Vannak
ügyek, emberek, akik, amelyek ritkán kerülnek helyi közélet reflektorfényébe,
pedig, fontosak mindannyiunk számára és vállalóik szorgalmasan teszik
dolgukat. Szentendrén ha valakinek közepesnél rosszabb kiállítása nyílik
valamelyik galériájában a megnyitón ötvenen tapsolják, meghatottságot
színlelve rázzák a művész kezét és a méltató már írja is örökbecsű esztétikai
eszmefuttatását valamelyik helyi lapba, nem feledkezvén meg önmaga és
a méltatott korszakos jelentőségéről, de róluk, dolgukról csak ritkán
hallani. A hőségben a városból hazafelé jőve, betértem a könyvtárba. Az
ajtónál Homolya Juli fogadott mosolygósan, s én ettől egy kicsit meglepve
bámultam vissza rá. Mit keres itt csodálkoztam el, amikor a paravánok
takarásában megláttam a zöld műanyag ágyakat, vettem észre, hogy fehérköpenyesek
ülnek egy hosszú asztalnál.
Nagy
nehezen leesett, ja, véradás van. Véradó mozgalom, tolultak fel agyamban
az emlékek az ántivilág szavai, olyanok, mint a véradó nap. Valamikori
a televízió híradóban láttuk, hogy ebben és ebben a nagyüzemben véradó
napot tartottak és ennyi meg annyi vért adtak, ötvenszeres meg százszoros
véradókat köszöntöttek. Jé, még most is van ilyen és kell még vért adni,
csodálkoztam bele világba bambán, mintha a vér az csak úgy magától lenne,
mintha ez megoldódott volna e önzősítő globál-kapitalizmussal, mint az,
hogy délután is lehet péksüteményt kapni a szupermarketekben. Tényleg,
húsz év távlatában már, amikor minden gyárban, üzemben volt véradó nap,
meg a szocialista brigádoknak szinte kötelező volt és katonáknak is egy
nap eltávozás járt ha elmentek vért adni. Juli meséli, hogy mostanság
nem mindenütt fogadják őket szívesen ha megjelennek különböző alkalmakkor.
De ott voltak az Eperfesztiválon is és 86-an jöttek el vért adni és itt
is már hatvanan voltak, pedig döglesztő a meleg.
Hümmögök,
de tovább faggatom, hogy mondja meg, hol nem látták őket szívesen, ő azonban
kitér kapacitálásom elől. Inkább arról beszél, azt írjam meg, hogy június
26-án, hétfőn a Petzelt Szakképzőben rendkívüli véradást rendeznek. A
helyi nobilitások iránt érdeklődöm, hogy voltak-e , de ez elől is kitér,
nem árulja el, hogy volt-e polgármester, a jegyzőasszony vagy valaki más
a nagylegények, lányok közül. Tényleg, hogyan is vagyunk mi önkormányzati,
országgyűlési képviselők ezzel? Vagy mi letudjuk azzal kötelességünket,
hogy megszavazunk egy kevés támogatást a Vöröskeresztnek mások adójából,
aztán ennyi, megtettük a magunkét?
Juli meg csak hajtogatja, hogy nem ez a fontos, hanem, hogy volt már olyan
véradó nap, amikor kétszázan is eljöttek. Tényleg, ez a véradás dolog,
most közügy, vagy magánügy? Eszembe jut, lehet, hogy jobb ha nem közhír
hogy ki jött el, mert akkor megtudná mindenki, hogy a városi közszereplőknek
milyen az egészségi állapotuk, adhatnak-e vagy sem vért. Hogy azért nem
voltak, mert szarháziak, vagy egészségügyi okból.
De
azért motoszkál bennem, hogy én miért nem hallok mostanában a Vöröskeresztről?
Pedig Juliék csóró gyerekeket táboroztatnak, vagy százfelé gyűjtenek,
egészségügyi tanfolyamokat szerveznek, ott voltak az árvíznél is és még
egy csomó dologban. Most tűnik csak fel, miért nem beszélnek erről, miért
nem közügy ez Szentendrén? Tényleg ilyenkor, hol van a nagyarcú szentendrei
értelmiség, voltak-e vért adni és hányan, s ha nem, miért, nem? Vagy ez
is úgy van, ha baj van, akkor a tanító néni, meg a fűtő, meg néhány megszállott
dolga csak? Miért nem parkol itt ház előtt egyetlen feketeablakos drága
dzsip sem? Pedig Szentendrén ha valakinek a közepesnél rosszabb kiállítása
nyílik valamelyik galériájában, a megnyitón ötvenen tapsolják, meghatottságot
színlelve rázzák a művész kezét és valamelyik helyi lapba a méltató már
írja is örökbecsű esztétikai eszmefuttatását, nem feledkezvén meg önmaga
és a méltatott korszakos jelentőségéről, de róluk, dolgukról csak ritkán
hallani.
|
|
|