Fejtörősre
sikeredett számomra a tegnapi este, mert miközben néztem, hallgattam a
Városházudvaron , pontosabban a Városháza vendéglő teraszán a Színház
és Filmművészeti Egyetem harmadéves hallgatóinak PARDON ! OPERETT! című
összeállítását, folytonosan az járt a fejemben, vajh mit keres a cifraszűr
ebben a pearsinges, trágár rap-szövegeket kántáló, csuklyás-büfögős-világban.
A színház ezen az estén, az eső elől a terasz-fedél alá kényszerült, és
ez kicsit azt idézte, mint amikor a téesz fedett színe alatt kialakított
ideiglenes moziban fővárosi művészekkel készült operettfilm-részleteket
vetítettek a lepedőre. Feleki Kamil, Latabárok, Németh Marika, Sárdi János
mozdulatai, gegjei villantak be egy-egy pillanatra, hogy aztán ráébredjek,
hogy 2006-ban vagyunk és ezek a lurkók, most tanulják az operett-szakmát,
lelkesen, teljes odaadással fel- felvillantanak a múltból.
E
sajátosan magyar, bécsi műfaj, a hatvanas évek óta nemzedékem által szívből
utált operett. Lelki szemeim előtt a tanti, amint a rádióban valamelyik
Kálmán Imre, Huszka Jenő, Szirmai Albert, Ábrahám Pál, Lehár Ferenc operett-sláger
szól és közben mosolygósan pucolja a zöldborsót. De az is igaz, hogy ezt
legalább tudja rólunk Európa, úgy mint Puskás Öcsiéket, a guláscht, tsikóscht
meg a paprikát de aztán ennyi és azóta tulajdonképpen semmi. Ráadásul
ezt is, mint bécsi műfajt tartják számon, mintha Budapestnek vagy Bukarestnek
nem lett volna a maga idejében europa-hírű operett műsora, primadonnái.
S
ha azt gondolják rosszúl érzetem magam ezen az estén, hát piszkosul tévednek,
mert pont az ellenkezője igaz. Az akaratlanul is a fülemben visszaidéződő
dallamok, a cintányéros, cudar világ amely vágyik egy nő után, hogy majd
beugorjon a nagybőgőbe mondatok ismertségére számító Ascher Tamás tanár
úr úgy rendezte meg a játékot, hogy állandó ambivalenciában, a mosoly
és a romantikus meghatottság keskeny mezsgyéjén tartott. Azt is mondhatom,
hogy posztmodern performance-ra vették a dolgot, de ez így nem igaz, mert
a humor finom volt inkább operett-önirónia és eközben a hallgatókat piszkosul
megdolgoztatták, mert a hempergéstől a táncon át, az álladó dinamikus
mozgásig mindenre rávették őket, felidéztették velük a harmincas években
divattá vált operett tánc-sztenderdeket és közben megkövetelték, hogy
az ének és színészi formálás koncentráltan jöjjön át. Ezen még a nedves
időtől időközben kissé lehangolódott pianino és az időnkét a színészeket
lefejező, félbefűrészelő világítás sem tudott rontani. Legyen mentségükre,
hogy öt perccel e kezdés előtt derült ki, hogy színpad helyett a terasz
lesz a játszóhely. Ugyanis a játék (hozzáállás) fiatalos, lendületes élvezetes
volt és egy-egy esetben igazán színvonalas duettet, szólót produkáltak
az ifjak. Sajnálom, hogy kevés volt a nézők között a színinövendékek korosztályából
való, mert ezt ők is tudták volna élvezni.
Nézve, hallgatva az előadást egy régóta megvalósítatlan lázálmom jutott
eszembe. Húsz éve lehetett, hogy fűzögettem Belosics Józsi bácsit, hogy
az ötvenes évek elején a kalászi textilgyárban amatőr szereplőkkel színre
vitt Dunajevszkij Szabad szél operettjét ismét állítsa színpadra, az akkor
még elő szereplőket, kiegészítve mai színinövendékekkel a kocsigyár akkor
már kissé lepusztult művelődési fészerében. De ha már szocreál operettről
esik szó, hát ízlésem szerint való lenne az Állami Áruház is (a Fővárosi
Operettszínház 1951/52-es szezonjában hihetetlenül nagy sikert aratott,
Kerekes János darabja) a romos szovjet laktanyában, mondjuk, németül.
A növendékek biztosan benne lennének a játékban, csak egy kis pénzt kellene
mögéjük tolni.
|
|
|