| főoldalra |
 |
Ugyanis, apai nagybátyám agglegényként itt élet le életének nagyobbik felét. Hazajőve a császár meghívásából, megjárva Piavét, olasz hadifogságot úgy döntött, vége, elege van az öldöklésből, az emberekből a lelki és gyomorbajából és azt egyetlen dolog fogja meggyógyítani, a sztaravodai csend, és a forrás vize. Így hát a forrástól hetven méterre épített egy gunyhót, mögé ólat és kikötözött. Szégyellte is család rendesen, hogy kőműves létére, szárazon rakott kőfalú házban, gunyhóban él. Azért, hogy ne piszkálják, épített hát egy házat is, lejjebb, a forrás alatt, rendes szuterénnal, tégla falakkal és cseréptetővel. Ez lett a kisajátítás után a skanzen restaurátor műhelye. Berendezte annak rendje,módja szerint, de soha nem költözött be. Nem akart lakni benne, mert jól, sőt boldogan elvolt ő gunyhójában. Hetente egyszer bejött a piacra, hozott ezt, azt, vásárolt is valami keveset, meghallgatta híreket, de legtöbbször sietett haza Szataravodára.
 |
Most hogy kezemben kis vonalas füzete, olvasom kacskaringós betűit- hogy a fenébe kerülhetett apámhoz?-értem őt, nagyon is értem, nem tudok a gyönyörű jövővel azonosulni. Nem is látogatott be a városba máskor, csak Karácsonykor a dalmát misére és Ivandankor ha volt ünnepség, arra. De mint olvasom volt év hogy nem a csapáson volt a tűzugrás, hanem kinn Sztaravodán. Legalább is a Pilishegyvidék-Budakörnyék 1938. július 2-i számában ezt írja: „Nyolc év után először tartottak János napi tűzugrást a dalmátok. A Sztaravoda, majd a Huzsvik vendéglő volt az ünnep színhelye. „ Aztán hatvanas évek közepén kezdett a Sztara a kirándulók és a szentendreiek kedves helye lenni. Ekkor már nem csak a Preobrazsenszka búcsúja utáni vasárnap járt ki embersereg, de tavasztól őszig a hétvégeken egyre több lett a bakancsos turista. Mintha ekkorra már ő is jobban bírta volna az emberek közelségét.
 |
Persze nem árt tudnia annak, aki a szentendrei
lakos címre pályázik, hogy a Sztaravoda a város fontos helye volt mindig
és elhanyagolt az utóbbi húsz évben. Száz éve is itt gyűltek össze az
emberek, ha szervezkedni valójuk volt. Itt jöttek össze a szentendrei
földművesek, mert azt hallották, hogy a földmunkásoknak is lehet szervezetük,
amely érdekeiket képviseli. Szegények csak azt nem tudták, hogy még húsz
év múlva is el fogja utasítani kérelmüket a helyettes főispán. Persze
én könnyen vagyok a levéltári adatok birtokában – de ők nem tudták, hogy
a városi elöljáróság nem nézi jó szemmel- ezért nem, csak majd később,
hogy kezelni lehessen őket egy másik egyletbe fogják terelgetik őket.
De itt volt az a bizonyos május elseji is, amelyen vadpörkölt volt a kondérokban
és minden csóró annyiszor vehetett ahányszor akart. Meg is bánta sokuk,
mert évtizedekig „pofon járt a tetűnek, mert felzabálta város vagyonát.”
Itt találkoztak a szocdemek, mert Pomáz felől a hegyeken át ide jött emberük,
mert még hivatalos jelöltjüket sem engedték be Szentendrére választáskor.
De a Szataravoda volt minden évben a madarak és fák napi iskolai kirándulások
célállomása cserkész találkozók és versenyek helye is.
Szóval szentendreiek százainak volt kedves helye a Sztaravoda forrás környéke.
Irígylem a testületben a „csak térkép
e táj” képviselőket, mert hasznos, jó, vagy nem jó üzlet, alapon döntenek.
Nem konkrét hely számukra a legtöbb, nem kell, hogy fájjon ha eltűnik,
nem tolulnak homlokuk mögé történetek, képek egy-egy hely neve kapcsán.
Egy kis történet a sok közül:
„Kalmár hajdani tőkepénzes harisnyagyáros, akinek a Macskalyuk oldalában
állott családi villája, 1937-ben 10 000 pengőt ajánlott fel a város vezetőségének
a sztaravodai műúttól házáig vezető út megépítésére. Ezt az akkor tekintélyes
összeget kisebb pénzbeli felajánlások és természetbeni munkavállalások
is követték környéken lakók részéről. A város vezetősége addig húzta az
időt, mígnem a háború miatt az útépítésből nem lett semmi.”