|
|||||
MONTMARTE - SZAMÁRHEGY FESZTIVÁL július 14 -15. |
|||||
"> | |||||
|
|||||
Sokunknak
akinek nem adatott meg, hogy „úgy ismerjük Párizst, mint a tenyerünket”,
Jenő barátom mondását idézve, mert ő úgy ismeri mint a tenyérét, a Montmartre
csak mint olvasás-, mozi- vagy mások által elmesélt élmény, mint mese él
a fejünkben. S valljuk be, e honban sajnos mi vagyunk többségben. Azt írják
e helyről, hogy vidám lakóit mindig az élni tudás művészeinek ismerték.
Az érzéki, pezsgő városrész kellemes helyszín. Persze a mai Montmartre,
már nem olcsó borairól és kisvendéglőiről, hanem volt lakóiról, világhírű
művészeiről híres. Akik egyébként az olcsó bor és filléres szállás miatt
tették otthonukká és egyben híressé is. A hegy tetején a hófehér bazilika,
a Sacré-Coeur, maga a történelem. 1814-ben a Montmartre megostromlása döntötte
el a párizsi csatát. 1871-ben utolsó csepp vérig tartották itt magukat a
párisi kommün csapatai, amíg a versaillesi csapatok el nem foglalták, s
ahonnan gyönyörű kilátás nyílik Párizsra. A lefelé a kis romantikus utcákon
haladva, minden sarok tartogat meglepetést. Vagy egy érdekes házikót, hangulatos
kertet, vagy szép kis terecskét. A bazilikától alig pár sarokra még szőlőültetvényre
is lelhetünk. De ez a hely a Bateau Lavoir az elképesztő konstrukciójú házé
is, amelyet Max Jacob, a költő Úszó Mosodának nevezett el. Itt van a Place
Tertre - a művészek, rajzolók terecskéje, ahol ma már nincs művészet. A
slágerből ismert Place Pigalle, a könnyűvérű, pénzért vett kétes kalandok
kamaszkori szimbóluma. De itt van a hegy valamikor legfelkapottabb mondén
helye is, amelyről azt mesélik, hogy a tálcás nyúl úrfi házában vad mókák
zajlottak esténként. Mivel a tulajt Gill-nek hívták és festő is volt, aki
nyuszit pingált cégérnek: Gill nyulához (lapin a Gill) lett a neve. Szóval, ez a Montmartre az ötlet szerint, néhány napra, július 14. és 15-én Szentendrére költözik. A kínálat: Kiállítás az Erdész Galériábanm, majd „Az én Párizsom” - kiállítás, belvárosi utcai tárlat azokból a magánfotókból, amelyeket szentendreiek készítettek korábbi párizsi útjaikon. Hát, mit is mondjak, ezzel kapcsolatban kicsit szkeptikus vagyok, nem hiszem, hogy százszám jártak volna a hetvenes, nyolcvanas években városunk lakói Párizsban. És ezért talán kevés kékessé fakult orwo nagyítás fogja elárasztják tereinket. Bár ne legyen igazam! Lesz Verspromenád, magyar költők és írók Párizsról, a francia kultúráról szóló művei, vallomásai olvashatóak majd a Duna-korzó töltésén kirakott tablókon. Egy csöpp Szajna-part Szentendrén? Reméljük. No, az szerintem még jobb volna, nekem legalább is tetszene, ha régi és új könyvet lehetne vásárolni itt is, mint Párizsban. Aztán, Moliére: Tudós Nők (felolvasószínház) - a jól ismert komédia sajátos feldolgozása Szentendrén élő és a városhoz kötődő művészek közreműködésével. Edit Piaf két arca - sanzonok és pillanatok Edit Piaf sikerekben és fájdalmakban gazdag életéből, a Pécsi Harmadik Színház két művészének előadásában jónak ígérkezik. Mint ahogy az AKT sanzonest is, amelyen öt tehetséges fiatal színésznő franciául énekli a sikkes Párizs és a mondén Montmartre elmúlt 100 évének zeneirodalmát. A kétnapos program mintha kicsit soványka lenne, mintha több spiritusz lett volna ebben a kezdetekben. És hová lett a programból a Szamárhegy? Tényleg, kapható lesz-e cassoulet, francia sólet és könnyű francia bor valahol? Remélem a kultúrház július közepére már kiheveri a nyár nyitó fiaskóit és ez lesz az egyik sikerprogramja. De ennyi még szerény kínálat ahhoz, hogy megmozdítsa a szentendreieket és budapestieket. Több közreműködő társra, segítőre van szükség. Még nem késő megnyerni a hegyen és korzón lévő vendéglőket, hogy egy-egy gasztronómiai programmal, egy-egy fellépővel gazdagítsák a kínálatot. Meg aztán „Montmartre Szentendrére jön” program művészek nélkül kiherélt bika az arénában. Mert
az közlemény amely helyi újságban minap megjelent, nem biztat sok jóval. Történt pedig, hogya kultúrház-vezetője a város dicsőségére díjat alapított Pro Traditione névvel. A díj odaítélésének módját igen demokratikusra vette, azt a módszert választotta, hogy az elnyerésének felétele az, hogy bárki javasolhat és szavazhat is az interneten, az fogja elnyerni a díjat, akit a legtöbben tartanak érdemesnek. Jöttek is a javaslatok e-mailben Szentendre érdemeseire, erre is, arra is, de mint a rosszindultúak pletykálják az izbégi kocsmában, nem azokra és nem annyi érkezett, mint amennyit és akiket a díj kiókumlálója gondolt. Végül is a jelzett határidőig megtörtént a szavazás, elérkezett a díj átadásának ceremóniája. A különböző időpontokra, egyik kiadványban hat órára, egy másikban hétre meghirdetett díjátadó ünnepségre négy díjazottat hívtak és is meg érkeztek, három elkészült Pro Traditione éremre. A főszervező szerencsétlenségére Deim Pál hét órára jött, amikorra már a többi dijazottnak átadták az érmét, így hát a város díszpolgárának és Kossuth díjasának nem jutott belőle, neki oklevelet nyújtottak át. Hogy a dolog még katyvaszosabb legyen Erdős Péter filmjének vetítése, amelyet Deim 75. születésnapjára mutattak be ugyanekkor, a technikus másik helyszínen kezdődő elfoglaltsága miatt kétharmadánál megszakadt és csak hoszabb kínos intermezzó után folytatódott. Ehhez társult még egy olyan fogadásra történő meghívás is, ahol az asztalokon nem hogy pezsgő, de egy árva pohár sem volt. Ilyen előzmények után is a Montmartre programnak drukkolok, hogy legalább ez ne fusson zátonyra, mert hát Szentendrén senki sem érdekelt abban, hogy a nyár bukások sorozata legyen. És az ígért nagy durranások helyett, egy Pázmány szövegből vett idézet legyen az igaz „Tücsök. Totus es vox” Szó vagy Csupán. |
a lap tetjére |