Mert hát Barna, hatvannyolc óta a Mambó magnó korától a mai komputervilágig szolgálja e várost majd negyven év óta. S aki ismeri a város múltját tudja, micsoda ideológiai hullámveréseket, ajánlásokat, tűréseket kérve és viselve. Elébb harmadmagával, aztán százharminchatan, az utóbbi évtizedben tízen voltak ebben munkatársai. S amikor a bejárat felől először halkan, majd közeledve egyre erősebben szólt a tamburák hangja, Vujicsicsék köszöntötték az ünnepeltet, felidéződött bennem egy régi kép, amikor Jutka lerázhatatlanul mondta és nyúzta őt, hogy itt vannak ezek a fiúk, szentendrei muzsika, ezek a gyerekek csoda, vállaljuk őket. A Szentendrei Napok kezdetekben néhány program volt csupán, majd megjárva fénykorát, eljutott a mába, hogy mint Szentendrei Nyár a várossal egy legyen. Tucatnyi rendező, száznyi színész, sok-sok produkció a Fő téren, a Városház udvaron, a Könyvtár színpadán. No, és a kiállítások az első falra akasztott képektől, a Vajdások politikaborzoló programjain át a MűvésztMalomig száznyi kiállítás és hozzá sok mimózalelkű vasbakancsos alkotó, nem pillekönnyű dolog. Valamikor egy fiatal levéltáros bizonyosan összeszámolja majd, mennyi rendezvény, s csodálkozik majd, hogy mily ósdi technikával, milyen körülmények között volt ez egyáltalán.

Mint valami születésnapon énekeltek a mindig vidám nyugdíjasok, verset mondott József és táncukkal köszöntötték az együttes vezetői. Verset írt Judit és jó szívvel emlékezett Péter évtizedes együttműködésükre. A díszoklevél szellemes és kedves szövegét Kertész Péter olvasta fel. Ott volt a barlangban János és Gizike tíz év után, és Magdi néniék, Márti komoly arccal, Gyuri vidáman, Ági megszeppent elfogódottan, Bea felszabadultan nevetve, Áron csillogó szemekkel, kollégák, barátok, munkatársak száznyian.

Megírtam én is Barnának dolgozatomat, de végül is a papírkosárban érte a vég, nem mondtam el. Pedig nem a szerepléstől való félsz marasztalta papíron szavaimat, hanem valami szemérem tartott vissza, amellyel vagy kéttucatnyian voltunk még így, pedig őszintén örültünk mindannyian, mert azt éreztük méltó az ünnepelt. Amikor a közösség nem a kötelező hivataloskodás szerint köszöni meg munkáját, emberségét annak, aki érte dolgozott, hanem megteszi ezt magától is, úgy ember módra, normálisan, felemelő dolog. Szentendre egy nagy gyerek, és mi benne, érzékeny lelkű ősz kamaszok. Legalább is azokban a pillatokban, amikor megérint valamilyen lélekmozdító esemény. Amikor valahol legbelül az agy és a szív között olyan vitorlák feszülnek meg hirtelen, melyeket csak kemény élet-viharokra és csodás vizeire tartalékol az agy. Egymásra csúszik, és érzékelhető valóságként, tapinthatóan érzed meg a közösséget, a múltat és jelent, az embert magát.