Dodolázás a hatvanas években

Szentendrén a kisebbségi, nemzetiségi lét sokkal inkább a történelmet, hagyományt, kevésbé az élő kultúrát, nyelvet, szokásokat, életmódot jelenít meg, mint számos magyarországi nemzetiségek lakta településen. Oka, pedig a magyar hon történelemében és ezen belül Szentendrét érintő sajátos, más városoktól eltérő sajátosságokban, a város gazdasági életének változásaiban keresendő. A rácok betelepülésével a tizenhetedik század végén újjászületett, a szinte teljesen, vagy teljesen kihalt, korábbi lakói által elhagyott Szentendre élete, a magyarországi településektől eltérő módon alakult.

A város mai arculata (az egész óváros) régi épületeinek, templomainak meghatározóan nagyobb többsége, a Fő tér és az óváros szinte majd minden kőépülete e népcsoport ide érkezésének és sikeres (Bécs és Zimony, királyság és törökök közötti) kereskedelmi, gazdasági (szentendrei zsuppos bor a városban sikeresen működő céhek, tímárok és kordovánkészítők, paplanosok és kádárok stb.) tevékenységének az eredménye. 1900-ra, amikor Dumtsa Jenő, ortodox szerb vallású, származása szerint cincár, a város polgármestere, aki rendezett tanácsú várossá emeli Szent Endrét, megváltozik. A lakosság összetétele, a nem magyar nemzetiségűek a város lakosságának még 61%-át teszik ki, de ezen belül a szerbek már csak az összlakosság 13%-át adják. Az első világháború, a Szerb Horvát Szlovén Királyság létrejötte, Trianon és mint döntő változást előidéző tragédia a filoxéra pusztításának következménye, hogy a szentendrei lakosok többsége a nyomor szintjére jutat és ez a város nemzetiségi összetételben is döntő változást okoz.

1930-ra a nemzetiségiek aránya Szentendre lakosságán belül tragikusan, 12%-a csökken és az összlakosságon belül a szerbeké 2,5 %. Ekkortájt gyakorlatilag kicserélődik a főtéri üzletek, az óvárosi, valamikori jólétet mutató házak tulajdonosi köre. Egy kevésbé tehetős, más műveltségű, iskolai végzetségét tekintve alacsonyabb iskolázottságú polgárinak nevezhető réteg kezébe kerül át, amely tradícióiban, szokásaiban nem kötődik a korábbi tulajdonosi kör életmódjához, értékeihez, nem ismeri a szokásokat sem, nyelvét, kultúráját tekintve leginkább magyar. Majd a második világháború, államosítások (ötvenes évek) után 1963-ig, szociális jellegű használata (egyes épületek még ma is) meghatározó. Döntő változás a hetvenes években történik, amikor Szentendre országosan és nemzetközileg is ismert idegenfogalmi és kulturálisan régiós központtá válik, amely dinamikus népességnövekedéssel (kiköltözéssel) és ennél is nagyobb arányú intellektualizálódással, a lakosság egyre növekvő gazdagodásával társul.

Ezeknek a változásoknak következtében a nemzetiségi hagyományok, kultúra, szokások háttere is megváltozott. Miközben turizmus-igény volt népi együttesek, népviseletbe öltözött (szerb, dalmát) tchikósch-ra, hagyományos kulturfestre az ideérkezők szórakoztatására, mint szolgáltatásra, a nemzetiségi lét tartalmát erősítő közösségi elemek, a nyelv tanítása, családon belüli használata, szokások életben tartása, közösség összetartása (dalmatin brat, javor egylet) elsorvadt. A város lakosságán belül a nemzetiségiek arányára folyamatosan csökken a modernizáció következtében hisz a hagyományos termelési módok teljes eltűntek ( szőlőtermelés, bor-készítés, gyümölcskultúra stb.).
Napjainkra már csak a szentendreiség valamiféle emlékeként, hagyomány alapján él tovább a szentendrei "őslakosság" kb. 5%-ában nemzetiségi identitása.