Leányfalva húszas, harmincas években készült régi képeslapjainak kiállítása a helyi művelődési ház támogatásával és közreműködésével és András barátom eltökélt gyűjtő és kutató munkájának eredményeként jött létre. Az eseményre eljött-néhány elfoglalt helyi képviselő (az önkormányzati képviselők legtöbbször elfoglaltak, ha kultúráról van szó) kivételével, polgármesterestül, könyvtárosostúl majd a teljes helyi nobilitás és mintegy százötvenen régi és új leányfalusi, gyerekek, nagymamák, unokák és egy-két szentendrei átruccanó is. Bedő Szilvi világos magyar mondatokkal fogalmazott udvarias köszöntő mondatai után Szinna polgármester úr néhány stancát pengetett, mondott el egészen jó színvonalon a kissé zsúfolt teremben egymás lábán álló, többségében helyi közönségének, mintegy megidézve háború előtti leányfalusi intelligencia által tartott nyári kerti összejövetelek hangulatát.

András barátom akkurátus ember, igazi helytörténeti dokumentátor. Ezernyi "értéke" dossziékba rendszerezve, idő és tematikus sorrendben sorakoznak a volt Pistyúr istálló (Dorothea kávézó) melletti kis műhelyében és elfoglalnak szinte minden talpalatnyi helyet. Polcain, ládáiban, asztalain régi cuccok, iratok. Dolgai, papírjai, nyomatai, régi újságjai, szórólapjai, minden kis és nagy darabja fontos neki, egy a lényeg, pótolhatatlan, mert Szentendréről vagy valamelyik környékbeli községről szólnak. Ezért nála nagyobb biztonsággal megtalálható minden, - sőt annál egy picivel több is-, az elmúlt húsz évből, legyen az egyszervolt pártocska szórólapja, kétpéldányos "újság", vagy a néhány napig városi skandallumot okozó tacepaó, mint a városi helytörténeti gyűjteményben vagy az országos levéltárban.

Mert hát vannak ma is olyan emberek, akiknek a tárgyak, papírok már akkor értékek, amikor a többségnek felesleges kidobandó holmi, papírszemét. Pedig ezenken az embereknek köszönhető, hogy Gulácsy rajzai fennmaradtak, hogy nagy íróink, költőink személyes dolgai, jegyzetei, levelezése mára közkincs. Az ő gyűjtőszenvedélyükből él a hely- és irodalomtörténet, az etnográfia, a művészeti piac és vagy tucatnyi tudományág. Persze ők ezt nem a pénzért teszik, hanem mert örömet okoz számukra a mások által semmire sem tartott régi képeslap, amelyen Kulkula bácsi a városháza volt hivatalnoka ákombákomjaival üdvözletét küldte a przemysl-i pokolból. Igy általuk maradt meg a város tizennyolcadik században festett régi címere is,(míg el nem lopták a templomból) mert hát "annak idején" ki akarták dobni. Ők elteszik, megőrzik ami régi, sokszor azt sem tudva pontosan miért, csak valami fura belső érzéstől vezéreltetve, hogy kell az még majd, valaki örülni fog, hogy még megvan. És egyébként is milyen szép és érdekes dolog. Persze az ilyen emberekkel nem könnyű együtt élni, bármennyire is fontos küldetést teljesítenek a hon és köz számára. Mert szenvedélyük okán, a lakás, műhely minden zugát, fiókját, polcát valamilyen "pótolhatatlan érték, kincs" foglalja el, és már alig marad hely az alsóneműnek, a gyerek cuccainak. Az ilyen megszállottról tudni kell, hogy dolgai elhelyezésére a Nyugati pályaudvar Eiffel iroda tervezte nagycsarnoka is szűkös tud lenni idővel.

De aztán kiderül, mint a leányfalusi kiállításon is, hogy ezek a papírok egyáltalán nem felesleges dolgok, fontosak a közösség számára. Mert akik e kiállítást készítették, nem csupán egy eseményt teremtettek, hanem megídézték a genius loci-t, erősítették vele a közösség önbecsülését. S ha ma szükség van valamire e huzatos medencében Európa közepén, akkor arra bizonyosan, hogy az egyes ember és helyi közösségei magukra találjanak. S e fura, bogaras emberek, mint András barátom is, magányos szenvedélyeikkel így emelődnek önkéntelenül is a közösség építőivé és közben azt hiszik, hogy csak dolgukat tették.