Állok a könyvtár előtt, mint amikor a Turán kiállt a Keleti pályaudvar kormányvárója elé, hogy fogadja Vitéz Nagybányait. No, persze nem oly díszmagyaros, csákós, fokosos lélekkel, mint a kormányzó úr őfőméltósága koronatanácsának tagjai, csak szandálban, farmerban és pulóverben, hogy a halottasházra emlékeztető bejáraton bejussak új állomáshelyemre. Lelkem emelkedett volt, legfeljebb a Pátriárka utcán a boltba, iskolába, hivatalba igyekvőknek nem tűnt fel annyira. De azt bizton állítom, hogy a ház előtti értelmetlen négyszög kertben álló hatalmas öreg ezüstfenyő egyetértően bólintott, mintegy nyugtázva a tettet, és talán kacsintott is, no, ez igen, ez már valami.

István ajtót nyitott, felpörögtek az események. Pontosabban lassan szállingóztak a könyvbabráló népek, mint a kései fagyoktól lehulló cseresznyefavirág szirmai egy fuvallatos májusi reggelen. Aláírás, kulcs, üzenet, telefon és ugyanez többször is. S ebben az andalító ritmusba hatolt bele, mint Haydn üstdob szimfóniájában a dobok mély dobbanása a nevesincs import káefté teherautójának, tolatósan, büdösen, és tolakodóan pöfögő megérkezése.

Mert hát rendezvénynek, pontosabban bóvli-vásár, kirakodós izének adott helyt a ház, a Barcsay mester mozaikja előtti enteriőr, az aula. Rakodás, hordás, papírdobozok, székek, asztalok, megtelt. Mindenütt portéka, a boldogabbik Európa nagykereskedelmi maradéka, a kínai technológiai invázió előszele, pontosabban némelyik elektromos játék, szellentés színvonalú is, és mellé ezernyi érdekes, szükséges dolog az edényektől, a slafrokig, a ceruza elemtől a borotválkozó tükörig. De kérem, itt álljunk meg, mert vannak tárgyak, eszközök, amelyek többek mint valójuk, ők a kort megidéző történelem.

Mert hát e homorú arctorzító kerek tükör, ő maga hatvanas évek. Itt fekszik előttem szomorúan, kopott fényesen. Már éppen mobilomért kapok, hogy most azonnal szólok Öcsikének, hogy vazzeg kincs, gyere gyorsan, mert elkapkodják. S egyszer csak a homlokom mögé gurul a csavaros borotva, a Figaró penge vékony papírdobozának bárgyú grafikája, és hirtelen megérzem a Pitralon összetéveszthetetlen szagát, s ettől megállok.

Már megint okoskodom. Köröttem ősz emberek mormolva számolják vajh, mennyi lehet, mi a kosarukban van, belefér-e a pénzbe még a hétezres bőrcipő, s az unokának az a jópofa maci. Mit is fanyalgok én itt? Hát, otthon vagyok. Fehérhajú városi tisztviselő és öreg papírgyári drehás, Muci néni is, meg Laci, aki negyven éve még két zsák cementet vitt a vállán, s most emberárnyék csupán. A csendben elmenők és én közöttük. De amit a városba karcoltak, alig látja más, csak az, aki nem dögös autóval rohan. S ha rohannak is, hová?