Az első dijak egyikének átadása

Bolodog békeidők

Ha tanácsot lehetne adni a jövőbeli vezetőnek, én azt mondanám. Belebukhat ha nem hallgat a város értelmiségének arra a bizonyos részére, aki most elődje kiterített teste felett vigad, de abba is belebukhat, ha hallgat rájuk. Vonja be őket, de óvakodjék tőlük, mint a préritűztől. Mert ilyen ez a Szentendre, egyedi, sajátos, értékes, hangulatos, de ellentmondásos. Ezért nem lehet vele élni, de nélküle sem.

Olvasgatva az e témában megjelent korábbi írásokat, nem tudom miért, eszembe jutott egy régi, nem túl szellemes történet.

Volt itt Szentendrén az „Új honfoglalás” avagy a szamár-vitézi telekjuttatás nevű program, még valamikor a harmincas években. A program kitalálója, elnevezője és kivitelezője Kamillo és Duci bácsi volt, legalább is Györe Bandi bácsi elmesélése szerint. A két azóta már régen a temetőben csendesen nyugvó úrról azt illik tudni, hogy életükben nem voltak azok a tipikus otthon ülő kispolgárok, sőt akár fogalmazhatunk úgy is, igazi bohémek voltak, akik egy kis huncutságért nem mentek a szomszédba. Kalmillo bácsi aki amatőr festő, önkéntes idegenvezető, jogi szakértő, grafológus és műítész is volt, és még sok mindenhez értett,(amihez éppen kellett) az egyik legszínesebb személyisége a háború előtti Szentendrének. Új honfoglalás programjuk ötlete, az elbirtoklás jogszabályára és arra épült, hogy számukra a Kormányzó úr őfőméltósága, mint saját megítélésük szerint arra érdemeseknek, nem juttatott vitézi telket annak idején. S bár a „Vitézi Rend eredeti koncepciójától is eltérően a húszas években nem sikerült megoldani a felavatott vitézek telekkel való ellátását, és 1930 végére csak 31%-uk rendelkezett vitézi telekkel. A vitézi cím így nem járt automatikusan vitézi telek adományozásával, hanem csak az arra való jogosultságot jelentette. Amit „A vitézi cím és a vitézi telek megváltozott viszonyát konstatálta a miniszterelnök szintén 1931 novemberében közzétett 5863/1931. számú rendelete: "A ťvitézŤ jelző viselésére a Vitézi Rendnek azok a tagjai is jogosultak, akik vitézi telekben még nem voltak részesíthetők." passzusa a mi hőseinket nem elégítette ki, ők a saját megoldások hívei lévén úgy döntöttek, nem várnak sem a Kormányzó úrra, sem semmiéle miniszteri rendeletre saját kezükbe veszik vitézi ügyeik megoldását.
A jogszabály kimondja, „Elbirtoklás útján szerzi meg a dolog tulajdonjogát az, aki a dolgot sajátjaként, ingatlan esetében tizenöt, éven át szakadatlanul birtokolja.””Az elbirtoklás jogintézménye azon alapul, hogy aki a tulajdonjogával hosszabb ideig nem él, (pl. évtizedek óta külföldön tartózkodik, megbízottja, meghatalmazottja nincs, az ingatlannal nem törődik, nem műveli, nem művelteti) a tulajdonjogával való felhagyásként is értelmezhető.”
Ugyanis ebben az időben a filoxéra elpusztította volt szőlőültetvények, hatalmas területek voltak parlagon.

Hőseink kinéztek hát egy jókora darab elhagyott telket valamelyik idős szentendrei földje mellett, s megfogadták egyik nem túl művelt, alkalmi fölművelő munkából élő, magyarán szólva napszámos ivócimborájukat, hogy működjék közre várható anyagiak reményében az Új honfoglalás tranzakcióban. Olyan "kollégát" választottak, akiért nem kapkodtak a gazdák, mert ezek az „urak” közül a többség, jobban szeretett ,ha nem volt ott a tulaj, a körte fa alatt pihenni, s közben iszogatni agyleépítő pismányi Delaware-jából, vagy bubáni ezüstnohájából,mint kapálni, ásni, vagy bármilyen földmunkát végezni. Ilyenekből akadt ez időben a Fő téren álldogálókból mindig vagy egy tucat. Ők voltak Fehér úr a főtéri temetkezési vállalkozó alkalmi gyászhuszárai, de vállaltak ők házhoz szállítást is valamelyik főtéri boltból, mint ahogy szinte mindenféle alkalmi munkát is.

Nos, az egyik ilyen „úrral” abban állapodtak meg Kamillo bátyámék, hogy amikor a telekszomszéd kimegy a földjére dolgozni, ő is menjen ki, és kapirgáljon, ásson, szóval csináljon valamit, annak látszatát keltve, hogy művelik a szomszédos földet. Lényeg az, hogy nagyot köszönjön, és a telekszomszéd lássa, hogy tevékenykednek a mellette lévő, eddig elhagyott telken.

Másfél, két év elteltével aztán néhány kocsmai tanút is megidéztetve elkezdődött szamár-vitézi telekjuttatás és elbirtoklási eljárás. Természtesen a bíró beidézte az idős telekszomszédot is annak bizonyítására, hogy az elbirtoklást kérők valóban művelik-e tizenöt éve a földet. Nos, ekkor kezdődött az a színdarab, amelyben a kocsmai tanúk fennen állították (néhány fröccs ellenértéke fejében) micsoda ültetvényt telepítettek ők Kamilló bátyánk szakmai iránymutatásával a valamikor elhagyott telekre, és azt is, hogy rendszeresen művelték a földet. Ilyenkor az, aki szomszéd mellett kapirgált, ráerősített, hogy „-Ánó néném maga is láthatta, ugye emlékezik rá, hogy ott dolgoztunk a szomszédban látástól vakulásig.” Az idős szomszédasszony, bár tisztességes volt, de idős kora miatt már nem a legjobb memóriával bírt. Emlékezett ugyan arra, hogy Jodusék valóban kinn jártak, de hogy ez mikor volt, két éve vagy tíz, ebben már nem volt biztos. Így hát, hogy másnak ne okozzon problémát inkább rábólintott a kérdésre. Nos, így folyt a szentendrei Új honfoglalás és szamár-vitézi telekjuttatás program Hadzsics Kamilló és Györe Duci módra.

Tanulság? Talán annyi, hogy szeressük Ódor Emíiát!