A helytörténeti munka elismert tevékenysége a Pest megyei könyvtárnak, mostani munkahelyednek, ha másra nem, csak az ünnepre megjelenő Máté György könyvre gondolok, amelyben az 1956-os forradalom szentendrei eseményeit taglalja. Mint fiatal történész, hogyan látod, milyen feladatok, utak lehetőségeid vannak, maradtak neked?

Előrebocsátom, hogy gyüttment vagyok Szentendrén. Nem itt születtem, nem itt élek, sőt, ma még jobban ismerem Kaposvárt és Szegedet, ahol eddig az időmet töltöttem mint e várost és környékét. Mindezt azért mondom itt el, mert amikor helytörténészi munkámat elkezdtem, tűnt fel, döbbentem rá, hogy mennyi személyes ismeretség, kapcsolat kell ehhez. Ismerni kell az embereket, hiszen a helytörténet róluk és nekik szól.

Ugyanakkor szinte szorongatóan kellett belátnom és szinte bőrömön éreznem hogyan fogy az idő.
Arról például már vétkesen lemaradtunk, hogyan képet kapjunk hogyan élték meg az első világháborút az emberek. De a közelmúlt (bár ez is relatív, hiszen a 1945 óta több mint 60 év telt el) eseményeinek szem és fültanúi is fogyatkoznak. Tőlük még első kézből lehet információt szerezni a történelemről. Mert a legfontosabb cél, addig gyűjteni, amíg van aki meséljen, utána aztán lehet "történészkedni". Ez volna az elv, ezt kell jól csinálni. De van ezen kívül még számos napi, könyvtári feladat, favágás is, amit szintén el kell végezni, így végül erre, a fontosabbra marad a kevesebb idő.

Gyakori szemléleti furcsasága a helytörténeti dolgozatoknak és feldolgozásoknak az a szemlélet, amely szerint a történelem kialakulásától kezdve hivatkozást jelent és okulásul szolgál. Így helyi hősöket gyárt és a mából értékeli a múltat. Te hogyan látod, milyen szemlélettel kell ezt a munkát végezni, az "adatokat kezelni"?

Amikor a helytörténeti dolgozatokat olvasok, gyakran csap meg az elfogultság szaga, amikor az író, dokumentátor nem képes kilépni saját helyzetéből és kevéssé a tények, sokkal inkább egy szép múlt képének megalkotása foglalja le és így arra tévedhet, hogy múltbeli csoportokat, közösségeket ítéljen meg jónak vagy rossznak.

Ez a történetírás egyik nagy problémája. A történészek hajlamosak a múltban történt dolgokat saját koruk szűrőjén keresztül nézni. Az elfogulatlanság alapkövetelmény. Ez persze nem azt jelenti, hogy egy történésznek ne lehetne véleménye. Lehet, sőt kell is, hogy legyen, de arra kell törekedni, hogy ne befolyásolja az olvasót, érdeklődőt. Meg kell hagyni a lehetőséget, hogy mindenki, előzetes ismeretei alapján eldöntse, mi a jó illetve rossz. Itt most nem beszélünk a szándékos történelemhamisításról.

Valahogy úgy kellene ennek működni, mint a Nemzeti Audiovizuális Archívumnak
(NAVA). Digitálisan rögzíti bizonyos magyar csatornák adását, majd feldolgozva, kereshetően hozzáférhetővé teszi az interneten. Azt nem írják a műsorok mellé, hogy ez értékes, amaz pedig szemét. Itt jegyzem meg hogy a NAVA elérhető a könyvtárban.

A felvilágosodás idején alakult ki az a történelemfilozófia, s ezzel az a felfogás, hogy a társadalom a jobbulás irányába és az ész diadala felé halad, ezért állandóan ott rejlik a lehetőség, hogy ez a fejlődésvonal alátámaszthat jelenbeli tendenciákat. Hogy állunk mi most ezzel?

Ez egy szép elgondolás. Hajlamosak vagyunk felülértékelni saját korunkat és mint a létező világok eddigi legjobbikáról beszélni. Manapság körülnézve az országban, ezt olyan ember is kétségbe tudná vonni, akinek nincs politikai, történeti érdeklődése. Egyszer megfogadtam, hogy nem beszélek sem fociról, sem politikáról.

Ha már fejlődést említettem, a technika digitalizáció, komputer és egyéb kütyük mennyiben jelentenek új lehetőségeket munkádban. Ha most csak arra sikerre gondolok amit a szentendrei képeslapkiállítással elértél, hogy még két héttel a kiállítás bezárása után is jönnek idős és fiatal szentendreiek megnézni és csalódottan távoznak, mert már egészen más képeket találtak a paravánokon.

A digitalizálás mint technika, nagy lehetőségeket hordoz magában. Rengeteg apró nyomtatványunk (meghívók, szórólapok, stb.) van, amit érdemes volna digitalizálni. Ennek a technikai része elég egyszerű, inkább itt is az idővel vannak problémák. Ahogy látom, a jövő a digitalizálás felé mutat.
Ezzel valamennyire magunk alatt vágjuk a fát, hiszen ha sok dokumentum megvan digitális formában, nyilván nem fognak majd az emberek könyvtárba járni. Ez persze még eltart egy jó ideig. De ha mi nem csináljuk, megcsinálja más, ld. google, ami már elkezdte beszkennelni a világ nagy
könyvtárainak állományát. ( http://books.google.com) Ezzel nem reklámozni
akarom őket, csak rámutatni, hogy zajlanak ilyen irányú törekvések. A digitalizálást próbáljuk összehangolni az Országos Széchényi Könyvtárral, hogy a párhuzamos feldolgozásokat elkerüljük. Itt elsősorban helytörténeti dokumentumokról van szó. Azokat a dolgokat kell megkeresnünk, amelyek csak nálunk elérhetőek és ezeket meghatározott szempontok alapján feldolgoznunk.

A képeslapok megtalálhatóak a város honlapján. S ha véletlenül még nem használt komjutert mert idős és idegenkedik tőle, kérje meg az unokáját az biztosan kikeresi számára.

Megkerülhetetlen a kérdés. "Pethő Erika néni" aki jó erőben ma is könyvtárban dolgozik és elismert, megbecsült közéleti embere és helytörténésze a városnak, aki az Izbégi olvasó és Képzőművész tábortól kezdve sok akciója és kiadványa által lett maga "szentendrei helytörténet" milyen hagyatékot hagy rád, mit folytatnál szívesen, miben fogsz és kell változtatni?

Tudományos munkássága, helytörténeti tevékenysége mindenképpen figyelemreméltó és megkerülhetetlen. Sok olvasó, kutató kifejezetten őt keresi. Reméljük még sokáig tudja segíteni őket. Új feladat lesz a már említett digitalizálás. Ebben talán Ő már nem fog aktívan részt venni, de a feldolgozandó anyagok összegyűjtésénél szükség lesz a szakértelmére. A kutatók kiszolgálását tekintjük elsődleges célnak, ennek érdekében gondozzuk és tárjuk fel a gyűjteményt.

Időnként az kérdezzük, hol vannak mikor jönnek már, azután közben kiderül itt vannak, itt dolgoznak körülöttünk, csinálják dolgukat okosan, eltökélten csak éppen másképpen, más szemlélettel maibbul mint mi. Időnként aztán meglepődünk, hogy jééé ezt is tudják, erre is gondoltak, így is lehet látni a világot. Aztán kiderül, felelősebben gondolkodnak mint mi anno, s ilyenkor egy kicsit elszégyelljük magunkat.