| főoldalra |
 |
Pedig ezen az oldalon is voltak felkészült játékosok, némelyek talán szakmával, sőt még a magyar nyelv használatában való jártassággal is felvértezve, csakhogy ilyen a közmeghallgatás magyar hagyománya, közéleti hungarikuma, a beolvasósdi. - Megmondom én, ha nem tetszik, akkor is … kezdetű szövegek az exordium-ban, a bevezetőben. Semmi captatio benevolentiae, a hallgatóság jóindulatának elnyerése, mert ez itt csak a másik szentendreinek szól, ekképpen, hogy - Én is pismányi vagyok ám, a Csülök utcából! a hangsúlyt, az utca nevénél erősen megnyomva. Mintegy éreztetve nem akárhonnan egy olyan elit, elátkozott helyről, mintha a Kör utcainak kellene tudni, hogy bizony ott már húsz év óta áhitoznak normális, járható utcára. Vagy - Szentendrén lakom, igaz - és itt a csavar, humornak szánt csípés, az utóbbi öt évben beköltözött szentendreinek - már 1946 óta. Ami az attentio is, a figyelem, az érdeklődés felkeltése, mert így a szónok az ügy fontosságáról szólhat, hogy a narratioban mondhassa, énekelhesse a - Fáj, fáj, fáj, fáj minden … és itt bármely helyi közéleti baj felsorolása következhet a dramturgia szerint. Kátyú, szemét, rendetlenség, elhanyagoltság stb. csak egy nem, amivel a Szörényi-Bródy szám folytatódik, a csók.
Az egyik múltkori "magunk közt vagyunk" fórumon hallgatva a polgármestert azt véltem kihallani beszédéből, hogy ne csak akkor álljatok ki mellettem, amikor választási gyűlés van, amikor a hatalomért viaskodunk, hanem akkor is, amikor közmeghallgatás van. És egy távoli halk sóhajt is, mint a szellősusogás a tavaszi réten, hogy de jó lenne, ha nem csak panaszkodnátok, hanem csak egy kicsit méltányolnátok is, ami valóban megtörtént, betömődött, elkészült, stb.
De nem, az ilyen közmeghallgatás szigorú koreográfiával, évszázados dramaturgiával folyik, mert ha valaki nem fújja a hangot, az őt követő igazít és rátesz egy lapáttal. Mert bajt bemondani kell, erre jöttünk össze. De mindent ám, amit tapasztaltunk, ami eszünkbe jut, amit összegyűjtöttünk. S, ha már nincs konkrétum, kidöntött szemetes, összetört telefonfülke, rosszul nyírt akácfa, jönnek az érvek műhelyének officina argumentorumai, hogy: a szentendreiek már nem a régiek, nincs bennük meg az otthon iránti gondosság, nem söprik a járdát sem, nem takarítják a havat és szemtelenek.
S amikor a hetedik ilyen felszólalást hallgattam, amely talán már 1980-ban is ugyanígy hangzott, feladtam. Feladtam, mert nem gondolom, amit némely mikrofonhoz lépő, hogy fel kell rázni a képviselőket és a polgármestert, hogy észrevegyék azt, amit nagyon is jól tudnak. Hogy a bajok orvoslását sorba vegyék, hiszen már úgy is összeírták, tudom, terveket is készítettek, de hát a hozzávaló, a pénzmag, az bizony hiányzik. Lehet, hogy ezek a mondatok nagyképűen hatnak. De, időnként úgy vagyok már, mint az öreg doktor bácsi, aki az ezerszáznyolcvanhatodik mandula gyulladást diagnosztizálja, pedig már hányszor tanácsolta, hogy ne igyál kihevülten hideg vizet, kössél sálat ha hideg van! Nem, nem gondolom, hogy én mindent tudok, hogy nincs szükségem a jótanácsokra arról, hogy kit és kiket, milyen érdekeket képviseljek, hogy hol vannak kátyúk, és hogy ott is vannak, ahol én nem is jártam. Szidjanak, alázzanak, pocskondiázzanak, csak ne rossz mondatszerkesztéssel, hülye névszói állítmányokat, feltételes módot használva, mert mióta öregszem és portás is vagyok, ezek nagyon tudnak idegesíteni.