Olyan
szemfárasztó szórt fény van a városháza sarkán, mint egy Seurat festményen.
Az embernek könnyezik tőle a szeme, ha olvasni akar. A mai napon a rokon
kislányoknak, akik itt ültek nap, mint nap, dolguk volt, így kiültem felségemmel
helyettesíteni őket, teátrum jegyeket árulni. Fura szerep ez, legalább
is néhány ismerős reakcióit tapasztalva. Néhányan úgy megcsodálnak, mintha
zombi ülne műanyag asztal mögött. Volt, aki hátra arcot csinált, amikor
meglátott. Más kalapot emelve sietett üdvözölni és volt olyan is, aki
tudatosan nem vett észre, gondolván, nehogy zavarba hozzon. De számomra
egyáltalán nem zsenánt, sokkal inkább valódi élvezetes vasárnapi szociológia
tanulmány, amit rettentően élvezek.
Délelőtt
van, a Teátrum gyermekelőadására jönnek a gyermekes szülők. A "Segítség
ember" helyett az "Ördögkirály kútja" megy, a kicsiknek
tartott előadásokon megszokott sikerrel. Jó közönség a gyerek, mert hát
a színház igazi nyitott gyermeklelket kíván. Jönnek is örömmel, megszeppenve,
mosolygó kipirult arccal kifelé. Látszik rajtuk még dolgozik bennük a
történet. Kis lelkükben még ott vannak, mozognak a figurák, szerethetően
és gyűlölhetően, a jók és rosszak, szépek és csúnyák, a bolondosak, vidámak
és szomorúak. Ott van bennük a színház lényege, amiért érdemes és kell
csinálni.
Kisebb
társaság tart Fő tér irányából a püspökség felé. Tamásék az új kis lámpamúzeumba
tartanak. Megáll asztalunknál, beszélgetünk néhány szót.
Miután elmennek, én is átugrom a szomszédba megnézni az új szentendrei
látványosságot. Naponta megyek el előtte, mégis most vettem rá magam,
hogy benézzek. Úgy látszik, kell az ösztönzés, hogy az ember megmozduljon.
Belépve tátom a szám, pedig nap, mint nap itt megyek el, és nem tűnt fel
micsoda csuda dolgok vannak itt hatalmas tömegben. Az igényesen felújított,
régen Kiss zöldséges házban most a századfordulós és tizenkilencedik század
második felének gyönyörű műalkotásai, közöttük Lampart és Fischer lámpák
is. Mikor ezek készültek mesterfokon volt ez az iparág nálunk is, csodálkozom
el a szebbnél, szebb petróleum, olajlámpákat nézegetve. Hiába, a magyar
szecesszió az art deco, valószínűleg az ország elmúlt kétszáz évének csúcsteljesítménye
és íme itt iparművészeti alkotásokban testet öltve. Micsoda igényesség
és mesterségbeli tudás ezekben a mindennapos tárgyakban. Mindig megfog
és lenyűgöz a századfordulós Magyarország teljesítménye.
A
kijárat felé tartva a több száz lámpa díszítéseitől, a szecesszió buja
ornamentikájától kicsit megkavarodva kába fejjel megyek kifelé, meglátom
a korabeli közvilágítás mécsessel működő lámpájának egy megmaradt példányát.
Felidéződött bennem a Szentendrei Tanáts egy régen történt esete a közvilágítással:
"Lolits Simon Úr által ajándékozott, s már
is a Városház szegletére szegezett lámpa éjszakánkénti meggyújtása eránt
a Tanáts oda határozta véleményét, hogy miután a lámpa felvilágosítására
nevezett költségek a lámpa értékével összehasonlítva úgy találtatott,
hogy egyes számlát tekintve majd semmi haszon nem válik belőle... Az ajándékozónak
azon szándéka tehetvén, hogy a lámpa használtassék is, s erre költségek
nincsenek, a lámpát az ajándékozó Úrnak köszönettel visszaadatni rendeltetik."
|
|
|