A magamfajta, aki csak felelőtlenül vitézkedik a magyar nyelvvel, bele sem gondolva abba, hogy milyen érzékeny dolog is az, amivel fakezűen szerencsétlenkedik. De ezt is csak akkor teheti meg, ha ott vannak mögötte azok az emberek, akiknek mindennapi társa, eszköze ez az óriások nevelte becses és kényes jószág, amelyet kaptafa-szavú, buta-agyúak koptatnak nap, nap után szüntelen. Ezt az emberség-ápoló munkát, legtöbbször háttérben dolgozó, csendes munkások végzik, a szerkesztőségek lektorai, akik megóvják a nyelvet, hogy a felelőtlen szó, a rossz mondat ne sértse, karcolja, törje darabokra az évszázadok alatt készült közös értékünket.

Legtöbbször csendben, szinte észrevétlenül teszik dolgukat, végzik munkájukat. Mégis talán legfontosabb alkotók a könyvek és újságok mögött. Érzékeny szerelemmel, óvó aggódással figyelik botladozásaink, amit a nyelvvel, e kinccsel művelünk, és segítenek, hogy kifejezni tudjuk gondolataink. A nyelv, a könyv szolgái ők, akik legtöbbje oly természetesen teszi dolgát, mintha a szószegény manager és a durva szavú ifjonc is méltó lenne használatára.

Ez és ilyen volt Kati. Kert, virágok, állatok, a köztük is legjobban szeretett, a magányosság burkát feltörő kutya-embetárs, az egyedüllétet megédesítő Brunó és persze könyvek, versek, a csendes mosoly. Ő volt Legeza Katalin, a Szentendre és vidéke nyugdíjas munkatársa, aki ma vártalanul elment közülünk.

Amikor a Szentendre és vidéke 1984-ben született, egy Hollandiában élő idős magyar úr közreműködésével csodának számító masina, egy IBM Composer nevű írógép került Szentendrére. Ez, akkor, maga volt a csúcstechnika, amelynek margaréta fejét cserélve kisebb és nagyobb betűkkel és típusokkal írhatták le a sorkizárt szöveget, hogy azután a papírt ollóval oldallá törve, újsággá változzon át.

Ekkor ismerkedtem meg Legeza Katival. Úgy került Szentendrére, mint az egyik nagy magyar irodalmi kiadó korábbi munkatársa, aki kezelni tudta e masinát. A Szentendre és vidéke munkatársa lett. De nem csak írta a sorokat, hanem kedvesen segített is összecsiszolni a gyakorta reszelős magyar szövegeket a magyar nyelvvel.
Mert ahonnan jött, ott a nyelv, a könyv nem csak betűk tömege, hanem az általuk közvetített szépség, dráma, a valós és transzcendens világ, öröm, érték és mosoly is a homlok mögött. Nem dicsekedett soha, hogy ezt, vagy azt a nagyot személyesen ismeri, barátja, segített neki, vagy munkatársa volt. Nem "nagyarcúskodott", csak szolgált feladata szerint, pontosan és megbízhatóan. Közben szerkesztők jöttek és mentek, magamfajta grafománok küldték tucat-írásaikat, hogy fájt a sort leírni is. De ő kedvesen vállalta, mert megjelenni kellett, mert tudta a nyomdász és az újságot író örök szabályát, a tehetség mulandó, a lapzárta szent.
Nem tudom volt-e olyan munkatársa, vele együtt dolgozó kolléga, aki ne tisztelte, szerette volna. A megbízhatóság és kiszámíthatóság volt, a szerkesztőségek hiúságtól bűzös, rendetlen világában.

Néhány hónapja írtam néhány ívet a városról, saját ismereteim és hangom szerinti buletint. Megállapodtunk abban, hogy lektorálni, fogja. S ma jött a döbbentő hír, Kati a lektor, nem ér rá többé, elment. Másutt, fentebb lektorálja már más, a nyelvvel felelőtlenül vitézkedők írásait. De azt gondolom, most jó társaságba kerülhet. Mert a mogorva Ady és a joviális Krudy biztosan kézcsókkal köszöntötte őt, hogy megköszönje, hogy volt itt e sárgolyó kis szegletében egy csendes asszony, aki óvta dédelgetett közös kincsüket, a magyar nyelvet, hogy az akarnok politikusok és magamutogató betűszaporítók tönkre ne tegyék visszavonhatatlanul.
Köszönet érte és kézcsók Kati.