Nagy nehezen leesett, ja, véradás van. Véradó mozgalom, tolultak fel agyamban az emlékek az ántivilág szavai, olyanok, mint a véradó nap. Valamikori a televízió híradóban láttuk, hogy ebben és ebben a nagyüzemben véradó napot tartottak és ennyi meg annyi vért adtak, ötvenszeres meg százszoros véradókat köszöntöttek. Jé, még most is van ilyen és kell még vért adni, csodálkoztam bele világba bambán, mintha a vér az csak úgy magától lenne, mintha ez megoldódott volna e önzősítő globál-kapitalizmussal, mint az, hogy délután is lehet péksüteményt kapni a szupermarketekben. Tényleg, húsz év távlatában már, amikor minden gyárban, üzemben volt véradó nap, meg a szocialista brigádoknak szinte kötelező volt és katonáknak is egy nap eltávozás járt ha elmentek vért adni. Juli meséli, hogy mostanság nem mindenütt fogadják őket szívesen ha megjelennek különböző alkalmakkor. De ott voltak az Eperfesztiválon is és 86-an jöttek el vért adni és itt is már hatvanan voltak, pedig döglesztő a meleg.

Hümmögök, de tovább faggatom, hogy mondja meg, hol nem látták őket szívesen, ő azonban kitér kapacitálásom elől. Inkább arról beszél, azt írjam meg, hogy június 26-án, hétfőn a Petzelt Szakképzőben rendkívüli véradást rendeznek. A helyi nobilitások iránt érdeklődöm, hogy voltak-e , de ez elől is kitér, nem árulja el, hogy volt-e polgármester, a jegyzőasszony vagy valaki más a nagylegények, lányok közül. Tényleg, hogyan is vagyunk mi önkormányzati, országgyűlési képviselők ezzel? Vagy mi letudjuk azzal kötelességünket, hogy megszavazunk egy kevés támogatást a Vöröskeresztnek mások adójából, aztán ennyi, megtettük a magunkét?
Juli meg csak hajtogatja, hogy nem ez a fontos, hanem, hogy volt már olyan véradó nap, amikor kétszázan is eljöttek. Tényleg, ez a véradás dolog, most közügy, vagy magánügy? Eszembe jut, lehet, hogy jobb ha nem közhír hogy ki jött el, mert akkor megtudná mindenki, hogy a városi közszereplőknek milyen az egészségi állapotuk, adhatnak-e vagy sem vért. Hogy azért nem voltak, mert szarháziak, vagy egészségügyi okból.

De azért motoszkál bennem, hogy én miért nem hallok mostanában a Vöröskeresztről? Pedig Juliék csóró gyerekeket táboroztatnak, vagy százfelé gyűjtenek, egészségügyi tanfolyamokat szerveznek, ott voltak az árvíznél is és még egy csomó dologban. Most tűnik csak fel, miért nem beszélnek erről, miért nem közügy ez Szentendrén? Tényleg ilyenkor, hol van a nagyarcú szentendrei értelmiség, voltak-e vért adni és hányan, s ha nem, miért, nem? Vagy ez is úgy van, ha baj van, akkor a tanító néni, meg a fűtő, meg néhány megszállott dolga csak? Miért nem parkol itt ház előtt egyetlen feketeablakos drága dzsip sem? Pedig Szentendrén ha valakinek a közepesnél rosszabb kiállítása nyílik valamelyik galériájában, a megnyitón ötvenen tapsolják, meghatottságot színlelve rázzák a művész kezét és valamelyik helyi lapba a méltató már írja is örökbecsű esztétikai eszmefuttatását, nem feledkezvén meg önmaga és a méltatott korszakos jelentőségéről, de róluk, dolgukról csak ritkán hallani.