 |
| |
Rossz
sorsom és Erika néni visszautasíthatatlan invitálása úgy hozta, hogy valamikor,
vagy hét évvel ezelőtt benne voltam az első Ki, kicsoda szerkesztőgárdájában,
Hann Ferivel, Biczák Péterrel együtt. De, be kellett látnom, ez nem nekem
való dolog. Egyrészt, mert nem értek hozzá, másrészt mert ez olyan dolog,
bármennyire is támogatandónak tartom az ügyet, nem a magamfajta szétszórt,
lusta embernek, hanem csak felkészült hangyaszorgalmú mániásoknak való.
Ugyanis, a kötetben megjelent minden úgynevezett saját közlés, és a szöveg
kilencven százaléka az, mögött sziszifuszi munka van. Kérdőívek, telefonálás,
hosszú beszélgetések, küzdelem, harc, sértődések, szóval rengeteg törődés
és idő. Mert a dolog úgy történt, hogy Erika néni előbb kérdőívet küldött
ki, majd miután bejött az ötöde, elkezdte hívogatni, meggyőzni a delikvenseket,
hogy legyenek szívesek adják meg magukról, családjukról az adatokat. De
hát csak nagyon nyűgösen ment a dolog. Lassan jutott adatokhoz, mert előszörre,
másodszorra, harmadszorra sem kapta, majd a szöveg, hogy később küldöm,
jajj elfelejtettem, de a héten istenbizony, holnap biztos, itt görbüljek
meg, ha nem és nagy kegyesen tizennyocadszorra eljutott hozzá. Vagy, és
ez sem volt ritka, hogy fantasy kisregényt érkezett ötszáz oldalban. S ekkor
megkezdődött a küzdelem, hogy hogyan lehet ezekből arányos méretű, kábé
ugyanakkora szövegekké zanzásítani, vagy kibővíteni az egy sort.
Aztán meg ott volt a Parnasszus-szindroma is, a nagy személyiségek- legtöbbször
jelentéktelen alakok és életművek- alkotói ragaszkodása textükhöz, amikor
az arc, úgy küldi el dolgozatát, hogy azt ötven napig írta, egyeztette a
család minden lemenő és felmenő tagjával, szomszédokkal, postással és buszsofőrrel,
az öreg tanítóval és Bozsó bácsival a városi mozsár magas tisztségét viselő
kezelőjével is, és így adta át remegő kézzel írását, mintha az maga a torinói
halotti lepel lett volna. S látszott itt nehéz küzdelem kezdődik, mert nem
fogja engedni meghúzni szövegét, hiszen dolgozata számára fontosabb, mint
a pápai enciklika a falusi plébánosnak, amelybe ugye, nem illik belejavítani.
Most megjelent a második kötet is a Ki, kicsodából a családokról. A Magyar
elsőkkel együtt mutatta be szerkesztője Pethőné Németh Erika és a könyv
lektora dr. Török Katalin a könyvnap alkalmából. Jó, érdekes, a város közössége
számára fontos és becsülendő, a helytörténészi elszántságot és elhivatottságot
magas lángon felmutató mű, amely mögött Erika néni komoly munkája van.
Apropo,
könyvhét.
Ismerősöm megkért, hogy járjak el, hogy a szentendrei könyvnapot a Fő téren
lehessen rendezni itt legyenek könyvsátrak és az ünnepi árusítás. Annak
rendje-módja szerint eljuttattam a kérést a városházi illetékeseknek, majd
azok, a közterületek használatáról szóló rendeletünket szó szerint értelmezve
(nem is nagyon tehetnek mást) visszaírtak, hol lehet, de mennyiért, a Fő
téren pedig nem. No, szóval, van a város, amelyet legtöbbször a hivatal
jelenít meg, azután vannak a nem városi intézmények, a könyvtár, múzeum,
amelyek azonban többségében városi feladatot, vagy legalább is városi lakosoknak
szolgáltatnak, mert hát ezekbe döntően szentendreiek járnak, mint ahogy
a Megyei
Könyvtárba is. De a kiállítási megnyitók közönségének
egy része is helyi, hisz évente tucatnyi esetben az itt élő vagy élt alkotóktól
állítanak ki a múzeumban is. Mi meg időnként úgy viselkedünk, mintha ez
nem így lenne, és csak az lenne szentendrei dolog, amit a hivatal vagy a
városi önkormányzat intézményei csinálnak. Pedig, valamikor még én is beszéltem,
(motyogtam valamit, igencsak átabotán) talán éppen Szakonyi Károllyal egy
főtéri könyvnapi megnyitón és akkor senkinek sem az volt fontos, hogy ki
a rendező -akkor éppen a Pest Megyei Közművelődési Központ és Könyvtár volt-
hanem, hogy miről szól a dolog. És természetes volt, hogy az város legfrekventáltabb
helyén legyen a könyvnapi program, ugyanis, nem másról, a könyvről volt
szó és az akkor más elbírálású volt itt, akárcsak Európa műveltebb felén.
Tehát, miközben fennen viaskodunk bóvli-kitelepülés, a közterület elgiccsesedése
ellen szabályainkkal és a lehető legtöbb pénzt akarjuk beszedni a parkolásból
a városi kasszába, talán néhány dologgal, értékének megfelelően kellene
bánni. Ha rajtam múlna, én nem kérnék közterület-foglalási díjat az állványát
felállító vasárnapi festőtől, engedékenyebb lennék a kultúra termékeivel
és együttműködőbb azokkal az intézményekkel, szervezetekkel, amelyek a kultúrát,
hagyományt mint közjót kínálják fel város közösségének. Számomra ilyen a
könyvtár és a múzeum is.
|
|
 |
|
Azok
a bizonyos könyvesek
a párizsi Szajna parton
|
 |
|
Könyvnapi
plakát 1938-ból
|
| |
| |
|
