. De napjainkra ennek veszély elmúlt, és azóta, a szakiskola, - jelentõs szerepe volt ebben az iskola mai dinamikus vezetõinek- megerõsödött, alkalmazkodva a korhoz és lehetõségekhez. Az alaptevékenysége, kõmûves, szobafestõ-mázoló és tapétázó, karosszérialakatos, villanyszerelõ, élelmiszer- és vegyiáru-kereskedõ, ruházati kereskedõ, cukrász, szakács, pincér képzés mellett, érettségizetteknek autóelektronikai mûszerész , kereskedelmi szakmenedzser végzettséget adó ismereteket is oktatnak. Az elmúlt években a felnõttoktatást is beindították az idegenforgalmi ügyintézõ, marketing- és reklámügyintézõ, vendéglátó-üzletvezetõ képesítést is nyújtanak. Szóval, jó hír, hogy lesz hol, azoknak, akik szakmát akarnak tanulni, s ha azt is tudjuk, hogy ma az egyetemet frissen végzetteknek 20%-a olyan szakmában dolgozik, amely képesítése alatti, már csak ez is mutatja, hogy szükség volna és van olyan oktatási intézményekre, amelyek új szakmák elsajátítását segítik. Mert hát bármennyire is képzett a mázsaszám kibocsátott kulturális menedzser, bármennyire is furának hat, ahhoz, hogy pld. recepciós legyen egy hotelban, szakismeretekre is szüksége van. Arról nem is beszélve, hogy korosztályom kiszorul a munkahelyekrõl, mert nem tud bánni a számítógéppel, mert nem beszél nyelveket. Hajh, de jó is lenne, ha ezt a tanügy-irányításban is észrevennék, és a szakképzõket, felnõttképzési funkciójukban megerõsítenék. Mert vannak ilyen-olyan magáncégek által szervezett tanfolyamok tucatszám, amelyek kínálnak sokféle jó és hasznos képzést szórólapjaikon, nagy pénzekért, de legtöbbször kiderül ezekrõl, hogy ez leginkább nekik és nem hallgatóiknak hasznos.

 
Végzõs technikusok ballagása a Duna-parti Mûvelõdési ház udvarán, a hatvanas évek elején
Épül a gimi, a mai szakképzõ
     
2005. augusztus 13.    
STARIGRADI HÍREK
   
     
 
Testvérvárosunkból jó hírek érkeztek, legalább is számukra jó hír, hogy a most közzé tett adatokból úgy látszik, hogy a Splitig megépített autópálya, és a nemzetközi propagandába befektetetett dollármilliók megtérülnek és meghozzák a várt gazdasági eredményt. A minap jelentette meg a Közép Dalmácia Megyei Turisztikai Hivatal az elsõ féléves turisztikai adatokat, és ezek alapján várható, hogy ez a szezon is sikeres lesz. Mert hát Dalmáciában egyáltalán nem mindegy hogyan alakul a turizmus, hiszen a horvát nemzeti jövedelem jelentõs bevételérõl, a szigeten élõknek meg a munkalehetõségrõl van szó, és ezért rendszeresen árgus szemekkel figyelik alakulását. Nos Hvar városában 6 %-al, Stari Gradban 10%-al nõtt a vendégéjszakák száma a 2005-ös szezonban. Most kaptam képet néhány kulturális eseményrõl is, amely szintén hozzájárul a látogatottsághoz. A Rudina Art (Hvar szigeti mûvészetek völgye) arról szól, hogy fiatal képzõmûvészek, zenészek, filmesek és színészek néhány napos fesztivált tartanak a háromszáz éves elhagyott Rudina faluban. A program évrõl-évre egyre sikeresebb és sok külföldi és horvát fiatal mûvész vesz részt rajta. Mint olvasom, a három éve Szentendrén járt Mirella Dulcic képzõmûvész, a Spliti Egyetem docense, a rendezvény fõszervezõje elégedetten nyilatkozik, mert a program már nem csak a horvátországi, de végre a nemzetközi szakmai sajtó figyelmét is magára vonta. Most sajnálom csak, hogy öt évvel ezelõtt nem fogadta el Szentendre városa felajánlásukat a közös mûvésztelep létrehozásáról, (egy elhagyott háromszáz éves falut ajánlottak fel ere a célra) és, hogy a szentendrei fiatal mûvészek közül alig érdekel valakit is ez a program. Színház van a Hectorovic palotában, kiállítások nyílnak és vagy ötven program a városka védõszentjének ünnepe Sveti Rok ( Szent Rókus Napja) alkalmából. S hogy Stari Grad és Hvar szigete nem csak számomra érdekes és kedves, arról annyit, hogy az egyik nagy amerikai utazási magazin nemrég a Föld három legjobb nyaralószigete közé sorolta Hvar-t.		  
 
Megnyitó a Rudina Art-on
 
 
Színház
     
2005. augusztus 12.    
RENDÕRSÉG ANNO, ÉS MA
  
     
 
1994-es, Új Szentendrei Hírlap írásából idézek " A rendõrség végre megkapta az Elektromodul Dózsa György úti épületét, így körülményei kultúráltabbak lesznek. A hírek szerint e hó végéig átköltöznek, a közelekedésrendészet is a Duna korzóról." Hát bizony gyenge kis ötletecske volt ez akkor, bár azt gondolom, a cégnek amelyik eladta akkor a belügynek, a nem rendõrségnek épített épületet, jól jöhetett, hiszen már hosszú ideje lakatlanul állt. Legalább is, mintha így lett volna tíz éve, de ki emlékezik már erre ma. Ismerõsöm kérdezem, – Na, hogyan áll a rendõrség új épületének építése? s erre, azt mondja, hogy õ bizony nem látott ott semmiféle mocorgást. Gondoltam, hát lemegyek, megnézem személyesen mi is az igazság. S kiderül, a 11-es útról valóban nem látszik semmi, de a Pannónia utca felõl már látni, hogy emelkednek a falak, és hamarosan Gleitni. Egy szolnoki cég nyerte el a kivitelezés jogát. Az építésvezetõvel beszélgetek. Magyarázza a rajzot, hogy a régi épületre még egy szintet építenek és milyen nagy területû garázs egészíti ki az irodaszárnyakat. Meséli, hogy idõben, sõt a határidõ elõtt fel tudtak vonulni, a rendõrök biztosították számukra a munkaterületet, így, ha minden klappol, jövõre a kitûzött átadási határidõ elõtt készen lehetnek. Elnézem a negyedkész épülettömböt, és azt méregetem, ha itt valóban minden irodában lesz rendõr, akkor valóban juthat mindenhová a városban, még a közterületekre is. De azt gondolom ezzel csak az egy gond oldódik meg. Mert, miként egy 1911-es írásban a Szentendre és Vidékében, amelyben arról ír a korabeli újságíró, hogy " Szöknek a rendõrök. Városunk személy és vagyonbiztonság érdekében megszaporította rendõrlegénységét és szervezte a rendõrtiszti állást. Rendõreink azonban olyan sovány fizetést adott, hogy a mai drágasági viszonyok mellett abból megélni nem tudnak. Azért kereket oldanak s másutt keresnek maguknak jobb állást. E héten is elment egyik, aki már hosszabb ideig szolgálta a várost." maholnap ismét gond lehet. S az, senkinek sem lenne jó, ha a történelem megismételné magát, legalább is, ha az 1911-es. De ne panaszkodjunk, mert hát az egyik fontos gond most megoldódni látszik.		  
 
     
2005. augusztus 11.    
A BESZÉLGETÉS
    
     
 
A beszélgetõs mûsorok számomra mindig az emberrõl szólnak. Ma délután is ettõl volt érdekes a KÁVÉHÁZI BESZÉLGETÉSEK A SURÁNYI CUKRÁSZDÁBAN. Tereh Pista mai beszélgetõpartnere Havas Henrik tótfalusi birtokos és újságíró mogul volt. S be kell vallanom, igazából nem tudom, hogy mi irritált engem benne, ahogy szertelenül mesélt. Mondhatnám, hogy mindenek-feletti magabiztossága, vagy az, hogy a pofámba vágja, hogy márpedig õ tehetséges, hogy átlátszóan dicsekszik cikkeivel, riportjaival, könyveivel, tehetõsségével, tanárságával, docensségével, szóval lényével, karrierjével. De nem, nem ezzel irritált, hanem valami más dologgal, gesztussal, amit nem tudok megfogalmazni. S közben, figyelmesen hallgattam minden mondatát, figyeltem gesztusait, s dühösen élveztem meséit. Úgy figyeltem, ahogy azt az embert szoktam, akiben hibát keresek, akit rajta akarok kapni, de igazából nem sikerült. Mert õ olyan, se vele, se nélküle személy. Akit nem lehet szeretni, sajnálni, gyûlölni, mert schwarz und weis tudod, mit várhatsz tõle. Ha ketten lennétek egy szobában, ha egy társaságba járnátok, tudod, mindig õ lenne központ, anekdotázna, csipkedne, szerepelne, mert nem tûri el, ha nem az övé a fõszerep. Mellette csak egyetlen helyed lehet, unterman lehetsz. Õszintén, érdekesen mesélt a hetvenes évek rádiós fenegyerek-történeteibõl, arról, hogy hogyan is volt, amikor forrt a víz. S, hogy volt vér a pucájában akkor megcsipkedni a hatalmon lévõket, amikor a többség hajbókolt. S hallhattam újra a régi újságíró-bennfentességet, amikor titkokat mondott el azokról, ott. Gyorsan telt az idõ és maradt volna még mesélni való, amikor felkeltünk a székekrõl. Én maradtam még, üldögéltem az asztalnál, amikor százéves ismerõsöm Csana odajött. Mesélte, hogyan rúgta ki a görög, még négy éve van nyugdíjig, de munka nincs, csak megalázó culágerség. Hogy akkor õ sem így gondolta, és most majd belebetegedett. S akkor, ott, sejteni kezdtem, mitõl irritálóak számomra a Havas-féle reflektorfigurák.