 |
|
A kedves Bükkös
patak, 1930 -ban.
|
Sokan
vannak, akiknek a hazához való kötõdést,
Szentendre-emléket, az a zsánerkép jelenti, amelyet
valamikor Krajcsovits tanár úrtól kapott ajándékba.
Mert hát igazi vasárnapi festõ volt Marci bácsi,
a szentendrei enteriör szerelmese, aki közel háromszáz
képet alkotott életében, fõ témájáról,
környezetérõl, a patakról, partján lévõ
nyárfasorról, a városi házakról. Nem
véletlenül vonzotta ez, az akkor még romantikus környezet
(nem volt még kanálissá kikövezve) amelynek partján
akkortájt még lovat, libát legeltettek, kis tavasodásaiban
kacsák úszkáltak, gyerekek játszottak, fürödtek.
Állt a századforduló idején a Bükkös
patak partján, a mai Dunakanyar körúti hídtól
a piac felé esõ részen, a mai, boltokat és állatorvosi
rendelõnek is helyet biztosító ház helyén
egy kis kovácsmûhely, olyan amelyet csak régi könyvek
metszetein láthatunk. Itt nõtt fel, élte a korabeli
klottgatyás patakparti gyerekek életét, játszottak,
fürödtek és halat fogtak az izbégi szakaszon a gyökerek
között tárasikkal. De egy dologban különbözött
a korabeli rosszcsontoktól, hogy õ a vasaltnadrágos
tanárságig, a nemzet napszámosainak gyermeklélekben
életreszóló pecsétet hagyó, tanári
pályáig vitte életében. Ehhez a festõi
pályáról való lemondás mellett elszántságra
is szükség volt. Vajon hányan kényszerültek
még arra, hogy gyalog járják meg az utat Szentendre
és Pest között, az egyetemre való beiratkozáshoz?
Krajcsovits tanár úr a Bükkös patak festõje
a szentendrei helytörténet egyik jellegzetes, ismert figurája,
hõse, akirõl évtizedekig csak suttogva beszéltek,
mert "hát tudod ötvenhatban", s itt a beszélõ
legtöbbször elharapta a mondat második felét. Igen
ötvenhat, a forradalom szentendrei napjainak egyik fontos városi
szereplõje, aki diákos lelkesdéssel üdvözölte
a forradalmat, diákjaival együtt vonult az utcára.
Igazi szociáldemokrataként várta, akarta a változást,
az emberibb életet, s mint oly sokaknak, balodaliaknak is, csalódásként,
majd amiért felemelte szavát késõbb üldözöttként,
mellõzöttként kellett látnia, tapasztalnia, mi
lett a gondolatból, a jobbító szándékból
amit a mozgalom zászlójára tûzött. Családja
környezetében mindenaposak voltak a balos-népszavás
gondolatok, eszmények, ezek határozták meg világról
vallott nézetét. Nem véletlen, hiszen édesanyja,
aki a kalászi KOSOMOS szövõnõje az új eszmékre
fogékony munáskörnyezetben dolgozott. Talán ezen
indíttatás okán Marci bácsi egyike volt azoknak,
akik a háború rémségei után igaz szívvel
és lelkesedéssel szervezték újjá a szentendrei
szociáldemokrata szervezetet, amelynek városi titkára
volt, mindaddig, amíg elvbarátaival együtt ki nem szorították
a politikai életbõl. Valentin Jani bácsi meséli,
hogy a háború után, amikor mint kissrác fûteni
járt a szocdemekhez (a mai Dunaparti Mûvelõdési
ház) micsoda városi esemény, mekkora szenzáció
volt, amikor fellépett itt Tolnai Klári a kor nagy magyar
színészsztárja és elénekelte pálócosan
a "Zöld a kukorica Katyi…" dalt valamelyik szocdem összejövetelen.
Mert hát olvasókörbe, tornaegyletbe, temészetjáró
csoportba járni, mûkedvelõ elõadásokat
szevezni, Népszavát elõfizetni, olvasni egyet jelentett
a mozgalommal.
Most,
hogy az 1956-os forradalom és szabadságharc évfordulójára
készül az ország, illõ hogy a szentendrei közösség
is tudja, kik is voltak a forradalom szentendrei eseményeinek valódi
szereplõi, akire büszkék lehetünk. Marci bácsi
bizonyosan az, s bár az utókor méltatása, nem
pótolja az elszenvedett megtorlást, börtönt, mellõzést,
mégis illik és kell, hogy akik ismerték, ne feledjék
és tudassák másokkal is, hogy élt itt egy tanár,
lelkes sakkozó, nagy sportrajongó és amatõr
festõ, Marci bácsi, aki 1956 méltó szentendrei
alakja.
|
|
 |
|
Automatában
készült fénykép
1935-bõl
|
 |
|
A sakk,
szerelem, szenvedély
|
| |
| |
| |
| |
|
