főoldalra  
   
KOMP
    
   
 
Az osztályt, pontosabban a csoportot befogadták a vajdások. Póthelyen voltak itt a pincében, nem ide készültek eredetileg, de elfogadták ezt is, jobb híján. Szóval úgy volt, hogy kaptak egy termet három napra a MűvészetMalomban, de aztán visszamondták a dolgot, -pontosan nem tudni ki és miért, valószínűleg Attila- szóval így lett itt a Vajdában ez a kiállítás. Kurátorok, -csak félszegen mondom, hogy azok,- mert tanárok is, Elmenyus Szentendre művészetéért örök rajongó és bíráló, mint mi mindannyian ( mindannyian =éppen akkor Takács, Aknay bár ebben már nem vagyok biztos, hogy akkor épppen ott állt-e ő is, no meg Osztos Pisti, aki magas) és Mányoki Endre író, akik felvállaták és menedzselték a csapatot.

Mányoki Endre mondott megnyitó szöveget, aki egyébként a Képzőművészeti Egyetem tanára, született 1954. augusztus 14-én Budapesten. Kritikus, esszéista, szerkesztő (pl. a „régi” Mozgó). Az ELTE Bölcsészettudományi karának magyar-orosz szaka 1978-ban. Újságíró-iskola 1980-ban. „Veszprémbe hazajártam. ’83 után évekig Ő volt, aki megtűrt, s ahol a generációm szelleme meg-megpróbált alakot ölteni. Ahol még mindig szükség volt rám, a jószerivel mindenünnen kitiltott, kiátkozott mozgó redaktorra. Különös, hogy éppen Papp János elvtárs városában, de ebben a bizarrban van valami otthonos: a modern és a fiatal, az egyén és a közösség külön-külön is, a mégis ethoszát kölcsönözte (nem közhely, valóban kölcsönözte) nekünk, akik pedig korántsem voltunk annyira modernek, és cseppet sem fiatalok.” Számomra valamilyen ÉS vita és főzés miatt ismert, aki félszegen adta magát és mondta azt is, hogy rosszul is érzi magát- én majdnem odarohantam megfogni, mert látszott rajta valami baja van.

L Menyhért bevezetőjéből: "Neves kollegám aki irodalomtörténész és az egyetemen - hogy is nevezzem- "kitekintő tágyakat is tanít, filozófiát, irodalmat is - ő neves irodalmár egyébként- az óráin jött össze ez a társaság. Aztán itt jött a az érdekes vitatható, hogy is mondjam kezdetű mondat: hogyis mondjam a hatvanas, hetvenes években nem volt sikk az agyi működés a főiskolán, - akkor még Képzőművészeti Főiskolának nevezték az egyetmet,- elég volt, ha valaki lobogó fekete sállal befordul a .... ezt a részt nem értettem, de valaki beforul valahova lobogó fekete sállal, szép, plasztikus kép, már ezért megérte.
 
Itt szeretném elmondani, nem csak szeretném, le is írom, hogy az a bizonyos hatvanas, hetvenes évek amikor elég volt, ha valaki lobogó fekete sállal befordult a Köröndnél, no akkor itt forrt a víz, vagy leglább is kezdett forrni. No jó nem a főiskolán, bár akik akkor oda játak többet tudnának erről mesélni, de itt kinn Szentendrén igenis elkezdődött valami. Egy-egy vajdás kiállítás megnyitóra teljes HÉV szerelvénnyi stoppos jött Szentendrére szombatonként és vasánap délelőttönként.

No, akkor innen indítok. A Vajda, azon kívül, hogy mostanában is becsületesen megcsinálja kiállításait, jókat és kevébé jókat, nem igazán találta meg az utóbbi években önmagához illő profilját. Ugyanis a tagok többsége már nem ifjú, jórészt úgynevezett befutott művész, akiknek szinte bárhol az országban lehet kiállítása, csak munka és elszánás kédése ez. Így hát a pince azt az eredeti funkcióját, hogy a hivatalosság nem engedte ( kizsűrizték, levetették és más sok egyéb kevésbé durva fondorlatos megoldással kihagyták őket) ezért a vajdások hivatalos kiállítóhelye lett, a kiutasítottak a nem hivatalosak szalonja. Volt is rangja akkor, mint a szentendrei Salon des Independants-nak, a szabadság kis szigetecskéjének. Mintha Feleky Géza 1911-es gondolatai érvényesek lettek volna akkor Szentendrén. A Salon des Independants nem csupán jogot ad, hanem kötelességévé teszi számukra (akkor a Nyolcaknak szól), hogy képeiket bemutassák Párizsban. Van egy-két olyan kezdésük, amely nem maradna folytatás nélkül, sot vannak olyan eredményeik is, amelyeket itt is fel lehetne használni. A francia muvészet mintha fogékony volna az impulzusok iránt: nem volna szabad elmulasztani az alkalmat arra, hogy a magyar festés, a sok kölcsön után, most valami pozitívummal járuljon hozzá a továbbfejlodés biztosításához.

Gyorsan hozzáteszem, hogy fiúkon kívül Szentendre akkori kivételezett helyzete is hozzájárult ahhoz, hogy itt megtűrjék a Vajdát és gyakran olyan dolgokat is, amelyekért másutt az országban fővesztés járt.

 

No de ennek vége, rendszerváltás történt, ma már sokmindent szabad, a partizánemlékmű ápolása meg bár hasznos, jó, de nem túl progresszív dolog. Legalább is a vajdásokhoz nem igazán klappol. No, akkor mégis merre Vajda? Abban mindenki, talán még a mostani városi kultúrális vezetés is egyetért, hogy néhány dolgot, műszaki építési, és karbantartási dolgot el kell végezni az épületen. ( új biztonságos lépcső, szellőzés, villanyhálózat, bejárat stb.)

De nem ez a kérdés, hanem az, hogy átmegy-e a Vajda a hivatalos kiállítóhelyek kicsit unalmas, sponzorok után siránkozó, lassan tengődő világába vagy képes váltani, az új helyzetben régi dinamizmusát újjáéleszteni. Mert arról nincs kétségem, hogy Öcsike, Laca, Aknay Jancsi (bocs akit kihagytam) bármikor tud régi vagy vadonatúj műveiből olyan kiállítást rendezni itt, hogy szétlökik a ház falait, de nekik már inkább a MűvészteMalom és a Műcsarnok a megfelelő hely.
 
Hát akkor merre és hogyan? Az egyik jó irány szerintem a mostani, amely az egyetemmel, egyetemekkel való kapcsolatra épít. Mert az ipar és képző mellett most már akad számos olyan szentendrei ifjonc akiket szakmai és baráti szálak kötnek Olaszország, Német és Spanyolország képzőművészeti egyetemeihez és akkor még itt vannak a szerb, horvát, szlovák és más környékbeli államok fiatal képzőművészeinek körei is.
Mársrészt abban mindenképpen változtatni szükséges, hogy ne csak háromszáz meghívó és emil és egy kis katalogus legyen a köret, a publikáció, hanem honlapjukon is látni lehessen és a rohamosan változó újfajta vizuális eszközöket is be kell vonniuk a megmutatkozásba.

No hogy ez a kiállítás milyen? Az anyag egyenetlen, sokféle szemléletmód, stílus és technika együttese, de friss. Nem olyan agresszív mint kilencvenes évek művészete, időnként és helyenként még szemlélődésre és klasszikus értelemben vett kiállítás nézésre is alkalmas, pontosabban meg kell nézni. Mintha a ma művésze beletörődött volna abba, hogy környezete olyannyira agresszíven hangos és színes, villogó, pofába kiabáló, hogy már mintha nem kívánná ezzel felveni a versenyt. Még nem esztetizál ugyan, gondolatai csak töredékek, megoldásai csak jeleznek, de itt, ott kellemes élmények a műalkotások. A méretekkel baj van azonban ezen a kiállításon is.( Nem a kiállító terem méretével, mert az rendben) Hanem mintha egyes alkotók még nem tudnák, -ez magyar betegség- vagy az anyagiak szabnak határt számukra, hogy ne képernyő nagyságú képeket készítsenek 4x3 méteres témának.

 

   a lap tetjére