E sajátosan magyar, bécsi műfaj, a hatvanas évek óta nemzedékem által szívből utált operett. Lelki szemeim előtt a tanti, amint a rádióban valamelyik Kálmán Imre, Huszka Jenő, Szirmai Albert, Ábrahám Pál, Lehár Ferenc operett-sláger szól és közben mosolygósan pucolja a zöldborsót. De az is igaz, hogy ezt legalább tudja rólunk Európa, úgy mint Puskás Öcsiéket, a guláscht, tsikóscht meg a paprikát de aztán ennyi és azóta tulajdonképpen semmi. Ráadásul ezt is, mint bécsi műfajt tartják számon, mintha Budapestnek vagy Bukarestnek nem lett volna a maga idejében europa-hírű operett műsora, primadonnái.

S ha azt gondolják rosszúl érzetem magam ezen az estén, hát piszkosul tévednek, mert pont az ellenkezője igaz. Az akaratlanul is a fülemben visszaidéződő dallamok, a cintányéros, cudar világ amely vágyik egy nő után, hogy majd beugorjon a nagybőgőbe mondatok ismertségére számító Ascher Tamás tanár úr úgy rendezte meg a játékot, hogy állandó ambivalenciában, a mosoly és a romantikus meghatottság keskeny mezsgyéjén tartott. Azt is mondhatom, hogy posztmodern performance-ra vették a dolgot, de ez így nem igaz, mert a humor finom volt inkább operett-önirónia és eközben a hallgatókat piszkosul megdolgoztatták, mert a hempergéstől a táncon át, az álladó dinamikus mozgásig mindenre rávették őket, felidéztették velük a harmincas években divattá vált operett tánc-sztenderdeket és közben megkövetelték, hogy az ének és színészi formálás koncentráltan jöjjön át. Ezen még a nedves időtől időközben kissé lehangolódott pianino és az időnkét a színészeket lefejező, félbefűrészelő világítás sem tudott rontani. Legyen mentségükre, hogy öt perccel e kezdés előtt derült ki, hogy színpad helyett a terasz lesz a játszóhely. Ugyanis a játék (hozzáállás) fiatalos, lendületes élvezetes volt és egy-egy esetben igazán színvonalas duettet, szólót produkáltak az ifjak. Sajnálom, hogy kevés volt a nézők között a színinövendékek korosztályából való, mert ezt ők is tudták volna élvezni.

Nézve, hallgatva az előadást egy régóta megvalósítatlan lázálmom jutott eszembe. Húsz éve lehetett, hogy fűzögettem Belosics Józsi bácsit, hogy az ötvenes évek elején a kalászi textilgyárban amatőr szereplőkkel színre vitt Dunajevszkij Szabad szél operettjét ismét állítsa színpadra, az akkor még elő szereplőket, kiegészítve mai színinövendékekkel a kocsigyár akkor már kissé lepusztult művelődési fészerében. De ha már szocreál operettről esik szó, hát ízlésem szerint való lenne az Állami Áruház is (a Fővárosi Operettszínház 1951/52-es szezonjában hihetetlenül nagy sikert aratott, Kerekes János darabja) a romos szovjet laktanyában, mondjuk, németül. A növendékek biztosan benne lennének a játékban, csak egy kis pénzt kellene mögéjük tolni.