Akkor pedig, nem az értékelésemmel, hanem velem van baj. Úgy látszik gyenge jellemű vagyok, alakítható, akit érdemesnek tartanak meggyúrni, mert bíznak abban, hogy változtatok véleményemen, ha nyomás nehezedik rám. Néhányan tudják azt is, bajban vagyok magammal, mert az egyik jelöltről már korábban, még mielőtt elkezdődött volna a vetélkedés, kimondtam, hogy alkalmas. Igen, így van, alkalmas lett volna. Támogattam volna, ha ennél sokkal jobb dolgozatot készít, ha látom, hogy átlátja azt, amire vállalkozik.

Akik most nyomást gyakorolnak rám, nem látják ezt? Vagy lehet, hogy ők is abba a csoportba tartoznak, akiknek a város csak terep és valójában "Szentendre vakok." Hogy az érték, amit védeni akarnak valójában csak lózung és mögötte szerény kis személyes érdekek húzódnak meg? Mert az szentigaz, akik most a bírák, féltők és védelmezők szerepében tündökölünk a lényeget tekintve a lustaság bűnében vagyunk. Mert egyikünk sem írta le, mi is az, amit védeni, óvni, továbbmenteni szeretnénk. Pedig volt alkalmunk, funkciónk, lehetett volna, kellett volna is, de hát a szellemi restség erősebb volt. Nem mertük kockáztatni, hogy szembe találkozunk a más-véleménnyel, esetleg lehet, hogy nincs is igazunk, mert hátha nem is úgy gondolják azok, akiknek felkínáljuk értékelésünket. Akkor meg mit is féltünk? Talán csak nem azt, hogy nem mi mondhatjuk fülbe a verdiktet, ez jó, amaz meg a rossz?

Az őszinteség és nyilvánosság hiányzik a dolog mögül, az én, ezt jónak, amazt rossznak, elvetendőnek tartom, vállalása. Most persze mondják előre, csalódni fogok. Lehet, sőt az is előfordulhat, hogy immáron ötödször. De marad egy mentségem. Nem is akármilyen, magam hibáztathatom majd, gyenge felkészültségem, intellektusom és rossz emberismertem miatt.

Mert mi is most a valódi tét? Az, hogy megmarad-e kulturális jó hírünk e hazában. És igaz, van kockázata a dolognak. Ugyanis, közel húsz évvel az utolsó igazi kivételezett nagyságú szentendrei teátrum és szentendrei nyár költségvetés után, lehet, hogy kiderül hogy azok a bizonyos standard Szentendre igények, ennyi pénzből nem teljesíthetők. Akkor pedig, összedőlhet a Szentendre nimbusz, a "Szentendrén mindig történik valami érdekes, valami olyan, amire oda kell figyelni", mert hát "Szentendre mégis csak Szentendre."

Lehet, hogy nem kell Sex Pistolsos dübörgéssel és skizofrén arccal beleordítani a hatalom arcába, "Pénzt! Pinát! Pálinkát!" mint tette azt Bada igazi dadaista módján, amikor Kállay Péter meglátogatta a Vajdát, életében először, és mint polgármester bekukkantott a pincébe. De Bada legalább a maga nem túl kifinomult módján kifejezte azt, amit a testületnek és Szentendrén mindenkinek tudni kellene, ennyiből nem megy, nem mehet, erre áldozni kell. No én ezt is fontosnak tartottam, hogy ezt a pályázók kimondják, s az egyik megtette. Mert sokan most sem hiszik el, hogy a Szentendre imagó többet jelent a városi ingatlan árakban, mint az, hogy van-e jó út.

S ha tántorítóim, most arra gondolnak, hogy nagy a kockázata annak, hogy a még romjaiban, de megmaradt Szentendre hírnév is elveszhet, igaz. Csakhogy az elmúlt tizenöt évben néhány tétova kísérlet ellenére, tulajdonképpen nem történt meg az, átütő változás, amely e hírnevet tovább emelte volna, amire sokan számítottak, -tunk, mert ellazsáltuk, -ták, akkor meg mire kellene még várni? Mint ahogy, nem halasztható az sem, hogy valaki felrajzolja, a huszonegyedik századi Szentendre vízióját is.

Szóval bárki kérdi, a hülye én vagyok. De az okosaktól azt kérem, mikor máglyára vonnak, azzal a papírral gyújtsák meg a rőzseköteget alattam, amelyre megvédeni szándékolt értékeinket felírták.