Mondják, hogy a szleng hordozta nevetés a mindennapok „kábítószere”. Így aztán egyáltalán nem véletlen, hogy a szleng oly sok érzelmileg telített, tréfás kifejezést tartalmaz, mert a szleng nyelvi sablonokba önti, a szavak révén materializálja, elraktározza azt felszabadultságot amely megélése mindannyiunk ősi vágya. Esztétikai szemlélete, a groteszk realizmus. A groteszk realizmus legfontosabb ismérve pedig a lefokozás, vagyis a magasztos, szellemi, eszményi, elvont dolgok átfordítása a tiszta anyagiság, az evilágiság és a vele eltéphetetlenül összenőtt testiség síkjára. Amikor az ember mint csoportlény jelenik meg, akinek a teste nem válik egészen egyéni testté, nem választják el merev határok a külvilágtól. Az anyagi-testi elv hordozója itt nem az elkülönült biológiai egyed, hanem a csoport, méghozzá a fejlődése során állandóan növekedő és megújuló közösség. A groteszk realizmus formájában megjelenő nevetés megbonthatatlan, belső összefüggésben van a szabadsággal és a hivatalostól eltérő igazságfelfogással.
No, szóval marha jó volt, intellektuálisan és csak úgy ülősen is. Talán a Városháza nagyterme kicsit fennkölt volt hozzá és sokkal inkább költészet napjának, ünnepének szólt, mint a konkrét szövegeknek, embereknek. Nekem a kávéházi, teraszos filing jobban tetszett volna, mondjuk a Gomba akadémián vagy másutt. És ilyenkor az sem baj, ha valakiknek nem az irodalom, hanem csak egy kávé érdekes. Megmondom őszintén, ebben van némi kockázat, de hát az új művháznak ebben, a kockáztatós időszakában úgyis van rá felhatalmazása, mert nem emiatt maradna távol, aki csak kívűlről szeret pelepofázni a dolgokba, de eljönni rest.