Tegnap egész nap születésnapoztam. S ez esetben a napot, mint az összetett szó egyik tagját a legszorosabb értelemben kell venni, mert olyan szívet és testet melengető nap volt ez a tegnapi, amilyen csak egy kellemes őszi nap tud lenni Szentendrén. Délelőtt Petrát ünnepeltük, a kétéves unokát, délután meg a hatvanéves Lacát.

No szóval, az elején. Petra, az elfogult unokaszerelem, s itt a szerelem alatt itt igazi, gyönyörű, szívet melengető érzést kell érteni, melyet csak egy kétéves unoka tud kiváltani az emberből. Úgy és annyira, hogy ha rá gondolsz, vagy csak látod őt, nem maradnak olyan szépséget,okosságot és szeretetet kifejező jelzők amelyeket rá ne aggatnál. Mert átfűti a lelked valami transzcendens érzés, a mindent, együtt végetlen érzése, amelyben együtt van a nő és csecsemő, a csábos és incselkedő, az anya és lány házat otthonná változtató érzete, s amellyel azt gondolom minden kezdő nagyapa így van, olvadozik mint a hatvanas években a nyári napon a bolt elé a rekesz tetejére lerakott teavaj.

Szóval megérkeztem. Rövid motyogó köszöntő én, majd ő, aki kérlelhetetlen mozdulattal birtokba vette a kis színes pléhdobozt (csokival tele) és szinte ugyanazzal mozdulattal, mint a kétheti éhezésből most érkezett hörcsög, beletömött képébe négy darab pingponglabdányi bonbont, hogy azonnal az ötödik után nyúljon és hevesen tiltakozzon az ellen, hogy édesanyja elvegye tőle a megmaradtakat, mindenféle - Lesz még torta is!, meg - Ebédelni ki fog? felesleges kérdésre fittyet hányva, pontosabban erős üvöltést hallatva jogos tulajdona megfosztásának minden kísérletekor.
Végül, az használt csak, hogy egy bonbont a dobozban hagyva visszakapta és rázhatta, így tudatosítva önmagával a környezetével, hogy itt van, ez az övé és senki másé, bármikor bekaphatja ha egy mákszemnyi is a szájába fér az előtte a két pofára és csurig betömöttől.

Aztán beszélgettünk. Én olyan felnőttes okoskodó hülyeségeket, hogy ez a nagypapa, ez meg anya, és a cica, jéééé, amire ő keményen felmondta saját nyelvén, néhány általam elmondott szót is utánozva, hogy legyen egy kis örömöm nekem is. De csak szókészletének azon részét osztotta meg velem, amelyet mintegy jutalmul ismertetni kívánt, mint hűséges kutyusnak a gazdája, aki kellő pitizés után szájába dobja a jutalmat. És közben úgy körözött az asztal és a székek között, mint azok a bizonyos dervisek Gárdonyi Egri csillagokjában.

S mikor már azt hittem hódításommal áthatoltam a tűzfalon, hatalmas csalódást ért. Ugyanis Petra gyulai nagyapját szólította a fürdőszobába popsiját megtörölni sikeres bilizése után. Ettől a szörnyű mellőzéstől úgy éreztem magam, hogy szinte láttam, amint a Rajna kicsap a medréből és magába szippantja a lángoló máglyát és a máglyából a láng felcsap, magasra, egész az égig és belekap Walhallába. Az istenek vára lassan elsüllyed az áradó Rajnában.

Kora délután, bár lekéstem a megnyitót a Vajdában, szerencsémre még összefutottam társaság maradékával a Koronában. Laca hatvan éves és itt köszöntötték őt. Nem igazán tervezetten, kissé spontán módon, de mindenki által komolyan véve az eseményt, persze véletlenül odatévedt régi barátokkal is. Laca sárospataki már, de mint számomra újfent kiderült, leginkább csak lakhelye szerint az. Az Új Péterrel készült hosszú, vagy három órás interjút végighallgatva számomra is az jött le, hogy Laca még mindig szentendrei, s mint el is mondta, itt leli fel időnként azt a közeget, amely visszaidézi, vagy legalább is felidézi a hetvenes, nyolcvanas évek pezsgő szentendrei művészeti közéletét, világát, a Vajda nagy korszakát, a Bizottság együttes születését és elmúlását és sok-sok egy életre szóló kis és nagy, művészettörténetileg fontos és jelentéktelen eseményt. A Korona teraszán amőbaszerűen változó, hol három, máskor tizennyolc tagú társaság visszaidézte a Kék Dunás korszakot, a hetvenes évek elejét. Amikor egy-egy délutántól estig változott, nőtt, fogyott, cserélődött az akkor még fiatalokból álló csapat, időnként magába szippantva a mellette ülőket, máskor a széket távolabbra húzva, vált külön valamit megbeszélni egy-egy párocska, csoport. Szóval visszaidézte azt a lüktetést, amely oly jellemző volt ekkor e városban. S mi is idéztünk dolgokat. Kraszna hosszú papírszipkáit, Öcsikéjék szőlőjét, ahol egy-egy nyári házibuli éjjelén több tucatnyian bóklásztak, aludtak, tették a szerelemmel amit kellett, Macó néni művészetét és hungarocell galambokat a Ónodi ház melletti udvar felett. Szóval mindent és mindenkit kicsit történelemre késztetve ifjakat, felidézve sok sok azóta ködbe veszett arcot, csillogó szemű farmernadrágos, tarisznyás ifjakat és azóta nagymamává lett lányokat.

Vígh Misi ( dalszövegek, versek, Balaton, Trabant stb.) kezében Bob Dylennel és Bulgakovval idézett tucatnyi ismert és kevéssé ismert mondatot, mintegy felélesztve korosztályunk És-es tarisznyás korszakát, amikor egy-egy asztaltársaságban Laca, Juhász Endre tette ezt, az ősi vizsgát, intellektus felmutatást, mint ki bohóc jelmezben Trisztánt énekel.

Aztán estére mindenki megérkezett, ki csak tudott, s akart. Deimtől, Bélásig majd hatvan ember, főként a Vajda stúdió tagjai, a céh, mely mint illik köszöntötte egyik városon túl is híres mesterét. S a város? Nem tudott róla? Valószínű. S mert az egyetlen voltam, ki dokumentálta az ünnepséget kissé úgy éreztem magam mint ki fontos, no nem maga hanem az esemény miatt.
Laca kissé elfogódottan örült a társaságnak, hogy ennyien eljöttek köszönteni őt. Nem tudva, hogy e város tartozik neki, s talán megadja egyszer, ha felnőttként akar majd megjelenni a világ előtt.