Nos a legutóbbi alkalommal is így történt. A kávézó asszonyával, valamilyen jelentéktelen dologról váltottuk a szót, talán éppen a városi kulturális pletykákról, amikor beviharzott egy hölgy, amolyan mai vállalkozó. Mivel, én csak mint presszó-beszélgető voltam ott, - miként Karinthy Dunakanyar című darabjában a betévedő késői vendég,- azonnal elhallgattam. Megérezve, hogy ami most kezdődik nem tartozik rám, üzleti dologról lesz szó. Egyébként is, a pultos és vendég beszélgetése legtöbbször csak a vendégnek szóló udvariasság. Elhallgattam hát, már csak azért is, mert a belépő kisebb szelet kavarva és vele valamelyik legújabb, orrot csiklandó, távoli egzotikus világot idéző kellemes parfüm illatot sodorva magával, huppant le az egyik üres asztalhoz. S rögtön belevágott mondandójába is, sietve, mint akinek ezer dolga van még, s rohan tovább. Arról győzködte Gizit, hogy vegyen részt az adventi Dumtsa utcai kitelepülésen, váráson.

Az érkező, ahhoz a mai, vállalkozó nő-típushoz volt sorolható, akiről még megszólalása előtt tudja az ember, hogy oly határozott, mint az őrmester a K und K idejéből, mozgékony, vibráló mintha a pingpong és fittnesz világbajnokot gyúrta volna egy illatos asszonyi testbe a teremtő. Aki céltudatosan beszél, tőmondatokban fogalmaz, amelyben az érzelem és értelem szövegrészei okosan kapcsolódnak egymáshoz és szinte visszautasíthatatlanul sodornak álláspontja elfogadására. Semmi polemizálás, semmi közbeiktatott történet, mint egy Ottlik szövegben. Nincs több sík, csak annyi gondolat, ami szükséges, de minden, ami információhoz tartozik. Aki udvarias, sőt bájos is, csak amikor beszélsz vele azt az érzést kelti benned, hogy itt nem lehet lacafacázni, mondani, cselekedni kell azonnal, határozottan, céltudatosan és gyorsan, mert hát, ha nem, akkor…

Nos, amikor a hölgyek már benne voltak a beszélgetés sűrűjében, hogy kellene egy jó kis színvonalas vásár itt Szentendrén is, mert Európa boldogabbik felén, milyen hangulatos karácsonyi vásárok vannak és olcsón sikerült sátrakat és más alkalmatosságot szerezni, hogy ez nekik, értsd alatta a szervezőket, nem biztos, sőt könnyen lehet, hogy ez alkalommal csak ráfizetés, akkor kezdett bennem összeállni a kép. Segíteni, alakítani, formálni és színvonalasabbá, európaibbá szeretnék e várost varázsolni az ünnepekre. Összefogtak és keresik a partnereket hozzá, mert szentendreiek, itt laknak és úgy látják, lenne mit tenni és hogyan. Ők, a másutt már sikeresek, segíteni szeretnének, persze az üzlet törvényei szerint, de nem, vagy alig találnak hozzá partnert, mert az önkormányzat, intézményeink nem nyújtják kezüket, nincs segítség, semmi városi kapaszkodó.

Nem hiszem hogy lenne olyan mai önkormányzati képviselő , akinek ne mondanák vádlón, hogy itt élnek közöttünk, okos, tehetős, jó szervező, ilyen-olyan kapcsolatokkal bíró emberek, tennének a városért, adnának is, csak nincs hol, mikor és kinek. Bezzeg, és sorolják az ország sok községét, városát tucatszám Vigándpetendtől, Mohácsig. Ott bezzeg, megy minden, mint a karikacsapás. Itt meg, s soroltatik a sok kudarc. Nem tudom, átok sújtotta föld-e ez, s ki itt él annak szekere folytonosan árokba megy, ha közdologra vállalkozik? Mert keserűek szavai annak, mint ki epét ivott kivel valamely ilyen esemény után beszélsz. Szükségszerű-e, hogy ez, így legyen? Önök most azt mondják, dehogy, fenét, csak ez, meg az, meg valamilyen csoda ember kellene ide. De emlékszem én még arra is, amikor Szini István, mostanában szívesen emlegetett, mára sikeres tanácselnök, amikor fájlalta, hogy mitől, miért a fék, az ellenállás, hogy meghiúsul a Kőhegy alatti réten a diplomáciai negyed, s több hektáros golfpálya, amelyet megépített volna egy külföldi vállalkozó.

"-Ím, itt vagyon"- ra, beszédbe keveredtem én is, mint ki Madách drámájából lépett a színre. S motyogtam is valamit, hogy igen, majd segítek, de hát… Talán tehetnék valami hasznosat is, hogy a szándék révbe jusson. Mert az is segítség lehet, talán, ha sült gesztenyét árulunk mi kisebbségiek, mert hisz finom csemege. Meg hát tudva azt is, hogy Szentendrén századok előtt, ilyenkor halottak napjakor, a szamárhegyi családok asztalán, kancsó állt, benne tiszta víz, tálban sült gesztenye, s míg a temetőkben pislákoltak a mécsesek, ezt majszolta, szeretteikre, az elődökre emlékezett minden család. S volt idő, amikor a gesztenyesütésből jött össze sok családnak, a karácsonyfa alá való csekélység és egy jó vacsorára való, talán.